My Fair Lady

Minőségi tündérmese

Nem árulok el nagy titkot, ha rögtön azzal kezdem, a Centrál Színház most igazán nagy halat fogott a My Fair Ladyvel. Garantált a siker, semmi zsákbamacska, a telített nézőtér ki van biztosítva egész évadra, és ki tudja még meddig.

A Bernard Shaw Pygmalion műve alapján készült My Fair Lady szinte minden évadban fellelhető az ország valamely színházában, sőt nyaranta elő- előveszik még a szabadtéri színházak is. Sikere teljes töretlenséggel menetel. Vitathatatlan tehát, hogy ha a szereplők bőrébe az ország színészeinek krémje bújhat, az eredmény elsöprő. Puskás Tamásnak, a darab rendezőjének ez nem titkolt szándéka is volt. Szóval nem lett meglepetés, hogy a jegyárusítás kezdetekor még a rendszer is lefagyott.
De milyen is lehet egy nagy volumenű musical egy kamara jellegű színpadon?
Sokkal többet ad, mint egy látványmusical. Vannak karakterek, vannak életek, és érzelmek, nem egy elnagyolt szemfényvesztést látunk, hanem minden részleteiben megdolgozott színdarabot, zenés betétekkel. Persze a könnyed műfajiság adott, a maga bájával, és hibáival, de ennél kötetlenebb köntöst nem tud kapni. Puskás Tamás rendezése pont így jó, ahogy van. Minek a nagyszínpad, a felhajtás, a pompa, ha épp elég az, ha nagyszerű színészek vannak.

A díszlet (Bagossy Levente), a jelmezek (Szakács Györgyi), mind a már megszokott, klasszikus filmbéli formákat hozzák vissza. A díszletnél külön kiemelendő a játszási tér jó felhasználása, például Higgins szobája egy lépcső segítségével, felfelé is terjeszkedik. Továbbá a sokszínűség is jellemzi, ugyanis rengeteg helyszín tárul elénk.
Szakít a korábbi My Fair Lady feldolgozásokkal a szöveg újrafordítása is, noha rendszeresen vannak próbálkozások erre, (csudijó, tökkirály) kisebb- nagyobb sikerrel, most végre Baráthy György maradéktalanul véghezvitte. Dinyés Dániel hangszerelése pedig kifejezetten előnyére vált az ismert ritmusoknak is.
Mégis a darab kulcsa, a szereplők kezében van. Egy kisebb színpadnál, mint a Centrál Színházé is, a magával ragadó játék a legmeghatározóbb. Nem csoda a neves színész névsor, mind egy szálig teljesítik ezt, még a legkisebb szerepekben is.

Alföldi Róbert a tenyerén hordozza a karót nyelt, mégis sokszor nevetést kiváltó Higgins professzor karakterét. Érdekes, mert egy ilyen jellegű szerep, nem gyakori a repertoárjában. Nem mondhatjuk például, hogy az a tipikus táncos- komikus típus, most mégis, ha kell táncol, énekel, nevettet maximális hatásfokon. Tompos Kátya már rutinos Eliza Doolittle, a virágárusból cseperedett dívát, a Szegedi Szabadtérin is eljátszhatta 2010-ben, az ismétlés meggyőző. Az énekhangjáról pedig nem lehet elfogultság nélkül szólni, mindig is nagy kincs volt a torkában, de amióta saját zenei lemezével turnézik, talán még sokszínűbbé, és érdekesebbé vált a hangja. Hiába a hivatalosan mellékszereplői státusz, Magyar Attilának, aki Eliza jellemtelen apját alakítja, vagy Borbás Gabinak, aki Higgins professzor rafinált anyját játssza, vagy éppen Cserna Antalnak, mint Pickering ezredes. Mesteri játékuk oly annyira a darab szerves részévé válik, hogy nélkülük nem lenne teljes az összkép.

Az azonos című 1964-es film, Audrey Hepburnnel kétségtelenül alapul szolgált az előadásnak, sok apróságot is átvett belőle, de mégis egyértelmű, hogy nem akar erőnek erejével hasonlítani arra, vagy annak biztonságot adó másolatává válni. Még kisebb változtatásokat is eszközöltek az eredetihez képest. A film sokkal inkább mű és mesterkélt, míg a mostani feldolgozás valósabb, emberibb, élőbb. Színészeink felvehetik a kesztyűt a világklasszisokkal.