39 lépcsőfok

McHozza a hangulatot

Mindig nehéz fába vágja a fejszéjét, aki már egy korábban befutott művel rukkol elő újra, legyen szó könyv-, vagy filmadaptációról, vagy éppen egy színdarab bármilyen jellegű átdolgozásáról. A közönség ilyenkor óhatatlan módon párhuzamot von, megfigyel, hiszen összehasonlítási alapja van, amit egy másik műfajból nyert, és azzal veti össze a látottakat. A végeredmény sokszor válik hiányossá, és a néző csalódottan távozik. Nem úgy, mint a Szegedi Nemzeti Színház új krimi-vígjátékáról, a 39 lépcsőfokról, amely garantáltan közönségkedvenc lesz. 

Mielőtt Horgas Ádám megrendezte volna Szegeden a 39 lépcsőfok előadást, 86 évvel ezelőtt Londonban mutatták be Alfred Hitchcock azonos című filmjét, és ha visszamegyünk még 20 évet az időben, 1915-öt írtak, amikor az alapgondolat napvilágot látott John Buchan tolla nyomán. Szóval nehéz még egy olyan történetre akadni, aminek ekkora előzmény tengere van, gondolhatnánk, hogy az elődök által támasztott nyomás, kissé verejtékszagúvá teheti a későbbi rendezői próbálkozásokat, lehet sokan el is véreznének a munkafolyamaton, nem úgy, mint Horgas Ádám. 

A rendező patikamérleg pontossággal érzett rá a mű határaira, és markáns vonalakat húzva alkotta olyan feszessé, amely összetartja a ritmusos lendületességét. Mindennek, mindenkor és mindenhol megvan a maga helye is ideje, Horgas Ádám tűpontosan tette színre a 39 lépcsőfok cselekményét, a leghalványabb kétség, vagy kérdés sem marad bennünk, nincs hiányérzet, nincs összeméregetés a filmmel, hiszen szinte egy új művet láthatunk megelevenedeni a színpadon, aminek bár ugyanaz a sztorija, mint az elődöké, mégis azokat csak nyomokban tartalmazza. 

Gyakorlatilag bármelyik ismert kémtörténet, vagy ügynökfilm átirata is lehetne a folytonos akciókkal, amikbe a főhős (Richard Hannay) szövevényes módon keveredik bele, állandó menekülésében új emberekkel, gyakran dekoratív hölgyekkel kuszálja össze a sors, de persze mindig szerencséje van, megmenti magát, és boldogan él, amíg meg nem hal, a gonosz pedig elnyeri méltó büntetését. Ez nem spoiler volt, hanem egy mindenkori krimi alapvetése, és történetesen pont ezé is. 

A színlapon egyedül Richard van nevesített szereplőként említve, akit a színpadon, kettős szereposztásban Medveczky Balázs valamint Krausz Gergő testesít meg. Az összes többi szerepet, vagyis egy híján 39-et, mindösszesen további három színész visz színre, egészen bravúros módon. Ágoston Katalin és Csorba Kata a szálakat mozgató, segítő, vagy hátráltató naivákat alakítanak mesterien, ám tőlük jóval nagyobb átalakításokon megy keresztül a két Bohócként jelzett mindenes szerep. Borovics Tamás, Gömöri Krisztián, Barnák László és Rétfalvi Tamás zsenialitását dicséri az előadás, ahogyan minden percben tettre készen ugranak fejest egy újabb szereplő bőrébe, és sokszor hívják játékra a képzeletünket is hozzá társnak. Nincs lehetőségük egy pillanatra sem megpihenni, a stabil színészi játék maximális profizmust igényel ebben a darabban, és folyamatos készenléti állapotot.

Az előadásban, valóban meg lehet villogtatni a színészi tehetséget, annak minden részletében, hisz számtalan szerep vár a színművészekre, megannyi játszási lehetőséggel, egészen biztosan sokan elbuknák ezt a megmérettetést, de a szegedi művészeink nem vallottak kudarcot, és csak öregbítik hírnevüket. 
Ha már a hírnévnél tartunk, a színház főigazgatóját nem gyakran láthatjuk például takarítónőnek öltözve, de nem csak ezzel teszi felejthetetlenné az élményt, merthogy az ország legnagyobb kulturális intézményének vezetőjeként egy teljesen más kép alakult ki róla, mint az, amit a színpadon láthatunk. Jó lenne több ilyen szerepben látni, mert kétség sem fér hozzá, hogy mennyire együtt létezik az éppen megformált figurájával, fergeteges plusz poénoknak adva ezzel lehetőséget.

A látványvilág nagyon különleges, a megszokottól eltérő, de a siker zálogának egyik alappillére lett. Az egész előadás meghatározó eleme, hogy nincsenek több kilós díszletek, egy fal van, két ajtóval, amire magas minőséget képviselő vetítés adja a mindig változó hátteret, egyik pillanatban egy londoni konyhát, vagy éppen egy színházat látunk, amiből hirtelen a Loch Ness-i tó fenekén találjuk magunkat, máskor pedig egy szalon tárul elénk Alt Na Shellach-ban. Az előadás sajátossága ez az egyedi vetítéses megoldás, ami nélkül elképzelhető, hogy nem működne ilyen jól, és olajozottan ez az egész gépezet. Horgas Péter tervező, még pár mozgatható elemet is tett hozzá, amelyek olyanok, mint a bűvészdoboz, varázslatos módon változtatják rendeltetésüket, helyüket, és funkciójukat, megutaztatva a közönség képzeletét, ezzel működik az illúziókeltés.

Bujdosó Nóra jelmezei pont úgy tartogatnak humort is, mint maga az előadás. A ruhák nem csupán a darab kezére játszanak, segítik azt, hanem ráadás töltetet is adnak.

Összességében egy olyan előadás született, ami végre nem fogja megosztani a közönséget, aki jegyet vált rá, elégedetten fog távozni a nézőtérről.

Az előadásról készült fotóink, ide kattintva megtekinthetőek a Facebook oldalunkon.

Dido és Aeneas / Négyhangú Opera

A kétfogásos menü dilemmája

Mindenkinek ismerős az a nevelő célzatú mondat, hogy kisfiam/kislányom, addig nem kapsz édességet, amíg meg nem etted szépen az ebédedet! Talán ezzel a legkönnyebb megmagyarázni, amit a nézők várhatnak a Szegedi Nemzeti Színház ma este bemutatott operáitól. A két egyfelvonásos darab esetében a példamondat alapján a Dido és Aeneas, olyan mint a husi és a főzelék, míg a Négyhangú Opera maga a jól megérdemelt cukormennyország. Amíg a husit és a főzeléket lehet extrázni, fűszerezni, de mégis csak örökre husi és főzelék marad, addig az édességek tárháza egy soha ki nem meríthető, mindenki számára szerethető, könnyed örömforrás. Mindenképp érdemes megemésztenünk inkább egy barokk operát, azért az élményért, amit az azt követő páratlan, és kihagyhatatlan előadás tud nyújtani. 

Henry Purcell, illetve Tom Johnson stílusát összehasonlítani sem lehet. Az 1600-as években élő klasszikus természetesen nem tud még olyan eszközökkel előállni, amit korszaka után alakítottak ki. Mit lehet várni így a Dido és Aeneas operától? Cselekményt nem sokat, viszont annál több érzelmet, és azok képi kivetülését, tablóit… így vetette papírra az alkotó, nincs más, mint követni a kottát. 

Ugyanakkor ennek szöges ellentéte a kortárs mű Tom Johnsontól. Egyetlen hasonlóság van bennük, az érzelmek hangsúlyos megjelenése, de mégis teljesen más módon közvetítve. A Négyhangú Opera felfogható egy opera tutorialként is, ebben az esetben akár a nagy kontraszt miatt, az előtte levő produkció kézikönyveként, vagy kifigurázásaként is vehetjük a szereplők folyamatos narrációját arról, ami történik velük egy opera előadás közben. Olyan jellegű érzelmeket tolmácsolnak a színészek, melyet a képviselt műfajjal, vagy éppen kollégájukkal szemben támasztanak, és mindezt teszik kendőzetlen módon, ezzel könnyfakasztó tréfát űzve magukból, társaikból, és munkájukból. Operát úgy végigülni, hogy egész idő alatt minimum csak mosolyra gördül a szája, lehetetlen, gondolja a néző, amíg nem ült be a Négyhangú Operára. 

Göttinger Pál, aki színre állította mindkettő előadást. A Dido és Aeneasból kihozta, amit ki lehetett hozni. Hova lehet nyúlni, ha cselekményileg nem lehet tartalommal megtölteni a színpadot? A kulcsszó, a látvány. Az a szűk egy óra nagyon mozgalmas, rengeteg a szereplő, folyton táncolnak, töltik a teret, és az időt. A legkisebb szerep is fontos mozgatórugója az egésznek. Kellett hozzá Hajdu Anita koreográfus, hogy a jelenetek jobban csússzanak le a torkunkon. Plusz Varsányi Anna homogén díszlete, ami sok látványos színpadképet hordoz magában a fény-árnyék és a színek játékával. Karöltve működik ezekkel a jelmez is, Bujdosó Nóra megreformált, korhű kreálmányaival.

Mindeközben a második egyfelvonásosnál nem sokat kellett gondolkodni a díszleten, mert az mondhatni nincs is, de nem is hiányzik. A kamaradarab jelmeze is végtelenül egyszerű, mégis nagyszerűen beszédes. A jelmeztervező olyan egyedi pólókat hozott létre, amelyeken veszélyjelzési szimbólumok vannak, így a Tenor tűzveszélyessé, az Alt pedig veszélyes hulladékká válik, a Baritonban nagyfeszültség duzzad, amíg a Szoprán vigyázat, de törékeny. Folytonos improvizáció során itt csak úgynevezett játékszabályok vannak, a rendező adott egy keretet, de a szereplők dolga azt megtölteni.

Nem is kérdés, hogy töltik, csordultig töltik színészi játékkal, komédiával, humorral. A Négyhangú Opera egy jutalomjáték az operaénekeseknek, bármely színművésszel versenybe szállhatnak virtussal rendelkező szereplői. Amikor már azt hihetjük, hogy nem lehet tovább fokozni a jelenetet, akkor még mindig tudnak rátenni egy-két lapáttal a helyzet fokozására, különösen Cseh Antal. Elérik, hogy egy pillanatra se akarjuk levenni róluk a szemünket, nehogy egy pici humoros mozzanatról is lemaradjunk. Persze mindezek mellett a hangzás is különlegessé növi ki magát, olykor egész gúnyossá válik, mint teszi az Alt (Tóth Judit, Dobrotka Szilvia) szólójánál, de nem lehet szó nélkül elmenni Szélpál Szilveszter áriája, vagy Horák Renáta magas C-je mellett sem. Külön esszencia, hogy a színpadi játékba még a zongorista-karmester (Dinyés Dániel, Hermann Szabolcs) is be van vonva.

A másik opera esetében a Didot alakító Máthé Beáta sem veszett el a szerepében, nincs könnyű feladata, de tud adni egy plusz érzelmi vonalat a főszerephez, ami nagyon szükséges. Hasonló színészi többletet nyújt Horák Renáta is, Belindaként.

Összességében a két operáról elmondható még egy hasonlóság, ami nem más, mint, hogy jól érthetőek a magyarra fordított szövegek. Főleg a Négyhangú Operában gördültek el az érthetőségi akadályok, de a Dido és Aeneas is jól követhető anélkül, hogy utána kellene olvasnunk.

Az előadásról készült fotóink, ide kattintva megtekinthetőek a Facebook oldalunkon.