Oldalak

2021. 12. 10.

Élet-ritmusra

Világunk disszonanciája


Ő más, mint a többi! Miért más, mint a többi? Miben más, mint a többi? Ezzel kevesebb is lesz, ha már más? A másságot képesek vagyunk beskatulyázni valami rossznak, elkönyvelni hibának, mert ugye ha valaki nagyon más, az már jó nem lehet, hiszen az összes többi a jó. Bárcsak minden emberbe szorult volna egy kis olyan másság, mint ami Adrien Lepage-ban, az Élet-ritmusra főszereplőjében van, és akkor soha senkinek nem kéne többé elveszíteni a saját élete ritmusát.


Az eredeti, francia történet Adrien-ről Cédric Chapuis gondolataiban fogalmazódott meg, egy fiúról, aki az autizmus viselkedési jeleit hordozza. Adrien életének éteri tisztaságú alapja, a zene mindenekfölött, ő mindig hall egy dallamot, folyamatosan megy a fejében egy taktus, egy ritmus, de főleg egy dobszóló, ami lehet a bossa novatól kezdve, a thrash metalig bármi. Noha gondolataiban a legnagyobb zenészeket kísérte mosóporos dobozokon dobolva, mindigis egy igazi dobszerkó volt a vágya. Viszont később, amikor már ez az álma beteljesülni látszik, a fiú kezd egyre inkább hasonlítani a többiekre, és valahogy kezdi elveszíteni a maga ritmusát.


A világirodalomban már annyi hangszer kapott szerepet, zongora, hegedű, trombita, sőt nagybőgő, de valahogy a dob a Whiplash filmet kivéve nem került sohasem igazán porondra. Noha a “dob hangulatot teremt, hogy hangsúlyt adjon a dallamnak” hangzik el az előadáson is. Talán ezt csak a zenét igazán kedvelők tudják átérezni, és ezzel együtt lüktetve érzékelni a darab finomságát. Hiszen a dob, a szív metaforájaként jelenik meg, nem csak egy egyszerű hangszer, ezt símogatni kell, így a dob kiválasztásával egy külön esszencia került a légkörbe.


A magyarországi bemutatóra Varsányi Anna fordította le a szövegkönyvet. Hojsza Henrietta pedig fizikai színházi koreográfus-rendezőként dolgozta azt fel, Medveczky Balázsra szabva. Az eredmény lehengerlő lett, bármelyik oldalát is nézzük.
A koreográfus-rendező, talán most túlnyomórészt inkább volt rendező, mint koreográfus, ugyanis egy mozgásszínházi alapokkal rendelkező friss diplomástól azt várnánk, hogy a rendezése szinte a színész állandó táncoltatását eredményezi. Azonban nem ez történik, ez elsősorban egy monodráma, amelyben vannak rendkívül jól megkomponált, jó érzékkel súlyozott táncos betétek, amelyek valamerre mindig elmozdítják a hangulatot. A koreografált és a koreográfia mentes jelenetek arányai precízen ki lettek dolgozva, és megbonthatatlan egységet képeznek a teljes atmoszféra elérésében.


A gyakran eufórikus hatás megteremtésében mégis az oroszlánrész Medveczky Balázsnak jutott, aki zsigerileg alakít. A színész, egyszerűen nem eljátsza, henem a haja szálától kezdve, a lábujjhegyéig maga Adrien Lepage, egészen aprólékos részletességgel kölcsönzi magát a karakternek. Kivéve azt a néhány alkalmat, amikor a darab egy másik szereplőjének a bőrébe bújik, ugyanis ő játsza az anyját, az apját, az öccsét, a szomszédot, meg a boltost, sőt még a kukást is, méghozzá azt is bravúrosan, minden egyes karakter megérne egy külön bekezdést.


Azonban önmagában ezt az előadást nem lehetne eladni egy jó színjátékkal, itt virtuóz dobosra és egy vérbeli testtudattal rendelkező táncosra is szükség van, természetesen mindez egy személyben. Aligha van erre alkalmasabb ma Magyarországon, mint Medveczky Balázs. Természetesen hat a mozgása, laza és légies, mintha a színpadon nem lenne gravitáció. Ami pedig a dobolást illeti, nehezen tagadhatja le, hogy dobverővel a kezében született. Szóval egy tácos-zenész-színész alakítja a monodráma amplitúdóit, mint bábos a marionetteket. A néző pedig kénytelen átadni magát ennek a három intenzív impulzusnak.


A Medveczky által megformált Adrien nem egy sajnálatra méltó figura, ő nem az a szegény esetlen típus, hanem egy álmainak élő, és az önnönmaga világának maximálisan megfelelő ember, amely bármelyikünk lehetne, ha egy picit is engednénk a saját másságunk napvilágra kerülésének. Hát ezért más Adrien Lepage, ő a maga ritmusa szerint éli az életét, nem mások levetett dalaira ver a szíve, hanem önállót alkot. Ha a dob a szív, a ritmus pedig a szívverés, akkor ha elveszítjük az életünk ritmusát, ha van is még szívünk, nincs ami miatt dobbanjon.