Mária országa

Királyi reality susogós magyarosban

Hosszasan sorolhatnánk, mik azok, amire mi magyarok igazán büszkék lehetünk, és széles-e világon ha megemlítik, hetykén húzhatjuk ki magunkat. A megosztottság nem ezen erényeket erősíti, de legalább akkora hungarikum, ami kódolva van a történelmünkben. 

“Miért akarnánk békében lenni? Mi így érezzük jól magunkat! Ha abba akarnánk hagyni a viszályt, abbahagynánk.” -Hangzik el egy kulcsfontosságú mondat a Mária országa előadáson, mely a Szegedi Nemzeti Színház ősbemutatójaként került színpadra. 

Székely Csaba kimondottan a színház felkérésére írta meg színművét, amely rendkívülire sikeredett. Az író kimerítő alapossággal tárja fel a 14. század végi magyar történelem sötét bugyrait, ahol nem számít semmi, ugyanakkor mégis minden számít. A szövevényes intrika és cselszövés egy vérbeli királydrámát hoz létre, ám amit a színpadon látunk, az mégis inkább egy bohózatra hasonlít, egy groteszk igaztörténet, melynek ragasztója a humor. Az összetett történelmi eseményeket jól fogyasztható és követhető formába csomagolták. Székely Csaba stílusa pedig utánozhatatlan.

Fotó: Szabó Luca

Székely Csaba írói teljesítménye mellett, Alföldi Róbert sajátos rendezői látásmódja is kellett ahhoz, hogy ez az előadás ekkorát tudjon ütni. A rendező csordultig pakolta fricskákkal, finom kikacsintásokkal, és kérdésekkel a darabot. Alföldi görbe tükröt tart a társadalom elé, gúnyt űz a helyzetekből és szereplők reakcióiból. Minden bizonnyal akad néző, akinek az életére vonatkoztatható egy-egy kísértetiesen hasonlító jelenet, karakter vagy szituáció.

Nem titkolt rendezői szándék volt, hogy az uralkodók, a nemesek úgy jelenjenek meg, mint az átlag emberek: jelentéktelennek és pótolhatónak ábrázolva. Ezzel közelebb húzta az általunk ismert világ tapinthatóságáig. Hiszen nemzeti történelmünk szereplői is ugyanolyan hús-vér emberek: ugyanúgy éreztek, ugyanúgy vágyakoztak, ugyanúgy tévedtek, és önzőségük szintúgy kicsinyesen formálódott az érdekek köré, sőt a járvány is ugyanúgy elérte őket. Az ármány és a mutyizás eluralkodó méreteket ölt, ha épp úgy alakul, még a koporsót is csak félre kell rúgni. Semmi nem változott azóta, és amikor élesen belénk hatol a felismerés, jelenetről-jelenetre, nevetnünk kell ezen.

Fotó: Szabó Luca

A valósággal való szembesülés sokféleképpen érkezhet egy darabban. A Mária országa eszköze a komikum. A karikaturiszikus ábrázolás, a karakterek megformálása, minden arra játszik, hogy szem ne maradjon szárazon, és közben azt se felejtsük, hogy magunkon tudunk a legönfeledtebben nevetni. Sőt még azon sem kell meglepődnünk, ha egy szereplő hirtelen táncra perdül és éneklésbe fog... de nem ám valami népdalt, vagy egyházi éneket… Britney Spearst.

Interjúnk Menczel Andreával

Érezhető, hogy a darab kifejezetten a szegedi társulatra lett megalkotva. A színészek sziporkáznak megformált alakjaikban, nincs olyan alakítás, amelyre ne mondhatnánk, hogy telitalálat lett. Borovics Tamás (Garai Miklós, nádorként) központi figuraként viszi a hátán a cselekményt, a főnemesek csoportja: Gömöri Krisztián, Rétfalvi Tamás, Krausz Gergő, Kárász Zénó, mind-mind különböző személyiségtípust testesitenek meg, sok humorral fűszerezve. Medveczky Balázs karakteres Luxemburgi Zsigmond, ellenkezőleg a gyermeteg Máriával, akit Menczel Andrea hoz hitelesen. Botos Éva az egyetlen vendégszereplő, de zsigereiben is a régens királyné szerepére termett. Szilágyi Annamária, Sziládi Hajna, Fekete Gizi, valamint Tánczos Adrienn az urak mögött, támaszt kevésbé nyújtó asszonyok megformálói. Károlyi Krisztián szerencsétlen bábként fordít a történelem kerekén, Barnák László pedig a másik marionett bábu, csak ő uralkodik is. Szegezdi Róbert pedig esztergomi érsekként okoz emlékezetes pillanatokat.

Fotó: Szabó Luca

A Kálmán Eszter tervezte látványvilág valósággal tolja a néző felé a darab üzenetét. A díszletelemek polifunkcionálisak, a koporsó egyben trónként is működik; és egyúttal szimbolizálja a hatalom, a hatalmi pozíció végességét. Folyamatosan változnak a terek, mégis ugyanazok a falak veszik körül mindig a szereplőket, ugyanazzal az unalmas hengerelt csirkelábnyom mintával. A jelmezek sem mentesek a fricskától: kékvérű nemesség susogós melegítőkbe van zárva, és csak a smukk képes naggyá tenni őket, hogy kitűnjenek.

Fotó: Szabó Luca

Aki egy klasszikus középkori megjelenésű, korhű feldolgozásra számít a cím alapján, első női uralkodónkról, nagyon meg fog lepődni: kempingszékekben, szotyizva elmélkedő, gurulós oroszlánokat nyergelő magyarokat fog látni a színpadon. Minden pátosztól mentesen fog szembesülni, hogy milyen, amikor egy nő, Magyarország első embere.

Tenyérvonalak

 "A világ az otthonod, ha a hazád néha nem szeret.”

Ez is lehetne a mottója Faludy György nehézségekkel kikövezett életútjának.

A Tenyérvonalak címet viselő est a költő munkásságát öleli fel, és tárja a nézők elé, Faludy műveivel, valamint Balogh Esperes Ákos narrációjával megkomponálva, átitatva egy kis zenével.

Ritkán lehetünk részesei egy ilyen jellegű előadásnak, melyben megismerhetjük egy alkotó teljes életét, versein keresztül. A Szegedi Nemzeti Színház két remek művésze, Borovics Tamás és Poroszlay Kristóf hiánypótló feldolgozást állított a Reök-palota színpadára. 

Az előadáson dramaturgiailag megszerkesztett történeti szálon futnak Faludy alkotásai, így rögtön az elején megtudjuk ki is ő, a Vogelfrei verse alapján, majd megismerjük hazai és nemzetközi fogadtatását az Andris fiunk költeménye által, de többek között, hallhatunk a Börtönversek közül is, Borovics Tamás előadásában.

A teljes kép kedvéért elmaradhatatlan elem a Pokolbéli víg napjaimból előadott részlet, melyben Poroszlay Kristóf hirtelen ÁVO-s tisztté változik. Poroszlay felelős egyébként a zenei betétekért, zongora és gitár egyaránt felcsendül, és Cseh Tamás dalok is hallhatók.

A két művész lebilincselő teljesítményt nyújt, Borovics Tamás olyan hitelesen és természetesen adja elő a közel egy órás monológját, hogy észre sem vesszük az idő múlását. A Kaszás Attila-díjas művész, úgy leköti a néző figyelmét, hogy akár a telefonkönyvet is felmondhatná.
Természetesen a teljes hatás eléréséhez, fontos szerepe van a zenének is. Mindig emészthetőbbé válik egy vers, vagy egy próza, ha zenei aláfestéssel van tálalva a mondanivalója. Poroszlay Kristóf ebben hibátlanul teljesít, a hatás átütő. 

A 96 évet megélt Kossuth-díjas költő sokszor a poklot is megjárta, hiszen mindig követte őt a rendszer árnyéka, mégis minden érzékszervével a gyönyörre volt szomjas. Ahogy el is hangzik az est folyamán: “Egy szeretetre és elismerésre vágyó bohém ember keze, egybeforrt a 20.sz. markával, jó erős szorításban”.
Faludy György tartalmas élete megköveteli, hogy foglalkozzanak vele, és feldolgozzák akár egy ilyen est keretében is. Ahogy maga is megírta a Széljegyzet papír nélkül c. versében:

 "nemcsak én írom e verset, én is vagyok a kézirat”.

Esti talk show Alföldi Róberttel

Alföldi Róbert: Eléggé egyben vagyok!

Így zárta a beszélgetést Alföldi Róbert tegnap este a Belvárosi Moziban megrendezett teltházas eseményen.
Igazi színházi anekdoták mellett szó esett a választások utáni hangulatról, aktuálpolitikai kérdésekről és Alföldi Róbert szakmai életútjáról is.
A beszélgetés vezetője Veiszer Alinda volt, aki kiválóan beleásta magát a partnere életútjába, így megtudhattunk olyan dolgokat is, amelyek csak szakmán belül ismertek.

Kép forrása: https://www.facebook.com/palladiumszeged/

Alföldi Róbert élvezi azt a fajta kívülállást, amit a színházi szakmán belül is tapasztal a személyét illetően: bár alapvetően pejoratívnak ítéli meg, ha populáris rendezőnek titulálják, de szereti ezt a szerepet. Mesélt tévés munkáiról, amelyek saját bevallása szerint is “elhasznált” arccá tették, de nem bánja, hiszen életének abban a szakaszában jó tapasztalat volt számára a kereskedelmi tévézés.

Szó esett arról, honnan indult, kik hatottak rá és hogyan várták már a Színművészeti Főiskolán a felvételi előtt.Elismerően beszélt a szentesi drámatagozat tanárairól, Bácskai Miska bácsiról, Keserű Imréről, Dózsa Erzsébetről, Majtényi Andrásról, akik nagy hatással voltak szakmai látásmódjára, kamaszkori szabadság-élményének megélésére. Stohl Andrástól tudta meg később, hogy a Színműs felvételije évében már megelőzte a híre - hiszen több országos versmondó versenyen is szép eredménnyel zárt - és Budapesten izgatottan várták, mikor jön felvételizni “Az Alföldi”.
Megtudhattuk, hogy két évébe telt, hogy megtanuljon kívülről egy egész Népszabadságot. Memóriáját edzésben tartva be akarta bizonyítani magának, hogy képes rá.

Andersenként a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dologban (Szegedi Nemzeti Színház előadása)

A hazai színháztörténet “nagy öregeiről” mindig megmosolyogtató kedvességgel beszél, de ez a különös nexus sokszor pengeélen táncol, amiben bevallja, legtöbbször szerencséje volt. Például, mikor Tordai Terit instruálta rendezőként: “Na, öreg Zsiráf, gyere be még egyszer!” Mesélt Darvas Ivánról, Tábori Nóráról és Lehoczky Zsuzsáról is, elmondta, hogy hatalmas élmény volt velük dolgozni, noha sokszor nem egyszerű mindenkivel elsőre megtalálni a közös hangot. Arra a kérdésre, hogy lenne-e újra színházvezető, Alföldi kitérő választ adott. Úgy érzi, hogy a szakmában lévő politikai megosztottság és egzisztenciális bizonytalanság miatt ő már nem vállalna fel akkora bizalmi terhet, hogy saját kollégái munkáltatója, kenyéradója legyen egy ilyen bizonytalan állapotban, amiben a magyar színházi szakma jelenleg van. Ez a helyzet számára nem tud objektív lenni, csak érzelmi, így már nem vállalna színházvezetést.

Kép forrása: https://www.facebook.com/palladiumszeged/

Életútjára tekintve látható egyfajta váltakozás azon időszakok között mikor a rendezés vagy a színészet volt túlsúlyban. Jelenleg egy olyan időszakot él, amikor rengeteget játszik: 12 előadásban van benne és mindegyikben rengeteg a szövege, amely komoly agymunka. Jövőbeli vágya az, hogy többet rendezzen. Felvetett például egy érdekes koncepciót, amelyet a 200 ezres Facebook-követőbázisa és közösségi médiás jelenléte inspirált. Alföldi szerint a kommentelési kultúra, az emberek anonimitás mögé bújt, kért vagy kéretlen véleményformálása egy végtelenül pontos látlelete a mai társadalomnak. Érdekes rendezői kihívásnak tartja ezt a fajta 21. századi online társadalmat megjeleníteni.

Veiszer Alinda azon kérdésére, hogy dolgozik-e a saját népszerűsége fenntartásán, azt válaszolta, hogy: “Dehogyis! Ha valaki ellenszélben működik, annál nagyobb popularitás nem is kell!”

Népszerűsége töretlen, melyet a tegnapi teltházas, kellemes hangulatú program is mutat. A beszélgetés a Palladium Színház szervezésében valósult meg, izgalommal várjuk a további talk-show-k időpontját!

A cikk szerzője: Benczur Kata - KultZóna

Peron-swing

Némafilm extrákkal

Érthetetlen miért kellett ennyit várni valami olyanra, ami ennyire jól működik a színpadon!

Ugyanis három évtized telt el azóta, hogy a Szegedi Nemzeti Színház Tánckara önálló előadást készített. Remélhetőleg a következőig már nem kell ennyit várni. Egy biztos, a mostani csapat, Hajdu Anita vezetése alatt, valóban megérdemli a kiemelt figyelmet, és a saját  produkciót főszereplőként, és nem csak háttérszereplőként. 

A tánckar tagjait bárki láthatta, aki már járt a színházban előadáson, és bizony hiányukat mindjárt észre is venné a darabokban:
Baranyai Krisztián, Beliczai Béla, Bolla Bence, Slezák Dávid, Fülöp Ádám, Opavszki Máté, Hőbe Barbara, László Lívia, Jónás Dzsenifer, Stefanik Kata, Szalai Alexa Rita, Szincsák Patrícia 

Ők azok, akik pincérként italt öntenek a Bohéméletben, akik harcba indulnak a Dido és Aeneasban, és a meghökkent tömeget is ők játsszák a Leonce és Lénában. A Don Giovanniban viszont igazán kiemelkedő, nélkülözhetetlen szerepet kaptak, tehetségüket itt igazán meg tudták csillogtatni, a fizikai színház hozta kritériumok magas szintre emelésével. Most pedig elérkeztünk saját előadásukhoz, a Peron-swing táncjátékhoz. 

Ez a táncjáték nem arról szól, hogy csak elcsattan egy két sztepp cipő, repül néhány láb, majd spárgába vágva megvárják a tapsot, és  jöhet a következő táncos… ennek a darabnak sztorija van, szórakoztató dramaturgiája, Czene Zoltán által, és néhány prózai előadást is kenterbe verő átvezetés, a jelenetek között. Egy táncjátéktól már el sem várható mércéket szárnyalnak felül ezek az alkotók, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. 

A tánckar tánctudását lehet méltatni, hiszen tényleg hibátlanul teljesítenek, szakmai tudásukhoz nem fér kétség, de ez olyan, mintha Picassoról mondanánk, hogy ügyesen fest. Sokkal fontosabb a spiccek és pirouettek pontosságának elemzésénél, például azt a harmóniát kiemelni, ami minden pillanatban érződik, a zene, a táncos, a mozgása, a látvány, és nem utolsó sorban a táncosok színészi játéka között. Hiszen fantasztikusan összeállított emberi történeteket látunk összefűzve, a színpadon megjelenítve, az előadóművészet előbb felsorolt valamennyi eszközével. 

Ha fiatal lányokat látunk csacsogni, vidáman csicseregve, és nevetgélni, azt egy harsona követi le, ha egy önfeledt álmodozást látunk, akkor légiesen könnyed dallamokat hallunk, de ha indulatosságra kerül sor, mindjárt felerősödik a ritmus is. A hangok, megfelelnek a színpadon látott karaktereknek, embertípusoknak, és tetteiknek. Mindig kapunk egy zenei megerősítést a látottakhoz, melyet igazán különleges élménnyé tesz a PapaJazz Zenekar élő zenéje. Gyakorlatilag olyan, mintha egy mai ízlésnek is megfelelő némafilmet látnánk, némi Fred Astaire filmes beütéssel. 

A táncosok színészi játéka is elhiteti velünk a történeteket, kétség sem fér hozzá, hogy megtörténik a színpadon a lopás, a szerelmi háromszög civakodása, vagy a legtöbb ötletességet kimerítő vasúti pályamunkások mulatságos esetlenkedése a vasúti sínnel. Utóbbi még mondanivalóban sem szenved hiányt, ugyanis a kétkezi munkás, a kalapácsot sétapálcára, és sztepp cipőre váltaná szíve szerint. Talán kiejelenthetjük, hogy az előadás tematikájának egyik csapásvonala az álom, kontra valóság kibékíthetetlen ellentéte. Alátámasztva ezt a vonalat, olyan slágerek is felcsendülnek, mint a “When you wish upon a star” mely egy Disney mese zenéje is, vagy a Frank Sinatra által is énekelt "Poor Butterfly”. 

A látvány pontosan azt jeleníti meg,, amiről a darab szól, legyen az egy zsúfolt vasútállomás, vagy egy füstös, fülledt bár. Fantasztikusan alakítja ki ezt a párhuzamos valóságot, amibe csöppen a néző, szinte az előadás részeseként. Szabó Gábor (díszlet), Cselényi Nóra, Papp Janó (jelmez), és Stadler Ferenc (fény) akiknek köszönhető, hogy az 1920-as évek Amerikájába repülünk úgy szűk 50 percre.

Opavszki Máté sérülése miatt, Nemes Roland elismerésre méltó módon helytállt a színpadon.

Összességében, én bármikor elmennék egy olyan buliba, ahol ilyen figurák táncolnak, ilyen zenére, ilyen ruhában, és leginkább így. Kár, hogy a valóságban ilyen nincs, csak a párhuzamos valóságban, ahova a tánckar képes repíteni minket, Hajdu Anita koreográfiájával.