A denevér

Mámoros éjszaka a slivovitz gőzében

Ha egyszer egy 3/4-es ütem felcsendül egy báltaremben, az szinte biztosan a Kék Duna keringő Johann Strausstól. Megannyi ismert ritmus fűződik nevéhez, egy részük akár tudat alatt is az életünk részévé vált. A denevér című operett szerzeményével sincs ez másképp. Ki gondolta volna, hogy a mű egyes dallama ismerősként hangozhat még azoknak is, akik a Tom és Jerry mesén nőttek fel.
A virtuóz melódiákat most a Szegedi Nemzeti Színház opera tagozatának, és énekkarának színe java tette emlékezetessé a Szegedi Szimfonikusokkal karöltve. 

Nem tudom, milyen lehetett az 1800-as években színházban ülni, de ha A denevérre váltott jegyet a publikum, garantáltan osztatlan volt a siker. Most Vida Péter rendezése is egy kis időutazásra hívja a nézőt, a darab estéről estére egy másik világba repíti majd a nézőket. Három órányi garantált kikapcsolódás a mesteri hangok szárnyán, rengeteg humorral és fordulattal teli történettel karöltve.

Nem véletlen az önfeledt hangulat, hiszen a mű alapját egy vígjáték is képezi, de az operettektől megszokott bájos naivitás sem marad el, ha a nagyérdemű szórakoztatása a cél. Adott ugyanis egy házaspár (Eisenstein és Rosalinda) akik olyan nagyúri hóbortoknak adják át magukat, mint a bálozás, a pezsgőzés, a házasságtörés, vagy a törvénysértés, de nehezíti a helyzetet a slivovitz, egy ügyvéd, aki dadog és egy fegyőr aki aligha volt józan valaha. Hogy ebből mi tud kisülni, azt ne hagyjuk a fantáziára, sokkal inkább a kiváló művészekre.

Eisensteint kettős szereposztásban Szélpál Szilveszter és Erdős Attila alakítja. Szilveszter nem ismeretlen már a szegedi operák kedvelőinek, most is kiemelkedő játéknak lehetünk szem és fültanúi. Attila viszont most debütál városunkban vendégművészként, és az alapján, ahogy az ujja köré csavarta az előadást, csak remélni lehet, hogy másban is látjuk még.
Rosalindaként Horák Renáta és Máthé Beáta szegezi a tekintetünket a színpadra. A két primadonna hangi kvalitása mindig egy garancia, szerepformálásuk jól kidolgozott. Csak úgy elmondható ez Tötös Rolandról is, aki Alfredként, a szeretőként bújt a férj bőrébe, vagyis inkább köntösébe, és Ferenczy Orsolyáról, aki meggyőzően hozza Adél, a szemfüles szobalány figuráját.

Bár ő nem énekel, a harmadik felvonás magas C-je mégis Szívós László játéka volt. Számos szerepkörben láthattuk már, mégis Froschként megannyi újdonsággal tudja kicsalogatni a könnyet is a néző szeméből, féktelen nevettetőként.

A látványvilág letaglózó. Mesebeli díszleteken és jelmezeken hagyhatjuk legeltetni a szemünket, ha épp nem a táncosok töltik meg a terepet. Tóth Kázmér a monumentális terek meghódítója, káprázatos világba hagy minket kalandozni. Három felvonáson át megjárunk egy kúriát, egy kastélyt és egy fogházat.
De a mese itt még nem ér véget, Füzér Anni varázslatos ruhákat álmodott meg, melyek hatása lebilincselő. Ha már a lebilincselő látványnál tartunk, Hajdu Anita koreográfus munkája a tánckarral elvarázsolja a közönség sorait. Számos jelenet összképe valósággal megbabonázza a nagyérdeműt.

A cikk szerzője: Faragó Vivien
Fotók: Bartha Karina és Vallyon Veronika (@kmst)

Jajj, a legyőzötteknek

Bevezetés a gasztrofilozófiába,

avagy "menjünk a kabaréba, mert mannát akarok enni"

Mint a történelem amatőr kedvelője és egy latin szakos tanár közeli rokona, mindig is érdekelt, ugyan milyen lehetett egy hedonista római vacsora, ahol szőlőfürtök csüngtek a lugasokról, mindenhonnan folyt a bor, és a házigazda izgalmasabbnál izgalmasabb falatokkal örvendeztette meg kedves vendégeit. Ez a vágyam részben teljesülhetett is, mert bár fürjekkel töltött vadkant nem kóstoltam, a gasztroszínház műgonddal előkészített hidegtáláról csemegézhettem szombat este. De mi is az a gasztroszínház? 

Azt tudjuk, hogy Cserna-Szabó András a nyelvi zsonglőrködést és a groteszk humort olyan mesterien keveri, hogy azt a leggyakorlottabb alkimisták is megirigyelnék, kiváltképp, ha ebben klasszika-filológus barátja, Darida Benedek is segíti. Azt is tudjuk, hogy a Homo Ludens Project kísérletező színészei szintén minden egyes alkalommal valami ínyencséggel örvendeztetik meg a különlegességekre éhes nagyérdeműt. De mi történik akkor, ha ez a két dolog összeáll, és isteni (vagy istentelen?) frigyre lép? Pár szerencsés szegedi színházlátogató gourmet szombat este megtudhatta, ekkor követték el ugyanis a ZUG Színház és Művészeti Tetthelyen a HLP Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk főzzünk másnaposan című produkcióját. 

Jöjjenek, jöjjenek, kedves nézőink! A Jóisten vendéglője megnyitja kapuit. Kerüljenek beljebb, fogyasszanak egy kis szíverősítőt, foglaljanak helyet a piros, viaszosvászon terítőkkel szépen megterített, nagymamám konyháját idéző asztaloknál, és élvezzék a menüsor, akarom mondani a kabarészínház minden egyes tételét. A mámor HLP által elszavalt dícsérete ugyanis gyakorlatilag a kabaréjelenetek bőségszaruja. A három előadó fáradtságot és humort nem sajnálva lep meg minket a fent említett szerzők tollából válogatott jelenetek színpadi adaptációival, miközben mi, nézők a néha kellékként is funkcionáló asztaloknál egyre vidámabban fogyasztjuk az alkoholos nedűket.

A hangulat tehát mindenképpen jóval közvetlenebb és otthonosabb, mint egy hagyományos színházi előadáson, és előre szólok, ebben a fúziós konyhában nyálcsorgatásnak sem leszünk híján, mivel a készítők igazán kitettek magukért a fogások összeállításakor. Az egyik percben még mennyei magaslatokon sütkérezhetünk az égi fényben, amikor a Jóisten vendéglőjében kutatjuk a zeller tökéletes arányát a levesben, a másikban zombihörgéstől hangos a színtér, felhívva a figyelmet arra, hogy a másnaposság és a zombilét nem is olyan különbözőek. A harmadikban olyan vidéki konyhákba látogatunk, ahol a tyúkhúsleves kései érkezése torkollik családi tragédiába, ezzel együtt háziasszonyoknak célzott propagandába, mert ugye a tyúklének minden rendes háztartásban vasárnap harangszóra az asztalon a helye. De azt is megtapasztalhatjuk, hogy milyen mozi helyett színházban átélni egy jumpscare-t, vagy együtt szülinapozni egy gasztrotiktokerrel, csak hogy egy párat idézzünk az est során látott jelenetek közül. 

Az isteni élvezetek mélyére Benkő Imola rendező-főszakács és három kuktája, Szántusz Noémi Noya, Ács Tamás és Szilágyi Szabolcs vezetnek bennünket, méghozzá páratlan alakításokkal. Előadásukban felsorakozik Thomas de Quincey, az addikciók irodalmának ópiumgőzben avatott főpapja, a magyar irodalom színe-java, a katzemjammerológia jeles képviselője, Franz Kafka, sőt, maga a Jóisten és egy debreceni kakas is. A szerepek közti gyors váltások néha olyan bravúrosra sikerültek, hogy ez már önmagában elismerést érdemel, de azt kell hogy mondjam, a társulat az utolsó szemöldökráncolásig kitett magáért. 

Végül pedig mindenképpen szót kell ejtetnünk a díszletről, amely majdnem olyan bravúros váltásokkal operál, mint a színészgárda, és melynek legnagyobb része nem is a színpadot, hanem a nézőteret borította be. Ez a mesteri díszlet egyszerre idéz egy szoci teraszvendéglőt, egy egyetemi romkocsmát a Múzeum körútról, és egy lakomát a császárkori Rómából. A fényekkel és a csodálatosan hétköznapi jelmezekkel kiegészülve így a mélyen tisztelt publikum azonnal otthon érezhette magát még a legbrechtibb elidegenítések közepette is. 

És hogy miért pont gasztrokabaré? Miért pont most, amikor lépten-nyomon égetőbbnél égetőbb kérdések ugranak elénk már kora reggel, az első lefőtt kávé előtt? Ezeket a kérdéseket maguk a szereplők is felteszik, és mindenki megadhatja rá a maga válaszát. Az övék az, hogy mert pont az ilyen ínséges időkben esik jól igazán koccintani, a hasunkat fogni nevettünkben, és látni, hogy ha csak a színpadon, de mások is túlélik. Ha nekik megy, akkor nekünk is menni fog. 

A vendéglő januári újranyitásakor a darab fogyasztását 18 éven felüli nézőknek ajánljuk, nekik azonban mindenképpen, lehetőleg egy testes vörösborral, például egy villányi portugieserrel kísérve.

A cikk szerzője: Szabó Anna
Fotók: Vallyon Veronika

Élve megégetve - boszorkánytéboly

Aki nincs velünk, az ellenünk 

Az 1728-as szegedi boszorkányperek kitörölhetetlenek a történelemből, csak úgy mint az évszázadokkal későbbi koncepciós perek. Mintha a világ velejárója lenne, hogy mindig legyen egy bűnös, egy rendszerellenes porszem az állami gépezetben, akit el kell onnan tüntetni mindenáron. Még nyomósabb érvek sem kellenek, csak farkast kell kiáltani, és kezdődhet a kollektív tisztogatás.

Az Élve megégetve - boszorkánytéboly című előadás a színlap alapján a szegedi boszorkánypereket dolgozza fel, de mégis bárhol és bármikor elhelyezhető a történelem idővonalán. Akár államilag titkosított iratok is alkothatnák Lőrinczy Attila, Koltai M. Gábor, és Zsigó Anna közös munkáját. A kortárs színmű alapját bár a boszorkányperek képezik, a szerzők törekedtek egy olyan fiktív történet létrehozására, amely nem hogy nem korhű, hanem bármilyen korszakban megállhatja a helyét.

Koltai M. Gábor rendezése lankadatlan figyelmet és töprengést igényel a nézőktől. Persze lecsupaszítva fel lehetne fogni öt szerencsétlen történetének is, akik rosszkor voltak, rossz helyen, és hátradőlve élvezni a remekül megkomponált színészi játékot, és a fekete humort. Hiszen ismerjük a viccet, amikor a róka és a farkas akkor is megveri a nyuszikát, ha van rajta sapka, és akkor is ha nem. Hasonló helyzetbe kerül az öt boszorkány is: koholt vádak alapján előre eldöntött ítélet elé sodorják őket egy magasztosabb cél érdekében: hogy épüljön a nemzet, nyugodjon a nép, és kiengesztelődjön a Magasságos.

A mű boszorkánnyá kikiáltott érző, eleven emberek sorsát mutatja be, párhuzamosan futó szálakon keresztül és vezet minket egészen az ítéletek bevégeztetéséig, bemutatva az elítéltek szeretteit, környezetét, azonosulási lehetőségeket felsorakoztatva. Hiszen ők sem mások, mint valakinek a szeretője, az anyja, a felesége, a barátja, a szomszédja, a munkatársa. A boszorkányok köztünk élnek?

Ha klasszikus értelemben vett mesebeli boszorkányt, aki egy seprűn száguldozik, nem is látunk a színpadon, boszorkányosan jó figurákat annál inkább. Letaglózó, kidolgozott karakterek sora működteti igazán a darabot. Érződik a pontos, aprólékos színészvezetés, és a teljes karakterábrázolás részletes koncepció szerinti elképzelése, melyet a szereplők precíziós műszerként építenek fel, hibátlanul. Pont mint az ábrázolni kívánt összetett államgépezet, úgy teszi hozzá mindenki a saját alakítását, hogy az egyben egy teljes, komplex képet is mutasson, az egyéni teljesítményeken túlmutatva. Igazi mértani munka lehetett, ugyanis a színház drámatagozatának nagy része jelen van deus ex machina-ként.

Jakab Tamás, Molnár Erika, Károlyi Krisztián, Poroszlay Kristóf, Kárász Zénó, Vicei Zsolt, Tánczos Adrienn, Menczel Andrea, Szegezdi Róbert, Borsos Beáta, Krausz Gergő, Fekete Patrícia, Pálfi Zoltán és Farkas Andrea - valamennyiük szerepformálása csontig hatoló és nincs olyan művész akitől ne vinnénk haza egy tekintetet, egy mozdulatot, vagy egy szót, ami belénk égett. 

Hátborzongató érzés szembesülni az amorális helyzeteket szült kirakatperekkel, amelyek hatással voltak a történelemre, egy adott korszakra, a társadalomra, de leginkább adott emberek életére, mely akár egy teljes generációt képes volt meghatározni, vagy billogot nyomni egy családfára a leszármazottakon is át. Örökletes, soha ki nem nőtt emberi gyarlóság visszavonhatatlan, hosszú évszázadokra is meghatározó nyomot hagyhat, képesek vagyunk 100 éves terheket önként magunkon cipelni, ahogy el is hangzik a színpadon: “magyar embert tépi a balsors”. Amit még mi a saját bőrünkön tapasztalhatunk, unokáink is emlegetni fogják, hiszen sújtanak minket a járványok, az aszály, talán az éhínség is, mint a darab szereplőit, hát nem sokkal egyszerűbb most is, 300 évvel később csak boszorkányt kiáltani? Égessük el a képzeletbeli máglyán azokat, akik rosszat akarnak nekünk, és már fel is lélegezhetünk a füstben, elégedett bazsalygással, az “amúgy is lángokban ölelt szenvedő ország” (idézet az előadásból) megtestesítőjeként?

Vereckei Rita a vizuális koncepció megálmodója, az 1970-es évek stílusát röpítette elénk, ami a mai napig divatban, de legalábbis  közhasználatban maradt. A székek, asztalok, de még a szobanövények is olyanok mintha az egyik újonnan felújított hivatalból kerültek volna egyenesen a színpadra. A függő neon fénycső lámpák és az iskolai székek hatására pedig izzadni kezd néha a tenyerem, hogy mindjárt röpdolgozatot írunk, vagy feleltetnek minket, de szerencsére a számonkérés nem így nyilvánul meg.
A hangulatot csak fokozni tudja a háttérben történő vetítés, Goya groteszk műveiből, vagy a színpadon történő élőkép közvetítéséből. Többek között a sokat kifejező Aquellos Polvos, és a Ya van desplumados jellegzetes alakjai is feltűnnek a spanyol festőtől.

A cikk szerzője: Faragó Vivien
Fotók: Zsiros Aliz

Egy csók és más semmi

Csak szerelem kell, a többi majd elválik

Juronics Tamás nevét hallva mindenkinek elsőként a táncos, a koreográfus, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője jut eszébe, ritkábban röppen fel rendezőként a neve, pedig már számos opera, vagy más zenés darab rendezését tudhatja maga mögött. Például nem lehet elmenni szó nélkül a Szegedi Nemzeti Színházban bemutatott 2012-es West Side Story, vagy éppen a 2016-ban műsorra tűzött Evita mellett sem. 

Most Eisemann - Halász -  Békeffi klasszikusa válik a rendező-koreográfus kezei között érlelt új sikerdarabbá a Szegedi Nemzetiben. Az Egy csók és más semmi című zenés vígjáték nem más, mint egy igazi közönségkedvenc. Miért is ne lenne, ha a kabaré szerzőként is ismert Halász Imre nem hagyja pihenni a nevetőizmokat a folyamatos helyzetkomikumaival, Eisemann pedig fülbemászó slágereivel okoz felejthetetlen pillanatokat, Békeffi István könnyed, ritmusos szövegeivel.
Vigyázat az előadás dallamtapadást okozhat!

A minden szempontból korhű előadás tartalmát ha csak egy logline-ban kellene megfogalmazni, valahogy így szólna: Mint az egyszeregy, olyan semmi egy válás, kis kényszerleszállás és nőül vesz más, csak szerelem kell és a többi majd elválik- a szerzők tollából is idézve.
Az operettnek nem nevezhető, ám a műfaj egyes jellemzőit magán hordozó népszínmű, többek között hozza a klasszikus operettek szerepkategóriáit, annak minden kötelező és elvárt jellemzőjével. Egy táncos komikus esetében, aki jelen esetben Péter (kettős szereposztásban Nemes Tibor és Szaszák Zsolt), nélkülözhetetlen egy kimeríthetetlen rongyláb, csekély mókás esetlenség, a karakteresség, és a fáradhatatlan hangi kvalitás, Nemes Tibor esetében ezekben egy szemernyi hiányérzetünk se lehet, sziporkázik a színpadon. Ugyancsak hasonló a helyzet szubrett terén is, Ács Petra varázslatos énekhang mellett az érzékeny Tecaként dobálja a szoknyáját és repked a levegőben egy-egy táncos betét következtében. Gyermekien csetlő-botló, hagymaszagú romantika az ő kettősüké. 

Na de mi lenne egy operett primadonna és bonviván nélkül, ha ők ketten nem hoznák le a csillagokat is, és repítenének minket is a rózsaszín felhők közé, a holdvilágos éjszakába, mint ahogy teszi azt Sziládi Hajna (Annie) és Rédei Roland (Sándor). Tökéletes párosuk láttán mindenki megkívánja a szerelmbe esést. 
Ha több szereplő nem lenne, mi már akkor is elégedetten mehetnénk haza, de ezt az elégedettséget bizony még van hova fokozni. Dr. Sáfrány szerepében Gömöri Krisztián brillíroz, a szegedi közönségkedvenc már a jelenlétével is képes humorossá tenni a helyzeteket. 
Szilágyi Annamária sem hagyja a nézőket nevetés nélkül, Dühös nőként, vagy inkább apaként. Emlékezetes marad Somló Gábor bírája, és Nemes Roland törvényszolgája, csak úgy mint Vajda Júlia, Csorba Kata és Bánvögyi Tamás zabolátlan, jövendőbeli elváltjai, mely sereget erősíti Somogyvári Tímea Zita is, aki már nem először mutatta meg magát operettben nevesített szereplőként, előlépve az énekkar tömegéből, már korábbi évadban, a Mágnás Miskában is kiemelkedő, karakteres színfoltként lehetett felfigyelni rá, mint ahogy ezúttal is.

Az operett életérzést azonban nem csupán a szereplők hozzák meg. Szerkezetileg énekes-táncos blokkok bontják meg a prózai jeleneteket, melyek nem csak hogy odaszögezik a tekinteteket és a füleket, de még nekünk is kedvünk támad táncra perdülni. A népszerű koreográfus Juronics munkája ezekben is érződik, és még azon sem kell meglepődnie a nézőnek, ha egy váratlan pillanatban hirtelen spárgába dobja magát a szobapincér (Nemes Roland). 

A dalok ellágyított vonalat, táncolhatóbb ritmust kaptak az eredeti hangszereléshez képest. Dinyés Dániel  jazz és swing által átitatott dallamokat álmodott meg, a dixiland világát idézve. Koczka Ferenc és Kardos Gábor vezényletével vérpezsdítő élő muzsika szólal meg a zenekari árokból. 
Változtattak a játszott számokon is, így került a darabba Eisemann más szerzeménye is, a  Holdvilágos éjszakán, és a Szerelemhez nem kell szépség, ugyanakkor az ikonikus Egy kis édes félhomályban sláger zongorán idézi meg Eisemannt a színfalak mögül.

A bohókás, könnyed hangvétel mellett azért mégsem elhanyagolható tény az sem, hogy az operettek sokszor görbe tükröt is mutatnak a kor társadalmáról , a világi változásokról. A mű központi témája a női emancipáció és az azzal ok-okozati viszonyban is álló válások számának növekedése, vagy éppen a női életpálya gyökeres megváltozása, a diplomaszülésre cserélt gyerekszüléstől, a vég nélküli cselédhiányig. Mindamellett, hogy a szereplők szemellenzővel járnak-kelnek, és a legszembetűnőbb dolgok mellett siklanak el, vagy bármikor születhet egy olyan szituáció, amikor a kézzelfogható tények és bizonyítékok sem elegendőek a saját valóság igazolására, ha a nagyobb erő mást lát elő.

Rendszeresen elkápráztatja a szegedi közönséget Tóth Kázmér díszlettervező. A forgó díszlet ritka a Kisszínházban, most azonban ez kölcsönöz igazi teljességet a látványhoz, hiszen hol egy ügyvédi irodában, hol egy szállodában, hol pedig egy bírósági tárgyalóteremben láthatjuk szereplőinket, de a humoros fricska itt is felfedezhető, egy páholy és egy női mosdó képében.

Bianca Imelda Jeremias munkái sem ismeretlenek városunkban, ezúttal a korhű kosztümök kerültek a színpadra, lenyűgöző részletgazdagsággal, ránagyítva a szereplők jellemvonásaira.

A sokak által ismert Ráthonyi Ákos Egy csók és más semmi filmfeldolgozásának sokatmondó plakátja azt súgja: "sikamlós kalandok zenés bohózata” így is szólhatna a darab összefoglalója, ha nem lenne több, csak egy mondat és más semmi.

A cikk szerzője: Faragó Vivien
Fotók: Zsiros Aliz

Minden nyelven háborúztak már - KV/Apertúra - Felhőkakukkvár

Minden nyelven háborúztak már

A KV Társulat és az újonnan alakult Apertúra Társulat koprodukciós előadását, a Felhőkakukkvár című, Fábián Péter által rendezett darabot láthatta a szegedi közönség a Régi Zsinagóga színpadán. A rendező és a társulat (a KV és az ex-K2 is) visszajáró vendégei a Thealter fesztiválnak, ahol rendszerint zajos sikert aratnak előadásaikkal.

A rendező, Fábián Péter alaposan átrágta magát Arisztophanész életművén és az ókori komédiák háború kapcsán tematizálható műveit egy láncra fűzve megalkotott egy politikai kabaré jellegű, minden ízében mai darabot. Ahogyan a rendezőt a szomszédban zajló konfliktus, a darab elején “leporolt kötet” szerzőjét, Arisztophanészt szintúgy aggasztotta a fél életén át tartó Peloponnészoszi háború. A görög komédiaszerző minden eszközével harcolt a háború ellen, így nem egy komédiája született annak kiváltó okairól, hatásairól, a demagógiáról és a nyerészkedő athéniakról. Nincs mese, “Európát meg kell tanítani újra nevetni”, miért ne nevethetnénk tehát saját magunkon?

Fotó: Révész Róbert

A színpadot egy nagy méretű szőnyeg fedi, amelyre egy Európa térkép van felskiccelve; a háttérben egy kisebb emelvényen a darab zenei aláfestését adó és egyben múzsaként is ténykedő hárfaművész és a hangszere található, a játékteret két oldalt székek határolják. Ide érkezik meg a karként működő, fehérre festett arcú, felettébb furcsa jelmezt viselő és számtalan nyelven megnyilvánuló csapat. A társulat úgy működik, mint egy véletlenül elejtett maroknyi üveggolyó: hangos, éles és megállíthatatlan. Harsányak még a némajátékban is és kegyetlenek a karikírozásban; holott Arisztophanész komédiái már alapvetően elemelnek a valóságtól, de a rendezésben az effajta színészi játék még inkább elidegenítő.

A történeteket “hahotákon” keresztül tolmácsolják a nézőknek, melyek mind egy-egy Arisztophanész dráma vázát mutatják föl (Madarak, Felhők, Lysistrate, Nőuralom, Béke). A rendező olyan részeket vagy jellemző alakokat, párosokat emel ki a drámák szövetéből, amely tanmeseként jól működtethetők az előadásban. A bravúrosan megírt és nyelvi leleménnyel alaposan nyakonöntött párbeszédek jól felismerhető alakokat rajzolnak elénk, a különbékét kötő polgártól kezdve a szexsztrájkra eskető athéni asszonyokon át az álruhába bújt szakállas nőkig, akik be akarnak férkőzni a férfiak uralta tanácsba. 

Fotó: Révész Róbert

Minden megidézett történet reflektál valamilyen módon a háborúra, az író-rendező Fábián Péter pedig feltölti azokat a közelmúlt és jelenkorunk aktuálpolitikai idézeteivel (“Boldog Karácsonyt kívánok!”, “Az apa férfi, az anya nő”), melynek köszönhetően újra megbizonyosodhatunk afelől, hogy egy politikai kabarét látunk a színpadon. Szinte minden mondatban kihallhatunk egy-egy jól időzített poént vagy jó arányérzékkel elhelyezett, olykor  elferdített idézetet a magyar nép zivataros századaiból. Szóba kerül a menekültkérdés, az öszödi beszéd és az óvodások átoperálása is, de annak, aki esetleg apolitikusan élt volna az elmúlt évtizedben, ott a Nép és a Demagóg jelenete, melyben láthatjuk a rendszerek ironikus egymásba fordulását és működési mechanizmusának arcpirító egyszerűségét. Ahhoz, hogy a Nép szolgái megkapják jussukat az élőlánc itt is kevés lesz.

Fotó: Révész Róbert

Arisztophanész egyetemes humora, a rendező és a társulat hozzáadott jelenkori szeme mellett még egy síkon nevettet a történet és számomra talán ez volt a legélvezetesebb: a színházi helyzetre való kreatív reflexió. Ahogyan Király Dániel megjelenik a színen, mint “váratlan fordulat”, vagy a Lysistrate előtt elhangzó színházi anekdota arról, mikor szokta egy társulat elővenni a darabot, a különböző halmazállapotú Übü-utalások vagy maga a zárójelenet aktusa, melyben a darab rendezője módszeresen lebontja a darab díszletét, a még játszó színészek alatt és száműzi őket Felhőkakukkvárba, sőt, később onnan is.

Egyedül a béke poharát hagyja a színen, melyet a darab elején szimbolikusan egy földkupac alá temetnek. Az eszköz tehát megvan a békekötéshez, már csak a cselekvők kellenek.

Fotó: Révész Róbert

Az Apertúra pedig igazán cselekvő társulat, a bemutató idején éppen betonozzák, glettelik és festik leendő színházi fészküket a Gólem Központban. A függetlenektől nem idegen, hogy saját kezükbe veszik a sorsukat és kreativitásuk mellett minden erejüket és idejüket a színháznak szentelik. Kívánom, hogy az új helyszín és az új fejezet csodaszép és eredményes legyen a társulat és a közönség számára is!

Apertúra – KV Társulat: Felhőkakukkvár

Játsszák: Gyöngy Zsuzsa, Király Dániel, Formán Bálint, Száger Zsuzsa, Urbanovits Krisztina

Író: Fábián Péter

Zene: Razvaljajeva Anasztázia

Produkciós vezető: Ternai Krisztina, Erdélyi Adrienn

Rendezőasszisztens: Kővári Szimonetta

Rendező: Fábián Péter

A cikk szerzője: Benczur Kata

Hiányzó betegségtudat - Tér 12 - Nélküled

Hiányzó betegségtudat

Rekedtesen kezdett beszédébe majd bizonytalan mondatokkal, ténybeli tévedésekkel folytatta megszólalását a darab szereplője. A Tér 12 Kulturális Egyesület Nélküled című darabjával érkezett újra Szegedre - hiszen Budapesten kívül is élnek emberek - és ezúttal új helyszínre adaptálták előadásukat. 

Fotó: Révész Róbert

Az aktualitásokat sem nélkülöző előadás formabontó keretek között valósult meg. A közönséget egy turistacsoporttá alakítva, Bandi (Béres Miklós) vezetésével egy nagy nemzeti traumán és annak narratíváin kalauzol végig bennünket a történet. Trianon, elszakadás, anyaország, román-magyar, magyar-román, itt is mutyi, ott is mutyi, bezzeg otthon, elmaradhatatlan Nélküled dal, demo(csok)rácia. 

Fotó: Révész Róbert

Kastélylátogatásra érkeztünk, de mindenki a saját képzeletének erdélyi kastélyának szalonjában, kertjében és folyosóján bóklászik. Az előadás helyszínről-helyszínre változik, az alkotók minden településen újra adaptálják a formát. Mi a Régi Zsinagóga bejáratánál kezdünk, majd a kertben megcsodáljuk az ősnyárfák megmaradt példányait, elidőzünk az előtérben, fenn a színpad közepén és megpihenünk a nézőtér székein is. 

Fotó: Révész Róbert

A sok esetben új helyszínen játszott előadás friss tud maradni, hozzáadódhat helyspecifikus áthallás és természetesen ki is kophat belőle elem. 

A forma kiszámíthatatlansága megköveteli a monodráma szereplőjének a megszokottnál nagyobb fokú koncentrációját. Béres Miklós azonban természetes oldottsággal vezeti végig a társaságot az állomásokon. A kezdéskor önjelölt idegenvezetőnk jószándékú vállalását, miszerint akkor ő “átvesz” minket, készséggel elfogadjuk. Sajátos stílusára hamar rákapcsolódik a társaság, Bandi csak elsőre flúgos figura; a darabot szinte egy mondatként, levegővétel nélkül rohanja végig. 

Nagyfokú rutinnal mozog ebben a képlékeny színész-néző felállásban; csak annyira interaktív, amennyire egy-egy nézőnek kényelmes és úgy koordinál, hogy egy pillanatra sincs fennakadás a 30 fő irányításában. A monodrámában Bandi társa (Domokos Zsolt) több szerepben is feltűnik és már megszoktam tőle, hogy bármilyen apró jelenetben képes megvillanni; tette ezt tegnap az angol nyelven elhangzó Hamlet nagymonológban vagy a megidézett Cseh Tamás dalokban.

Fotó: Révész Róbert

Solymos Tamás története valójában nem tudjuk merre tart, de érezzük, hogy a túrának hamarosan vége lesz. Hatásos csavarral zárul Bandi idegenvezetése, mi pedig nézőként tétován állunk a színpad kellős közepén.

Bandi története több pusztán politikai ideológiánál. Maga a megélt történelem szubjektív lenyomata, egy olyan interpretáció, amely képes megbetegíteni a lelket. 

Fotó: Révész Róbert

Tér12 Kulturális Egyesület: Solymos Tamás: Nélküled

monodráma egy felvonásban

Szereplők:

Bandi: Béres Miklós

Fejbenromán: Domokos Zsolt

Az eredeti szöveget színpadra alkalmazta: Béres Miklós, Domokos Zsolt, Hodászi Ádám és Viktor Balázs

Dramaturg: Hodászi Ádám

Rendező: Viktor Balázs

A cikk szerzője: Benczur Kata

Macskajáték

La vie en rose

Harmadik idei és első kisszínházi bemutatójának apropóján a színpad valóban rózsaszínbe borul Szegeden. A Macskajáték különlegessége, hogy a darabot Örkény eredetileg egy novellájából dolgozta át Székely Gábor megrendelésére, aki Novák Eszter, a szegedi Macskajáték rendezőjének mestere, így a végeredmény egyszerre eredeti, modern, és szinte első kézből érkezik. Novák Eszter nevéhez számos, országosan és szakmailag is elismert rendezés köthető, a szegediek a Szabadtéri 2010-es évadában az ikonikus My fair Lady című musicalt láthatták tőle, de a szegedi kőszínházban most először ül a rendezői székben. A mű zsenialitása abban rejlik, hogy aktualizálható, valós emberi kapcsolatokat dolgoz fel, a testvéri és szerelmi szálakon túl, finomra hangolt személyiségek, valós emberi reakciók, érzések adják igazán a darab esszenciáját.

A darab tulajdonképpen két nővér, Orbánné Erzsi (Fekete Gizi) és Giza (Molnár Erika) “Gizám” folyamatos kommunikációja telefonon és levélen keresztül. A többiek szinte nem is léteznek, csak Orbánné fejében. A két testvért elképzelhetetlenül szoros szálak kötik össze, pár kérdésben azonban még a 160 perces darab végére sem sikerül megegyezniük. Az egyik ilyen kényes téma Erzsi magánélete: ő ugyanis nem tudja elfogadni, hogy nővére nem kedveli sem lánykori szerelmét és lovagját, a már nyugalmazott operaénekes Csermlényi Viktort (Pálfi Zoltán), sem pedig legjobb barátnőjét, a mindig elegáns és sikkes Paulát (Vlahovics Edit). Bár sokáig foggal-körömmel védi őket, hamarosan be kell látnia, hogy kijátszották, Viktor és Paula ugyanis a háta mögött összeszűrték a levet – jobban mondva a húslevest. 

Örkény szereplői mindig fájdalmasan valódiak, érzékletesen sokdimenziósak. A főszereplő, Orbánné (született Szkalla Erzsébet) pedig pláne nem egyszerű eset. A hentesek réme, aki gátlástalanul veszi kölcsön és teszi tönkre a szomszédasszony estélyi ruháját, ezzel botrányt okozva egy gálavacsorán és szégyenbe hozva a saját lányát, aki probléma nélkül hazudik bárkinek, aki macskával a hóna alatt sétál be és csap botrányt a tejcsarnokban, aki azonban befogad egy elhagyott asszonyt és anyjaként gondoskodik róla. Ezt az asszonyt, Egérkét (Borsos Beáta), bárkivel szemben anyatigrisként védi, csak hogy a következő jelenetben ő maga hülyézze le, a saját lányával, Ilussal (Tánczos Adrienn) pedig úgy beszél, hogy az embernek kedve támad a fiatal nőt megkínálni egy pszichológus telefonszámával az előadás után. Ezzel a proletárbőrbe bújtatott antik matrónával azonban a néző sem egykönnyen birkózik meg: az egyik percben értetlenül áll gonosz vagdalkozása előtt, a másikban pedig mindennél jobban kívánja a boldogságát. Heves tettei felvetik a kérdést: mi a jobb? Egy hibátlan, ámde lelki (és talán fizikai) értelemben bénaságra kárhoztatott létezés vagy egy tökéletlen, de üstökösként szikrázó sors, mely magát az embert is elégeti. Orbánné helyettünk és értünk harcol – és győz! Bátran él és bátran hal meg (bár utóbbi művelet nem teljesen sikeres…), egy másik francia sanzont idézve: elle ne regrette rien. 

A drámatörténet legtöbb szövegét elvileg III. Richárd jegyzi, azonban ezt a darabot látva erősen elbizonytalanodtam ezen hagyomány pontosságában. Színész legyen a talpán, aki ekkora és ilyen összetett monológokat megtanul, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a darab unalmas lenne. Sőt, egyedülálló és dinamikus lüktetése, ritmusa van. Novák Eszter karakterei olyan természetességgel teszik magukévá a színpadot, hogy ember még sosem izgult ennyire, mi állhat két vénasszony levelezésében.

És bár valóban sziszifuszi feladat lehetett megbirkózni a szövegmennyiséggel, Fekete Gizi és Molnár Erika fantasztikus munkát végeznek. Folyamatos interakcióban vannak egymással és a közönséggel, játékuk nyomán értelmet nyer múlt és jelen, szerelem és gyűlölet. Igazi jutalomjáték ez nekik, melyben szemmel láthatóan tobzódnak – a közönség legnagyobb örömére.

Mindennek pedig Fodor Viola egész színpados francia budorája ad otthont, mely a második felvonásra olyan otthonossá válik számunkra, hogy mi magunk is legszívesebben leheverednénk valamelyik kanapéra. A szövetek, bútorok és használati tárgyak (főleg telefonok) ensemble-jának pedig különös légkört kölcsönöz a folyton változó, hol hidegen kéklő, hol meleg narancssárgán ringató világítás.

Az i-re pontot Zeke Edit jelmezei teszik fel: a minták, az anyagok és a formák úgy kapcsolódnak, változnak, jelennek meg és tűnnek el, ahogy a szereplők érzései, viszonyai. Csermlényi Viktor például az első pár alkalommal Orbánné mintáját viseli az ingjén, csak az ominózus találkát követően vált rózsaszínre, amely Paula színe. Orbánné cipőcseréi pontosabban jelzik hangulatváltozásait, mint egy NASA-műhold a viharokat, Giza porcelánszerű, törékeny polgárságát pedig mi sem jellemzi jobban, mint megjegyzése, hogy ő még a szökött macska után is csupán kifogástalan toalettben futna. 

Örkény vitriolos szatírája számos kérdést érint Orbánné tragikomédiájában. Hogyan lehet méltósággal viselni az idő múlását? Mi történik akkor, ha két szinte összenőtt ember hosszú éveket tölt két teljesen más világban? Hogyan dolgozzuk fel a múltat, ha még abban sem tudunk megegyezni, pontosan hogyan történt? Ahogy Orbánné ajándéka, a japán vízi csoda is lassan, de pompázva bontakozik ki, úgy hámlanak le hőseinkről a rétegek és látunk egyre mélyebbre lelkük rejtett zugaiba. Novák Eszter hihetetlen finomsággal és tapintattal hántja le a rétegeket a szereplőkről, felfedve és szabadon engedve a bennük munkáló feszültségeket, fájdalmakat és vágyakat. Legyenek ezek pont ugyanolyan magasztosak és kibomlásukban önnön pusztulásukat hordozók, mint a vízi csoda, mégis ugyanolyan közönségesek: ha nem is minden közértben, de minden szívben megtalálhatók. Mert, ahogy Örkény maga mondja “mi, emberek, csak egyféleképpen tudunk szenvedni és örülni, akár az élet elején, akár a végén tartunk; joggal mondhatjuk hát, hogy ha sírva, ha nevetve: a színpadon mi magunk is ott vagyunk.”

C’est la vie. Az élet már csak ilyen.

A cikk szerzője: Szabó Anna
Fotók: Zsiros Aliz