Szaszák Zsolt interjú

Fiatal korod ellenére gyorsan követik egymást az események, 2020-ban végeztél a Pesti Broadway Stúdióban, majd a Szegedi Nemzetihez is leszerződtél ugyanebben az évben. Egy évvel később a tévénézőket hódítottad meg, most pedig itt vagy az ország legnagyobb színpadán a Szegedi Szabadtérin. Mondhatjuk, hogy eddig minden olyan amerikai álomként alakul?

Igen, de elmesélek egy történetet mert szerintem tanulságos:
Most volt az 5 éves érettségi osztálytalálkozóm.
Mondtam a többieknek, hogy amit mondani fogok az nagyképűnek fog hangzani, de várják ki a végét. Amit én 10 éve kitaláltam magamnak, amiért én minden este imádkoztam, hogy milyen életet szeretnék, az nekem bejött, és én ennek nagyon, nagyon örülök. Hozzáteszem, hogy ebben nagyon sok, 15 évnyi önképzés és önismeret van. Például az énektechnikát a mai napig tanulnom kell, a tánctól elkezdve a színészmesterségen át nagyon sok munkaóra van ebben benne. De amit én megálmodtam magamnak, mindent meg tudtam csinálni, például még le is fogytam… és itt jön a csavar: Nagyon pontosan kell kívánni! Mert egyetlen egy dolgot nem kértem és az nagyon hiányzik: hogy egy boldog párkapcsolatban éljek. Persze ennyi munka mellett nem egyszerű összelogisztikázni. Mennem kell dolgozni Székesfehérvárra, Szegedre, Budapestre, Veszprémbe, és amúgy én anyakönyv szerint békéscsabai vagyok, de Sopronban nőttem föl, és emelett egy miskolci barátnőm volt korábban, aki Kaposváron tanult, tehát az egész országot behálóztuk. Sajnos nem tudtuk megoldani, és nem azért mert nem volt elég erős a kapcsolat, hanem azért mert nem ez volt a prioritás.

Az én prioritásom most az, hogy ha már onnan fentről kaptam valamiféle adományt, hogy az emberekre tudok - remélem hogy - jó hatást gyakorolni, vagy jó dolgokat kiváltani belőlük, akkor nekem egyetlen egy dolgom van: ezt 100%-os alázattal és munkabírással csinálni. 

Amiket felsoroltál, eddig nekem valóban felfele ívelt töretlenül a karrierem. Ezt azért féltem. Nem lehet mindig ilyen álomba illő. Most is vigyorgok, ha erre gondolok, és ez nem önelégültség, hanem egy végtelen öröm. Hogy pont jókor voltam, pont jó helyen, pont szükség volt rám itt Szegeden a Nemzetiben, ezek szerencsés helyzetek. Lehet valaki nagyon tehetséges, de a szerencse az nagyon számít ezen a pályán szerintem, és egyébként az életben is.

Fotó: Szegedi Nemzeti Színház

A hatalmas szorgalom és alázat nagyon látszik a munkádon. Mondhatjuk, hogy a befektetett munka meghozza a gyümölcsét? 

Vegyük például a Mamma Mia-t, ami nagyon pengeélen mozog a show műsor és a színházi előadás között. Azt gondolom, egy ilyen műfajt csak így lehet tényleg megcsinálni: maximális pontossággal és ötezer százalékon. 

Különben, ha bennem megfogalmazódik akár a színpadon az a bizonytalanság, hogy ez nem tetszik, vagy én máshogy csinálnám, így nem jó, vagy nem értek vele egyet, azt a néző megérzi, és legjobb esetben is az történik, hogy nem jön velem. Viszont akkor meg mit keresek a színpadon, ha nem tudom megfogni a nézőt? Álszenteskedhetünk, de ez egy önmutogató szakma, mégis a néző a legfontosabb. 

Vannak akik a sztárélet, a hírnév miatt kezdik el a színészetet, vannak, akik a pénzért, van, ahol az egész család színész és nincs más opció. Na és vagyok én, aki őszintén mondom, én csak ehhez értek. Akarom hinni, hogy értek, aztán lehet, hogy nem… de tényleg nem értek máshoz.

A mai világ nagyon átállt már arra, hogy mindenkinek értenie kell már egy kicsit mindenhez.

Ezen a pályán is szépnek kell lenni, tehetségesnek kell lenni, hibátlannak kell lenni; legyen rendben a magánéleted is, mert amint bármi baj van, akkor azonnal címoldalon vagy a sajtóban.

Szerintem viszont mindenkinek egy dologban kell kiemelkedőnek lennie, és itt jön a feladat: ezt meg kell találni! Én ebben nagyon szerencsés voltam. Kristálytisztán láttam magam előtt az utat, hogy én mit szeretnék ebből az egészből kihozni.

Mióta tudod, hogy színészettel szeretnél foglalkozni?

Mindig magamutogató gyerek voltam és harsány. Ez borzalmas volt. Csak annyit tudtam, hogy énekelni szeretnék. Az én korosztályom az Operettszínház Rómeó és Júlia előadása miatt akart színész lenni, tudtuk az összes szerepet kívülről, és akkor is a Szegedi Szabadtéri kultikus előadásának felvételét néztük. 

Egyszer anyukámék elvittek az Operettszínházba az Elfújta a szél című musicalre, és én nem olvastam előtte a könyvet, a filmet se, tehát nem tudtam a cselekményét se, semmit. A szüleim 3 jegyet tudtak venni nagy nehezen, de 3 különböző emeletre, 3 különböző pótszékre. Engem beültettek az egyikre, egy oszlop mögé, tehát ott van a színpad és előttem egy oszlop, és én egész végig jobbra-balra hajolgattam. Amikor vége lett az első felvonásnak, odamentem anyukámékhoz, ekkor voltam 14-15 éves, és kérdezték- hogy na Bubuskám (mert így hívnak otthon) milyen? Elmondtam anyukáméknak, hogy velem az történt, hogy fölgördült a függöny, és mutatom a reakciómat: -tátott szájjal néz, dermedten. Én addig nem láttam olyan zenés előadást, ami megfogott volna. Amikor megvilágosodsz és tudatosul benned, hogy nekem ezt kell csinálni… megvan! Apukám mondta azután, hogy nagyon sok fiú tud nagyon szépen énekelni, honnan tudjuk, hogy te leszel az az egy? Mert egy szülőnek az a feladata, hogy a gyerekét felkészítse az életre, és ez a pálya nem egy életbiztosítás. Például ha egy kicsit betegebb a hangom, akkor már nem tudok pénzt keresni, ha csak a legprimérebb szintet nézzük.

Inkább vagy olyan énekes, aki színész is, vagy kimondottan beskatulyázott zenés-színész vagy?

Én erre a zenésszínház- prózai színház szisztémára nagyon harapok. 

23 éves korom ellenére nagyon sokat dolgozom és rengeteg hazai színházban dolgoztam már. Őszintén akarom ezt hinni - és szerintem ez így is van - hogy nincsen különbség. 

Meg is indoklom: a Mamma Mia-t most fel lehet hozni példaként, mert ugye azt mondják ez könnyű műfaj. Igen, könnyed, szórakoztató műfaj. A Csehov dráma nehéz műfaj. Miben más egy zenés színház? Szerintem az éneklés az egy másik nyelv a nézőhöz; mintha egy idegen nyelven beszélnék valakivel. A laikus vagy a szakmai néző, ha jó zenés előadást lát, akkor ott valami meg kell hogy szülessen. A zenés színháznak sajátja a casting rendszer, fekete-fehér a műfaj: el tudom énekelni a szerepet vagy nem? Csak utána jön a színészi megvalósítás. Tehát nem tudom magamat beskatulyázni zenés-színésznek, képességeimet tekintve zenés színházat szeretnék csinálni, az érdekel, az komfortos számomra. Amikor zene van, akkor bennem úgy minden a helyére kerül. Viszont az is teljesen más, mint amikor az ember ABBA slágereket énekel a Dóm téren négyezer ember előtt, vagy mondjuk egy meseoperát énekel gyerekeknek.

Vagy egy Parasztoperát!

A Parasztopera nekem Szegeden a legkedvesebb munkám, én a Parasztoperát imádom! Sokkal jobban mint a Padlást, nagyon érdekes.

Ezt meg tudnád indokolni?

Az éneklést úgy kezdtem, hogy néptáncoltam 8 évig az általános iskolában, és 8 éven keresztül nem jöttem rá arra, hogy miért állok leghátul. Egyszer csak megszületett az a felismerés, hogy az ember nem érthet mindenhez, és én ebben béna voltam, szégyen szemre be kell vallani, én ehhez nem értettem. Viszont a népdaléneklésben remekeltem, elkezdtem egy csodálatos mesternőhöz járni, Varjaskéri Anitához, aki engem megtanított a népdaléneklés minden fortélyára, olyannyira, hogy

az országos népdaléneklési versenyen kiemelt aranyminősítést kaptam. Akkor azt mondtam magamnak, hogy én ebben a műfajban ennyit szerettem volna elérni: az országban én szerettem volna lenni a legjobb népdalénekes. Megvan, oké. Következő cél? … és akkor bejött a musical. A két műfaj hangképzés tekintetében összeegyeztethetetlen, nem működik a kettő együtt. Hatalmas változást kellett elérnem, hogy a torkom teljesen átálljon a musical éneklésre. Mindez 3 évembe telt, akkorra kristályosodott ki a jelenlegi hang. Majd utána jött a Parasztopera, ahol népdal szerkezetű dallamok jönnek vissza, hát én ebben lubickoltam. Egy nagyon nehéz anyag, nagyon kell figyelni a zenét, mert komplikált, és összetett.

A Parasztopera faltól falig zene. Már csak az, hogy amikor beszélünk vagy énekelünk az egyik bal, a másik jobb agyféltekés agyműködést igényel, egy klasszikus musicalnél, Miss Saigon, Nyomorultak, Parasztopera, akár operák, faltól falig zene, tehát az azt jelenti hogy az agyamnak egyik részével közlök csak és nem kell ki-be kapcsolgatni, ez is egy könnyebbség. De nem is ez a fő, hanem az, hogy ez egy csodálatos anyag, annyira izgalmas, és nem szájbarágós. A Parasztoperában a "-tól,-ig" amplitúdó is sokkal nagyobb, amit be lehet járni a szerepben, mint a Padlásnál. Egy nagyon jó próbafolyamat volt, én ebben tanultam itt Szegeden a legtöbbet, ebben az előadásban. Egy egyfelvonásos, népdalokra épülő dramaturgia, és sokkal sokkal nehezebb mint a Padlás, ezért érzem jobban magam.  

Plusz még az is ott van, hogy a Parasztoperát azért általában a nézők nem ismerik annyira mint a Padlást. A Padlás történetet azt a Vígszínházi bemutató óta, mindenki ismeri, és kicsit slágerorientált lett az előadás, mert annyira jó dalok vannak benne, hogy a nézők imádják. Nagyon sok esetben van az, hogy a dalt kiragadva a dramaturgiából, a helyzetből külön is meghallgatják, ami egy nagyon jó dolog, és nagyon jót tesz a műfajnak, viszont ettől sokkal nagyobb munka nekem az, hogy ne súgjanak össze a nézők, hogy: Na, ez az a dal! Ne ez legyen a tét, hanem hogy a ‘szerep’ miért énekli el azt.

A Padlás pedig úgy néz ki, hogy én bemegyek a 17. oldalnál és nem jövök ki soha többet, de a takarásba se, semmikor, én nem lépek ki a színpadról. Fizikailag sokkal nehezebb, a hátamon viszem az előadást, az egy teher, a Parasztoperánál pedig összjáték van, és nekem ez sokkal komfortosabb, pláne hogy ilyen csodálatos kollégákkal vagyok.

Akkor ez alapján a színészi játék is fontos neked, tehát visszakanyarodva az előzőekhez akkor a színészi mélységet is szeretnéd megélni. Nem annyira csak az éneklés az ami számít.

Abszolút, az Operettszínház stúdiójába, engem még a KERO vett föl, utána jött a botrány, és most már egyáltalán nem ilyen a képzés. Nálunk viszont még az volt, hogy heti 5 táncóra, hip hop, néptánc, balett, step, tehát a musical alapjait az éneklést, táncot, nagyon belénk verték. Viszont nem lehet mindenki mindenben ugyanolyan jó, egyszerűen nem tudtak mindent átadni nekünk és a színészképzés került háttérbe. Na most ez azt az egy dolgot hozta magával, hogy nekem a mai napig az egy feladat, hogy én önképezzek otthon, a Sztanyiszlavszkij és a Brecht könyvektől elkezdve egészen addig, hogy kollégákat nézek, és próbálom ellesni a technikát. Van egy nagyon jó példám erre, fent van a Youtube-on, meg is lehet nézni, Eszenyi Enikő énekli a Fekete Péter operettben azt a dalt aminek szerintem ismerős a címe: Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém csak az enyém (énekli). Amit Eszenyi Enikő ebben a könnyű  dalban művel, én olyan zenés színházat szeretnék csinálni, mert beledöglik, és nem tudok rá más szót mondani, belehal, ez csodálatos. Nem érdekel az, hogy ő nem a legképzettebb énekes, nem érdekel, hogy nem úgy tud táncolni, ahogy mások, hanem az érdekel ahogy benne van. Tehát a zenés színház az én szempontomból egy nyelv. 

Vannak nézők és vannak emberek, akiknek viszont nem ez a prioritás, hanem az hogy jól legyen elénekelve. 

A Padlásban van egy ilyen szöveg hogy: “ég és föld között itt áll a padlás, hol kelet és nyugat összeér”. Ha ezt Magyarországra dekódoljuk, mint egy kompország itt lavírozunk a történelem süllyesztőjében. Még a színházi világ is azt mondja, hogy se nem az orosz realista színjátszás, se nem az elnyugatiasodott mondjuk  Broadway, vagy Westend-es zenés színjátszás az irány. A kettő között itt van nekünk magyaroknak az a lehetőség, hogy akkor merítsünk már mindenhonnan, ez a legnagyobb ziccer amit kihagyunk, és ezt nem szabadna kihagyni.

Fotó: Szegedi Nemzeti Színház - Szabó Luca

Eisemann slágerét érintve, a következő évadban lesz is egy operetted tőle itt Szegeden, az Egy csók és más semmi. Volt már operett szereped korábban?

Idén volt egy bemutatóm, a Gül baba című operett. Peller Károly rendezte, ez egy független produkció, nem kőszínházi előadás, hanem DVD-n jelent meg. Érdekes ez az operett, mert nincsen benne táncos komikus, meg bonvivan meg ilyesmi. Én vagyok a nagyon fiatal  főszereplő, és hát nekem ez nem műfajom. Erre például a musicales hangképzés alkalmatlan. Nyilván előadástól függ de egy operettben, szépnek kell lenni, jól kell tudni táncolni, és el kell tudni énekelni… Ott már nekem se férne az bele, hogy megcsuklik a hang, vagy kicsit alatta van. Nem, oda tökéletes technika kell, és ezért a színészi dolgokat hamarabb elengedi az ember. 

Viszont ez az Egy csók és más semmi, nem ez a tipikus operett, hanem egy nagyon izgalmas, játékos, fiatalos kis csoda és ennek nagyon örülök.
Az pedig, hogy a Barnák Laciék (Barnák László a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója) engem megbíztak még egy munkával úgy hogy, meghoztam azt a döntést hogy elszerződök innen, ezért én nem tudom elmondani hogy mennyire hálás vagyok. Nem konfliktus vagy bármi probléma miatt megyek el, hanem azért mert fiatal vagyok és azt érzem, hogy ki kell próbálnom magamat nagyon sok helyen, és ezek után még visszahívnak a Laciék, ettől fontosnak érzi magát az ember. Tényleg, mivel szolgáltam arra rá, hogy engem itt ennyire megszerettek? 

Nem érzem magam ennyire nélkülözhetetlennek és ezért nagyon megtisztelő - most is elérzékenyülök ettől, mert nagyon jólesik, hogy most már lassan a volt igazgatóm, de még mindig ilyen bizalmat szavaz, Horgas Ádámmal karöltve.

Következő évadra, még milyen jellegű munkák várnak? Szerepeken kívül akár az is lehet beállsz rendezni?

Nem, nagyon nem! Én félek ettől. Már többen megkérdezték, hogy majd egy idő után szeretnék-e rendezni. 23 évesen, zéró tapasztalattal, amúgy se lenne egy bölcs dolog, de ettől függetlenül rendezni nem szeretnék, nem is feladatom. 

Viszont egyetlen dolog érdekelne, és csak ezért járnék a Színművészeti Egyetemre, hogy erről legyen egy papírom: a tanítás. Ehhez is túl fiatal vagyok még 23 évesen, de nagyon szeretnék egyszer tanítani. Olyan 3-4 éve bevett dolog, hogy fiatalok, akik felvételizni mennek egy stúdióba, vagy pedig művészeti szakgimnáziumokba megkeresnek, hogy tudnék-e segíteni a felkészülésben énektechnikailag. Én ezt annyira élvezem és fürdőzök ebben, hogy az hihehetetlen. Azt érzem, hogy ha már kaptam valamit onnan fentről, hát kutyakötelességem ezt továbbadni, és nem ülni a kis vélt vagy valós pozíciómon. 

Nekem most alakul ki egy olyan ember, akit mesteremnek merek lassan mondani, meg akár mentoromnak is. Nekem kimaradt az oktatási éveim alatt az, hogy valakin azt érezzem, hogy tűzbe menne értem, és én magamat erre abszolút alkalmasnak érezném.
Itt volt Szegeden egy nagyon izgalmas dolog, a Tömörkény Gimnáziumba elhívtak, hogy a Parasztoperáról tartsak egy 2 órás elemzést. Én azt annyira élveztem, olyan visszajelzések érkeztek a srácoktól hogy hihetetlen. Gimnazisták, tehát korban nem állok tőlük olyan távol, hogy tanárbácsizzanak, és nem hitték, hogy ebben ennyi van, és valószínűleg nem azért mert olyan okosságokat mondtam, hanem hogy tényleg hivatásszerűen tudtam átadni. 

Hogy viseled a népszerűséget?

Abszolút nem érdekel. Én a Sztárban sztár-ba nem azért mentem el, mert engem érdekelt a celeb lét. Nem is mondtam, hogy ugye én megkaptam a papíromat a Pesti Broadway Stúdióban az Operettben, és 2 év szünet, mert jött a covid, és bezártak a színházak. Oké közben volt egy casting és engem leszerződtettek, de egy percet nem dolgoztam az első évben. A covid közepén voltunk, és egyeztettem a Horgas Ádámmal, hogy mi lenne, ha elmennék a műsorba, és a vele való beszélgetés után döntöttem el, hogy jó, akkor kezdjük el, csináljuk! Nyilván a Sztárban sztár akkor indult el, amikor a színházak elindultak, és a nyakamba szakadt minden.
Én nem élveztem, mert engem nagyon nyomott ez a teher, és belekeveredtem olyan helyzetekbe amik nem feltétlenül voltak etikusak, sem a csatorna részéről sem a bulvár részéről.
Nekem a népszerűség egyáltalán nem fontos, sőt mi több feszélyezve érzem magam, amikor idejönnek a rajongók. A szabadidőmben én nem színész szeretnék lenni, hanem a kutyámmal szeretnék sétálni, szeretnék boldogan beülni a barátnőmmel egy kávéra, szeretnék a szüleimmel lenni, és amikor ebbe belekerül egy olyan néző, aki mondjuk a szeretetét szeretné kifejezni, amit nyilván értek, mégis azt mondom hogy egy kicsit nehéz kezelnem, hogy most nem színész vagyok, hanem magánember. De ez az én hülyeségem, ebből látszik hogy nem a hírnév miatt akartam színész lenni, hanem mert nekem tényleg ezt kell csinálnom.