THEALTER-2.nap - Demerung

Ember így még nem szégyellte magát színházban

Gyakorta halljuk, hogy a színház tükör. Felmutat alakokat, folyamatokat, reakciókat, amelyekre ha a néző ráismer, akkor képes belőle levonni a tanulságot. A rendezőpáros, Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel olyan kíméletlenül tartják azt a tükröt, hogy rettentő nehéz még belenézni is. Csehov klasszikusát a Cseresznyéskertet vették elő, amit akkurátusan természetesen “Meggyeskertnek” kell hívnunk, már ha elég értelmiségi valaki.

Természetesen a drámaíró és a rendezői koncepció állítja pellengérre a magát értelmiséginek valló embertípust, aki “mindenhez komoly arcot vág”, borzasztóan fontosnak tartja magát, de hogy tegyen bármit is a világban, az a lehető legtávolabb áll tőle. Ismerős otthonmaradás ez, mikor a tüntetni képtelen társadalom ingerküszöbét még a fajelméleti alapvetésekre támasztott jövőkép sem éri el. Egy egészséges társadalom már rég élezné a kapákat és egyenesítené a kaszákat. Trofimov fent idézett szavai jelenkorunkban - sajnos - aktuálisabbak, mint valaha.

A színházi előadás az első perctől az utolsóig olyan tömény figyelemre fogalmaz meg igényt, hogy nem győzök mindenhová és mindenkire figyelni. Ahogyan a jelenetek, úgy az egyes karakterek minden lépése pontos koreográfia szerint működik. A színészek végig jelen vannak a színpadon, aki éppen nincsen színen, a játéktér szélén ül. A jelenetek pedig bámulatos ritmikával haladnak előre a történetben, amelynek során egy valaha volt gazdag család hátrahagyva a családi hagyományt, értékeket és embereket csúfos kudarcot vall. Mert későn kapcsol, későn kapálózik. Későn ébred.

Fotó: Dömölky Dániel

Kurta Niké (Ljubov Andrejevna) játéka most is felemelő, képes egyszerre elbűvölő lenni és érzéki, de a következő pillanatban hisztérikus és pánikbeteg. Sokkal fiatalabb a csehovi alaknál, mégis hiteles motivációi vannak, képes mindenre és mindenkire reagálni a színpadon, élmény nézni a létezését a darabban.

Kárpáti Pál Lopahinja igazi redneck karakter, a félművelt újgazdag pontosan tudja, hogy kevés ide az ő műveltsége, messzire is dobja a Shakespeare kötetet a darab elején, de tehetsége nem ebben áll: a jelen cselekvője ő.

Fotó: Dömölky Dániel

Fontos kérdés az ő drámai alakjának pozitív vagy negatív bemutatása, és ebben a rendezésben képtelen vagyok szeretni vagy gyűlölni a Kárpáti által megformált alakot. Ez nem jelenti azt, hogy neutrális lenne, sőt: egyik végletből a másikba esek. Látni benne a visszataszítóan vihogó pénzhajhász (kezdő)tőkést és az általa egykor szeretett és tisztelt család felé érzett dühös tehetetlenséget.

Hajduk Károly (Firsz) az öreg szolga pármondatos szerepében olyan koncentráltsággal van jelen a színpadon, hogy egyszerre képes elbújni és mindennél pótolhatatlanabbnak lenni. 

Terhes Sándor (Gajev) a magát mindenhol “előadó” nagybácsi, a pincéreknek a posztmodernről papoló fura alak éli meg a legtragikusabban a veszteséget: Firsz egy szál alsónadrágra vetkőzteti az utolsó jelenetek egyikében és ekkor hasít belénk az igazi hiány. 

Domokos Zsolt (Jepihodov) fantasztikusan megjelenített, ügyefogyott kisembere komikus és egyben tragikus figura. Páratlan szerepformálás a színésztől ezúttal is.

A díszlet működése szinte önálló értelmezési síkot ad a darabnak: a színpad közepén egy központi emelvény, afelett egy külön fénykeret; az emelvény körül pedig könyvek százai a földön. A szereplők ezen lépdelnek, ezt tapossák.

Fotó: Dömölky Dániel

Ha valaki számolt fel már valaha hagyatékot, akkor tudja, hogy egy ember után száz meg száz könyv marad, amelyek a ‘gazdájuk’ nélkül elképesztően üresek. A könyvek leggyakrabban a szemétben végzik, mert az utódok a legkevésbé sem látják értéknek a régi könyveket vagy nem kötődnek hozzájuk. A színpadon heverő könyvtömeg szimbolikája Trofimov fentebb már megidézett monológját sűríti egybe. Egyetlen szereplő van, aki soha nem tapos a könyvekre: Firsz, az idős inas, a ház lelke. A 4 felvonás során fokozatosan süllyed minden alább. A kert elvesztése után rohamtempóban épül le a maradék reménnyel egyetemben a színpadi emelvény is; az utolsó jelenetekben már a bontás is megindul - történetesen a darab rendezői által - és a szereplők csak botladoznak a színen. 

Egészen összezavarja a nézőt a zárójelenet, melynek egyik szegletében Firsz haldoklik, míg egy másik ponton abszurdba fordul Ljuba reménytelen ragaszkodása a házhoz, akit hárman cipelnek ki esetlenebbnél- esetlenebb módon. Még egy tragikus vég sem jut nekünk…

Helyette bosszankodhatok egész úton hazafelé, hogy miért nem ilyen minden előadás a színházakban? Miért nem ennyire sűrű és elemi?

Ja, hogy nem kellene annyit színházba járni, hanem inkább magamba nézni? 

Ahogy Csehov int?

Mindenesetre egyszerre voltam dühös és boldog, hogy mindezt láttam. Két fiatal és tehetséges gondolkodó alkotott egy friss Meggyeskert narratívát. Új fordítással, új lendülettel és egy alázatos társulattal. 

Fotó: Dömölky Dániel

A THEALTER Fesztivál második napján láttam ezt az előadást és még hol van a vége?

Tartsatok továbbra is a KultZónával és ne hagyjátok ki a jobbnál-jobb előadásokat a THEALTER-en!

Narratíva Kollektíva (Budapest): Demerung (Csehov Meggyeskertje)

dráma

Szereplők: Kurta Niké, Ladányi Júlia, Pető Kata, Terhes Sándor, Kárpáti Pál, Egger Géza, Domokos Zsolt, Barna Lilla, Viktor Balázs, Hajduk Károly

Produkciós menedzser: Beke Anna

Fény, technika: Jankó Mátyás

Zene: Tarr Bernadett

Rendező: Hegymegi Máté, Kovács D. Dániel

A cikk szerzője: Benczur Kata