Oldalak

2022. 08. 04.

THEALTER - 5. nap - Lázadni veletek akartam

Lázadni alapállapot

A THEALTER Fesztivál idei válogatásában több előadásban éreztem egyfajta forradalmi hevületet. A Demerung (Narratíva Kollektíva) rezonőr karaktere face to face kiszól (vagy inkább beszól) a cselekvésre képtelen értelmiségnek; a Rebellisekben bátor fiatal színészhallgatók hangosítják ki a régóta kibeszéletlen szakmai anomáliákat és biztatnak a vélemény-buborékból való kilépésre. A marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadása meg is mutatja a terhelt múltat, és az abból következő traumatizált jelent; mindezt egyszerre teszi kordokumentumok és szubjektív megélések segítségével.


Sebestyén Aba rendező Bódi Attila Lázadni veletek akartam című 2017-ben megjelent regényét választotta, hogy bemutassa a romániai kommunista diktatúra kamasz fiatalokra gyakorolt hatását. Ha konkrét tényeket, neveket és helyszíneket csípünk le, valójában bárhol játszódhat, mert a lázadás motívuma a lényeges. A regényt Barabás Olga rendező és dramaturg adaptálta színpadra, a rendező pedig két színészre és egy zenészre komponálta az előadást.


Fotó: Kelemen Kinga

Letisztult színpadkép tárul elénk: három monitor, két mikrofonállvány, egy emelvényen gitár, pedálok, erősítő, kontroll ládák. A színpadon két színész és egy zenész. Véges végig egy ponton állnak és közben egy utazásra hívnak 30 évvel korábbra, mikor még érettségi előtt álló srácok voltak a Ceaușescu rezsim végnapjaiban. Zolikát és Áront illetve rajtuk túl még számos osztálytársat, tanárt megismerünk, akik a fiatalok sorsának alakulásában részt vettek. 


Monológok hangzanak el felváltva és hallhatjuk ugyanazt a történetet több szemszögből is; megismerjük Zolikát a stréberből lett KISZ-titkárt majd papírforma szerint besúgót és ott van Áron, akinek végül sikerül közülük egyedüliként átszöknie a határon, majd a “biztonságos” időkben visszatérve hazájába politikus lesz. A 30 éves osztálytalálkozóra igyekvő srácokat Brigi várja, akinek a “depresszió is luxus” és megismerjük Péter tragikus halálának körülményeit, ami később mindenkiben elhallgatnivaló titkokat indukál.


A színészek, Sebestyén Aba és László Csaba a két mikrofonállvány mögött egy szempillantás alatt képesek a megjelenítendő karakterek között váltani. Nem egyszerű ez, de a figurák szinte előttünk állnak, jól elkülöníthető testtartással, beszédmóddal vagy akár akcentussal. A mikrofonok olyan finomhangoltak, hogy azokban minden levegővétel, minden elharapott szó vagy cuppogás éppúgy hallatszik, mint a monológokat időről-időre megszakító dalok, amelyek valóban egy rock koncertre kalauzolnak. Cári Tibor zeneszerző írta meg a történet egy-egy pontjához kapcsolódó blues-os, rockos dalokat, mely műfaj egyébként is a korszak jellegzetes forradalmi hevületét hordozta.


Fotó: Cári Tibor

Szász Csaba a harmadik játszó középen, aki kezében a gitárjával atmoszféra teremtő jelleggel támasztja alá a színészek történeteit. Improvizáltnak tűnik, de a több, mint kétórás előadás alatt a mondatonként megkomponált jelenetekben tűpontosan hangzik fel vagy hallgat el a hangszere. A szökés feszültségében egy kiváló gitárszólót játszik, a kínzásról szóló jelenet alatt pedig neszek, zajok keltésére használja a hangszerét, olyan változatos módon, amit csak olyan zenész képes, aki kívülről-belülről ismeri a hangszerét. 


Az előadás vizualitásában a három monitorra kötött kézikamera is fontos szerepet játszik. Az operatőr a színészek mellé érve és arcukra ráközelítve ragadja meg az alakok esszenciáját. A közelik segítenek abban, hogy a színészek metamorfózisait még közelebbről láthassuk. Érdekes ez a technika - egyfajta voyeur-ség - a mai közösségi médiában is nagy szerepet játszik, mikor rákoppintunk, “rázoomolunk” a minket érdeklő részletekre a képeken vagy akár videókon is. A színpadképben így egyszerre látjuk a jelent, a kimerevített múltat is egy képben; sőt, a monitoron lévő élőkép néha torzul, vagy óhatatlanul kiszínezzük (megszépítjük?) magunknak utólag. 


Fotó: Kelemen Kinga

A regény szövegvilága tömény és hétköznapi. Az olyan erős mondatok, mint “a kommunizmus a gyermekszemnek láthatatlan” vagy “az egyenruha eltüntette a szociális különbségeket. Mindenkit milliomosnak öltöztettek” bevezetnek bennünket abba  - a Magyarországon is ismerős - világba, ahol “nincs pénz fagyira”. Olyannyira, hogy ezt a fiatalok, lázadásuk jeleként hatalmas piros betűkkel fel akarták festeni a falra is, csakhogy ez már nem sikerülhetett a regényhősöknek. Konformista felnőtté váltak vagy sosem engedték el a lázadó énjüket?
A nézőtéren ülve a szereplőkkel együtt dolgozzuk fel a közös múltat. Nem könnyű folyamat. Hosszú is, fájdalmas is; de a mételytől szabadulni kell, mert az mindenre kihat.




Yorick Stúdió (Marosvásárhely): Bódi Attila: Lázadni veletek akartam

zenés színház

Szereplők: László Csaba, Sebestyén Aba, Szász Csaba

Színpadra alkalmazta: Barabás Olga

Zeneszerző: Cári Tibor, Szász Csaba

Díszlet- és jelmeztervező: Sós Beáta

Fénytechnikus: Kovács Attila

Hangosító: Incze Róbert

Operatőr: Komesz Szilvia e.h.

Rendezőasszisztens: Talán Vanda e.h.

Rendező: Sebestyén Aba


Cikk szerzője: Benczur Kata