Oldalak

2022. 12. 09.

Élve megégetve - boszorkánytéboly

Aki nincs velünk, az ellenünk 

Az 1728-as szegedi boszorkányperek kitörölhetetlenek a történelemből, csak úgy mint az évszázadokkal későbbi koncepciós perek. Mintha a világ velejárója lenne, hogy mindig legyen egy bűnös, egy rendszerellenes porszem az állami gépezetben, akit el kell onnan tüntetni mindenáron. Még nyomósabb érvek sem kellenek, csak farkast kell kiáltani, és kezdődhet a kollektív tisztogatás.


Az Élve megégetve - boszorkánytéboly című előadás a színlap alapján a szegedi boszorkánypereket dolgozza fel, de mégis bárhol és bármikor elhelyezhető a történelem idővonalán. Akár államilag titkosított iratok is alkothatnák Lőrinczy Attila, Koltai M. Gábor, és Zsigó Anna közös munkáját. A kortárs színmű alapját bár a boszorkányperek képezik, a szerzők törekedtek egy olyan fiktív történet létrehozására, amely nem hogy nem korhű, hanem bármilyen korszakban megállhatja a helyét.


Koltai M. Gábor rendezése lankadatlan figyelmet és töprengést igényel a nézőktől. Persze lecsupaszítva fel lehetne fogni öt szerencsétlen történetének is, akik rosszkor voltak, rossz helyen, és hátradőlve élvezni a remekül megkomponált színészi játékot, és a fekete humort. Hiszen ismerjük a viccet, amikor a róka és a farkas akkor is megveri a nyuszikát, ha van rajta sapka, és akkor is ha nem. Hasonló helyzetbe kerül az öt boszorkány is: koholt vádak alapján előre eldöntött ítélet elé sodorják őket egy magasztosabb cél érdekében: hogy épüljön a nemzet, nyugodjon a nép, és kiengesztelődjön a Magasságos.


A mű boszorkánnyá kikiáltott érző, eleven emberek sorsát mutatja be, párhuzamosan futó szálakon keresztül és vezet minket egészen az ítéletek bevégeztetéséig, bemutatva az elítéltek szeretteit, környezetét, azonosulási lehetőségeket felsorakoztatva. Hiszen ők sem mások, mint valakinek a szeretője, az anyja, a felesége, a barátja, a szomszédja, a munkatársa. A boszorkányok köztünk élnek?


Ha klasszikus értelemben vett mesebeli boszorkányt, aki egy seprűn száguldozik, nem is látunk a színpadon, boszorkányosan jó figurákat annál inkább. Letaglózó, kidolgozott karakterek sora működteti igazán a darabot. Érződik a pontos, aprólékos színészvezetés, és a teljes karakterábrázolás részletes koncepció szerinti elképzelése, melyet a szereplők precíziós műszerként építenek fel, hibátlanul. Pont mint az ábrázolni kívánt összetett államgépezet, úgy teszi hozzá mindenki a saját alakítását, hogy az egyben egy teljes, komplex képet is mutasson, az egyéni teljesítményeken túlmutatva. Igazi mértani munka lehetett, ugyanis a színház drámatagozatának nagy része jelen van deus ex machina-ként.


Jakab Tamás, Molnár Erika, Károlyi Krisztián, Poroszlay Kristóf, Kárász Zénó, Vicei Zsolt, Tánczos Adrienn, Menczel Andrea, Szegezdi Róbert, Borsos Beáta, Krausz Gergő, Fekete Patrícia, Pálfi Zoltán és Farkas Andrea - valamennyiük szerepformálása csontig hatoló és nincs olyan művész akitől ne vinnénk haza egy tekintetet, egy mozdulatot, vagy egy szót, ami belénk égett. 


Hátborzongató érzés szembesülni az amorális helyzeteket szült kirakatperekkel, amelyek hatással voltak a történelemre, egy adott korszakra, a társadalomra, de leginkább adott emberek életére, mely akár egy teljes generációt képes volt meghatározni, vagy billogot nyomni egy családfára a leszármazottakon is át. Örökletes, soha ki nem nőtt emberi gyarlóság visszavonhatatlan, hosszú évszázadokra is meghatározó nyomot hagyhat, képesek vagyunk 100 éves terheket önként magunkon cipelni, ahogy el is hangzik a színpadon: “magyar embert tépi a balsors”. Amit még mi a saját bőrünkön tapasztalhatunk, unokáink is emlegetni fogják, hiszen sújtanak minket a járványok, az aszály, talán az éhínség is, mint a darab szereplőit, hát nem sokkal egyszerűbb most is, 300 évvel később csak boszorkányt kiáltani? Égessük el a képzeletbeli máglyán azokat, akik rosszat akarnak nekünk, és már fel is lélegezhetünk a füstben, elégedett bazsalygással, az “amúgy is lángokban ölelt szenvedő ország” (idézet az előadásból) megtestesítőjeként?


Vereckei Rita a vizuális koncepció megálmodója, az 1970-es évek stílusát röpítette elénk, ami a mai napig divatban, de legalábbis  közhasználatban maradt. A székek, asztalok, de még a szobanövények is olyanok mintha az egyik újonnan felújított hivatalból kerültek volna egyenesen a színpadra. A függő neon fénycső lámpák és az iskolai székek hatására pedig izzadni kezd néha a tenyerem, hogy mindjárt röpdolgozatot írunk, vagy feleltetnek minket, de szerencsére a számonkérés nem így nyilvánul meg.
A hangulatot csak fokozni tudja a háttérben történő vetítés, Goya groteszk műveiből, vagy a színpadon történő élőkép közvetítéséből. Többek között a sokat kifejező Aquellos Polvos, és a Ya van desplumados jellegzetes alakjai is feltűnnek a spanyol festőtől.

A cikk szerzője: Faragó Vivien
Fotók: 
Zsiros Aliz