Oscar 2023. - Zónázó - A bálna (rendező: Darren Aronofsky)

Zónázó - Fókuszban: A bálna

Ahogy azt már említettük, minket is elkapott az Oscar-láz. Moziba pedig társaságban igazán jó elmenni: mi is így tettünk hát. És miután megnéztük, összeültünk a KultZóna virtuális konyhájában, hogy egy finom kávé mellett kibeszéljük az élményeinket. 
És hogy mi volt terítéken a Zónázóban?

Hát A bálna!

Az Oscar-díjak legnagyobb presztízsű kategóriái között a legjobb alakításokra mindig különösen kíváncsi az ember. Mi is hasonlóképpen döntöttünk, mikor tervbe vettük a jelölések nyilvánosságra hozatala után, hogy A bálna című Aronofsky-rendezést mindenképpen megnézzük. Brendan Fraser nagy visszatérése és a Velencei Filmfesztiválon álló tapssal jutalmazott alakítás rendkívül kíváncsivá tett minket.

Anna, neked mi volt az első gondolatod, miután megnéztük A bálnát?

Bevallom őszintén, én hatalmas várakozásokkal léptem a moziterembe. Egyrészt azért, mert én is olvastam a cikkeket, láttam az interjúkat Brendan Fraser nagy visszatérésről, másrészt pedig tudtam, hogy ez a film A sziget szellemeinek egyik nagy kihívója az Oscar-esőben, rám pedig az a film rendkívül mély benyomást tett. Bár jó dolog végre esendő és szinte undorítóan őszinte karaktereket a vásznon látni – mert hogy A bálnában tényleg mindenki félelmetesen gyarló –, én a filmet kicsit túl vontatottnak találtam. Te hogy vagy ezzel, Kata?

Lassú film, ez talán a kamaradarabok velejárója, ahol egy helyszínen történik gyakorlatilag minden. Ilyen A bálna is, ami alapvetően egy színházi darab Samuel D. Hunter tollából. Az izgalom itt csupán a karakterek belső dinamikájából születhet meg, és Brendan Fraser mellett valóban izgalmas mellékszereplők vannak, vagy legalábbis azok lehetősége. Ott van például a szintén jelölt Hong Chau (Legjobb női mellékszereplő), akiben szerintem nagyobb küzdelem van, mint gondolnánk. Ápolja barátját, Charlie-t és egyben táplálja is a főszereplő betegségét. Ennek a betegségnek az ábrázolása volt nekem izgalmas és hagyott némi űrt maga után, mert többször éreztem didaktikusnak, mint realistának. Neked voltak még kiemelkedő karakterek a filmben?

Lizt, pontosabban Hong Chau alakítását Lizként én is nagyon szerettem. Ha megjelent, tudtad, hogy az a jelenet izgalmasabb lesz. Érdekes volt a benne rejlő ellentmondás, és a film egyik kulcsmondatát (“Senkit sem lehet megmenteni”) is az ő egyik jelenetében hangzott el. Nekem az övé mellett Samantha Morton alakítása is nagyon tetszett – ő Charlie (Brendan Fraser) exnejét, Maryt játszotta. Viszonylag keveset szerepelt a vásznon, de karakterének belső konfliktusát, amennyire a szaggatott és néhol túl művi dialógus engedte, érthetővé tette. Mary egyszerre undorodik Charlie-tól, aki elhagyta egy fiatalabb férfiért, majd párja halála után az önpusztítás extrém határait feszegeti, közben mégis érződik, hogy a kapcsolatuk rendkívül intim. Ebből, azt hiszem, szívesen láttam volna egy kicsit többet. 

Kép forrása: ADS Service Kft.

De ugyanez vonatkozik Alanre, a elhunyt párra, akiről mindenki csak beszél, még az arcát sem látjuk igazán, holott tulajdonképpen ő a film motorja. Az ő belső vívódásait csak mások elmesélése alapján tudjuk rekonstruálni, pedig érdekes témákat vet fel: vallás, homoszexualitás, azt, hogy mennyire lehet etikus a szeretői státusz vagy egy tanár-diák románc, hogy kit és mit látunk szépnek, és mi az, ami megelégíthet bennünket az életben. 

A film ezeket a húrokat mind megpendíti, de én úgy éreztem, sosem ástunk eléggé mélyre, miközben más témákat szinte az iskolai prevenciós órák szintjén magyaráztak el – ilyen például a trauma nyomán kialakuló evési zavarok témaköre, ami egy sajnos nagyon is aktuális téma. Fontos beszélni róla, viszont a rendező bízhatott volna a nézők empátiájában annyira, hogy traumák és az evési zavarok súlyos voltát maguk is felfedezik majd, nem kell unos-untalan elismételni, milyen szorosan kapcsolódhat a kettő. 

Kép forrása: Thewhalemov - Instagram

Az evési zavarokkal kapcsolatosan szerintem a társadalomban az a kép él, hogy akinek ilyen jellegű problémái vannak, az szimplán gyenge. Nekem azt nem sikerült eldöntenem, hogy Aronofsky, a rendező sokkolni akar vagy érzékenyíteni? Közelről mutatja azt a testet, ami a főszereplőnek inkább a béklyója, közben pedig az idáig vezető útról nem sok derül ki, csak amit te is mondtál, hogy egy múltbéli trauma feldolgozásának képtelensége az egyedüli ok. Szerintem ennél sokkal komplexebb ez pszichológiailag, melyről keveset tudunk meg a film során. Talán egy dolog nagyon érzékletes: “Sajnálom!” A reflexválasz a főszereplőtől. Ez a válasza mindenre, ami arra irányul, hogy vigyázzon a szervezetére, ne egyen annyit, menjen el orvoshoz, tegyen valamit, hogy jobb legyen… Sok minden benne van ebben a szóban: a düh, a kétségbeesettség, a bezárkózás, a téma elterelés, a felelősség hárítása és lehet, hogy a valódi tartalom is, hogy tényleg sajnálja, de már nem képes (vagy nem akar?) változtatni. Sokkoló, de a film csak pár napot ölel fel, és ezalatt rengeteg minden történik. Olyan, mint egy analitikus dráma: a színen gyakorlatilag csak beszélgetések folynak, amelyekből szépen lassan összerakjuk a múltat, attól függően, hogy kinek hiszünk inkább. Annak mondjuk kifejezetten örültem, hogy a rendező mellőzte a visszaemlékezéseket. Nem mutatta meg a fiatal Charlie-t, a házasságát, a kislánya születését és a válását. Így még inkább a főszereplőre fókuszáltunk, benne kerestük a fiatal oktatót, aki előtt ígéretes tanári pálya állt. Megjelenik Ellie, Charlie lánya – akit Sadie Sink alakít szerintem kiemelkedően – és behoz egy újabb konfliktust. Szerinted milyen ez a kamasz lány?

Sadie Sink valóban nagyon ügyes, minden bizonnyal ígéretes tehetséggel van dolgunk, viszont ugyanúgy, ahogy a többiek esetén, az ő háttere, motivációi sem álltak össze a számomra. Az ő esetében a szülők azon vitatkoznak rengeteget, hogy a kislány alapvetően jó vagy gonosz. Ellie egyik kedvenc hobbija egyértelműen mások kínzása, viszont az már kevésbé evidens, hogy ez hajlam vagy felvett viselkedés, amellyel az őt ért sérelmekre válaszol. Ezzel pedig felveti a film egyik másik központi témáját: ki jó, ki rossz, illetve töredékes tudásunk alapján tudunk-e ilyen jellegű ítéletet mondani bárki felett.

Kép forrása: ADS Service Kft.

Az alakítások mellett számomra egy másik pozitívuma a filmnek a további ellentéteket generáló zene. Rob Simonsen dallamait egy békebeli bálnavadász hajó drámája alá is gyakorlatilag változtatás nélkül beilleszthetnénk, mégis olyan jelenetekben halljuk őket, amikor Charlie ismét pizzát rendel vagy éppen csokival tömi degeszre magát. Charlie egy lepukkant motelban lakik, zsíros gyorsételeket eszik, és élete minden aspektusa annyira undorító, hogy nem csodálkozunk, amikor az online órák alatt inkább kikapcsolja a kameráját, és még a pizzafutár előtt sem mutatkozik. Mindeközben ugyanez a Charlie minden szabad percében klasszikus irodalmat olvas, őszinteségre és a saját hangjuk megtalálására bátorítja a diákjait, verseket szaval és az élet nagy kérdéseiről filozofál. A végletességet pedig, úgy fest, Ellie is örökölte: ő a lakás gusztustalanságáról rögtönöz egy tökéletes haikut; de ugyanilyen ellentét mutatkozik meg a gyönyörű, klasszikus, tengeri balladákat idéző hangokban, amelyek a proli nyomasztás képi világa mögül kandikálnak ki. 

Ha már a képi világot említetted, a film nem a megszokott szélesvásznú filmélményt adja, mert a 4:3-as megjelenítés még inkább keretek közé szorítja ezt a szűkös kis életteret, ahol Charlie drámája zajlik. A színvilág is nyomasztó, szürkés-barnás tónustalanság; egyedül a beszűrődő fény az, ami mozgalmassá teszi képi világot. Rám inkább nyomasztó hatással volt ez az atmoszféra és bevallom, olykor el-elkalandozott a figyelmem. A legnagyobb fókuszt a film fogadtatásában Brendan Fraser visszatérése kapta és tudom, hogy a nagy fizikai átalakulással (fogyással, hízással, torzítással) járó szerepformálást általában bőkezűen díjazza a közönség és az Akadémia is, nekem Fraser alakítása nem volt átütő. A legjobb barátját játszó Hong Chau annál inkább. Így ha egy filmen belül egy szobrot lehetne kiosztani, akkor azt szívem szerint neki adnám. Te hogyan látod A bálna esélyeit?

Valóban szinte borítékolható, hogy A bálna több szoborral távozhat majd, de én szívem szerint a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat inkább másnak adnám. Kicsit kihagyott ziccerként éltem meg, mert hiába készült a film minőségi alapanyagokból, a késztermék jóval laposabb a vártnál.

És bár sem az alakítás, sem a film nem győztek meg, nagyon örülök Fraser visszatérésének, annak pedig különösen, hogy ilyen őszintén beszélt az eltelt időben megjárt mélységekről. Lehet, hogy A bálna nem lesz a kedvenc filmem, azt viszont fontos lépésnek tartom, hogy esendő emberek átlagos, szinte jelentéktelen(nek tűnő) tragédiái aratnak sikert a szélesvásznon. Ez talán segíthet, hogy egy empatikusabb világban éljünk. 

Legyen ez a végszó! Köszi a közös mozizást és a beszélgetést!

A cikk szerzői: Benczur Kata és Szabó Anna

Oscar - 2023. - Gepetto-tanulmány

Gepetto-tanulmány

Guillermo del Toro animációs filmje több, mint egy újabb Pinokkió-adaptáció. A mexikói rendező és Marc Gustafson társrendező a fabábuból igazi kisfiúvá váló Pinokkió helyett valójában Gepetto karakterelemzését vitte színre, az animációs műfaj legaprólékosabb és legnagyobb odafigyelést igénylő típusában, a stop-motionben. A végeredmény elképesztő látvány és gyomorszorító valóság.
Carlo Collodi Pinokkió történetét a klasszikus meseirodalmon nevelkedett generáció minden tagja jól ismeri, Gepetto előtörténetét azonban Guillermo del Toro alkotta meg, és van egy olyan érzésem, hogy sajátos verziójától sokáig nem fogunk tudni elszakadni.

A mesén túl

A film története sokkal nagyobb időszakot ölel fel, mint a regényben. Megismerjük Gepetto és fia, Carlo mindennapjait, az olasz kisváros miliőjét, annak szereplőit. Kettejük kapcsolata irigylésre méltó, a fiú segít apjának, aki éppen a helyi templom részére készíti a keresztre feszített Krisztust. Mígnem egy baljós, zivataros estén bombatalálat éri a falu templomát és benne a kis Carlo-t, aki éppen visszaszalad az oltárhoz, hogy megmutassa apjának az aznap talált tökéletes fenyőtobozt. A tragédia pillanatok alatt bekövetkezik, és Gepetto élete sötét fordulatot vesz; lelke nehezen birkózik meg szeretett fiának hiányával. 

A múltban történteket a narrátortól, Tücsök T. Sebestyéntől, a memoárját megírni készülő, apró tücsöktől tudjuk meg, aki éppenséggel abban a fenyőben vert tanyát, amit Gepetto dühében éppen kivágni készül fia sírja fölött. A derék Gepetto képtelen feldolgozni fia után maradt űrt, ezért bánatát és dühét alkoholba fojtja. Tombol és sír. Nem éppen rajzfilmbe kívánkozó jelenet, de Guillermo del Toro világában nincs szépítés vagy idealizálás; a jelenet, ahogy Gepetto lelki állapota is: kétségbeesett és szomorú.
Elhatározza, hogy kifarag egy fiút, hogy ne legyen annyira egyedül, kétségbeesett dühvel alkotja meg a bábut, aki finoman szólva sem szabályos, sokkal inkább esetlen, pontatlan és legföképpen befejezetlen. Reggelre azonban ez a fiú életre kel és Gepetto maga sem hisz a saját szemének. Az Erdő szelleme, egy jótündér lehelt életet éjjel a fabábuba és egyúttal megígértette a Tücsökkel, hogy mindig jó irányba tereli Pinokkiót és boldoggá teszi Gepettót.

15 év munkája

A stop-motion animáció a rendező egyik kedvenc alkotási formája; tízéves korában maga is forgatott agyagformákkal stop-motion filmet – egy sorozatgyilkos krumpli főszereplésével – és hamar a műfaj szerelmese lett. A Pinokkióban a néző hamar hozzászokik ahhoz a minimális töredezettséghez, amely a stop-motion sajátja, sőt hajlamos meg is feledkezni róla, mert a bábuk önmagukban is elképesztően kidolgozottak, mozgatásuk mintha az emberi mozgásformák tanulmánya volna. Az operatőri munka gyakran használ szokatlan perspektívákat és szögeket, csak hogy megmutakozhassanak a méretbeli eltérések a bábok között.

Pinokkió bábja például nem a legszebb kivitelezés, kicsit torz, olykor elnagyolt és egyáltalán nem tökéletes; nincsenek nagy és kifejező szemei, markáns arcvonásai, mégis hamar magával ragadja a néző szívét. Pinokkió volt az első 3D nyomtatóval nyomtatott bábu; akinek az arc részeiből nyomtattak számtalan variációt és azt cserélgették a forgatás során. A többi szereplő hagyományos, mechanikus bábu volt, amelyeknek a kitalálásával és megalkotásával rengeteg időt töltött a kreatív csapat. Igazán színes társaságot alkottak meg: Gepetto arca rettentően kifejező, kétségtelenül ő járja be a legdrámaibb lelkiállapotokat, és arca gyakorlatilag mindent meg tud jeleníteni, akár egy színész. A legapróbb részletekre is odafigyeltek a megalkotásakor: látjuk az elfeslett nadrágján a rojtokat, a piszkot a körme alatt és a gondolat megszületését a szemében. Elképesztő animátori munka volt szekvenciáról-szekvenciára megalkotni a jeleneteket. 

Spazzatura (Ebugatta) és Volpe (Róka gróf)  a két negatív szereplő tökéletesen taszító figurák. A mutatványosok teljhatalmú ura egy vörös hajú, nyurga testű, harsány karakter, akire ha ránézünk, sejtjük, hogy nem akarunk közösködni vele. Segédje, Spazzatura, a mutatványos majom, aki a Stockholm-szindróma tökéletes iskolapéldája Volpe-hoz fűződő kapcsolatában; egy kiszolgáltatott és bántalmazást sem nélkülöző kapcsolatban mégis asszisztál a főnöke minden ármánykodásához. Kifejező mimikája és fürge mozgásformái nem tették könnyűvé a bábu mozgatását. Az egyik leglátványosabb snittet, mikor a kamera Spazzaturát követve megérkezik a cirkuszosok közé több mint 3 hónapig tökéletesítették.
A “mágikus” karakterek közé tartozik Tücsök T. Sebestyén, a két túlvilági lény: az Erdő Szelleme és a Halál valamint élet és halál mezsgyéjén koporsókat szállító négy nyúl alak. Tücsök sem egy idealizált kedves kis figura, mint a Disney-féle verzióban, ő valóban rovar, sok pár lábbal, melyek mindegyikével előszeretettel gesztikulál; önmaga a humorforrás, és narrátor funkcióját tökéletesen kézben tartja egyfajta arisztokrata pontossággal és bölcsességgel. Kedves és szerethető figura, nem véletlenül lakik Pinokkió szíve feletti kis lyukban a fiú testében.
A Túlvilági lényekről a Monty Python csoport filmjeiben látott szörnyalakok jutottak először eszembe. Mozgásuk szándékoltan fragmentáltabb volt, térbeli megjelenítésük inkább kétdimenziósnak hatott; mintha két vizuális világ találkozott volna a jelenetekben. A rendező középkori mexikói angyal-ábrázolásról ihletődött, mikor kitalálta az Erdő szellemének szárnyain lévő számtalan szinkron mozgó szempárt.

A rajzfilm vizualitása a lehető legközelebb próbál férkőzni a valósághoz. Ezzel ellehetetlenítve a tökéletes, a szép, az idealizált formák megjelenését, hiszen a valóságban sem minden egyszerre tökéletes. Ezért Guillermo del Toro filmjében a hibák és tökéletlenségek éppúgy részei a mese világának, mint a szép pillanatok. Az emberek reakciói is teljesen valóságosak, például Pinokkió megjelenésekor a templomban, mikor rögtön démont és boszorkányságot kiáltanak. Életszagú helyzetek jellemzőek, amelyek egy rajzfilmben – főleg ha azt a nagyközönségnek, tehát a gyermekeknek és szüleiknek szánják – igencsak ritkák.

Eredeti hanggal ajánljuk!

A szereplőknek nem kisebb sztárok adták a hangjukat, mint Ewan McGregor (Tücsök), David Bradley (Gepetto), Chistoph Waltz (Volpe), Cate Blanchett (Spazzatura), Tilda Swinton (Wood Spirit, Death). A legnagyobb meglepetés Cate Blanchett volt számomra, hiszen javarészt nem is szöveges szerepe van, ugyanis egy majmot kellett megjelenítenie a hangjával, azonban a színésznő annyira szeretett volna Guillermo del Toróval dolgozni, hogy ezt a szerepet is alázattal elvállalta. Christoph Waltz újfent brillírozik a karakterében és teszi bicskanyitogatóan gátlástalanná Volpe angolnaszerű alakját. Ahogyan a megjelenésében sem evilági Tilda Swinton Halálként megszólal, az rögtön különlegessé válik. Gepetto szerepére a Harry Potterből és a Trónok harcából ismert David Bradley karakteres hangja tökéletes választás volt.
És ha mindez nem lenne elég zene füleinknek, ezidáig sikeresen elhallgattam, hogy Guillermo del Toro filmje valójában egy musicalként is felfogható, hiszen több dal is felcsendül benne, melyeknek Alexandre Desplat, francia zeneszerző a megalkotója. Az indokolatlan musicalszerűség azonban nem nyomja rá a bélyegét a produkcióra – tehát a szereplők nem tánclépésben közlekednek és a madarak sem ritmusra szállnak fel az égre – helyette a főbb szereplők kapnak egy-egy szépen megkomponált dalt (Ciao, Papa; Everything is new to me; My son). A zeneszerző Desplat csak fából készült hangszerekre írta a dalokat, így erősítve tovább a film egységét.

Amitől a Pinokkió több, mint egy mese

Egy komplex élettörténetet látunk tehát, amely nem nélkülözi a valós történelmi kontextust sem. Guillermo del Toro rendező az adaptációt a huszadik századba helyezte, az első világháborútól a fasizálódó Olaszország időszakáig terjed a mese belső ideje. Ám mindez eleinte csak apró – gyerekek által nem is észrevehető – részletekben jelenik meg. Jómagam is csak az első karlendítéskor eszméltem fel és zökkentem ki a mese sodrából. A politika és a történelem először csak a horizonton jelenik meg, majd szép lassan kúszik be a történetbe és hasít ki egyre nagyobb szeletet az értelmezésből. Eljutunk egészen Mussolini megjelenítéséig, és a történet alakulása magát Pinokkiót, a “tökéletes katonát” is a háborús propaganda eszközévé teszi. Természetesen, ahogy a karlendítéseket is minden esetben humorral oldja fel a forgatókönyv, a fasiszta diktátor is megkapja a maga karikatúráját a filmben. (A magyar szinkron zseniális találata a Duce-Úgyse’ félrehallás.) Talán ez az aspektus mondatja velem azt, hogy kevésbé kisgyerekeknek való a rajzfilm, inkább kamaszok fogják értékelni, akik akár meg is vitathatják szüleikkel a két világháború közötti időszak ideológiai alakulását.

A történet lezárása pedig – eltérően a családi filmes kliséktől – újfent realista, hiszen nem a megszokott happy end keltette jóérzésben engedjük el a történet fonalát, hanem végigkísérjük még hosszú éveken keresztül a rajzfilm szereplőinek elkerülhetetlen és egyben szomorú elmúlását. A vége főcímben pedig felcsendül (végre hagyják!) Tücsök T. Sebestyén dala is: “Ne légy komor hát!”

Szóval elő a zsebkendőket, és ne hagyjátok ki ezt a Pinokkió-feldolgozást ti sem!

Guillermo del Toro: Pinokkió 

Francia-mexikói-amerikai családi animációs film, 2022.

Rendezte: Guillermo del Toro, Mark Gustafson, 

Zene: Alexandre Desplat, 

Eredeti hangok: Gregory Mann, David Bradley, Ewan McGregor, Tilda Swinton, Christoph Waltz, Cate Blanchett, Finn Wolfhard, Ron Perlman 

A képek forrása: Netflix

A cikk szerzője: Benczur Kata

Oscar 2023. - A sziget szellemei

Amikor az ártatlanság angolosan távozik

Ha röviden szeretném összefoglalni, A sziget szellemei olyan sokszorosan rétegzett film, amelyben még a többedik megtekintésre is találunk valami érdekességet – nem csoda, hogy a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon 15 perces álló ovációval fogadták, már most több díjat besöpört, illetve gyakorlatilag az összes releváns kategóriában jelölték az Oscar-díjra (Legjobb film, Legjobb rendező, Legjobb férfi főszereplő, Legjobb női mellékszereplő, Legjobb férfi mellékszereplő, Legjobb eredeti forgatókönyv, Legjobb vágás, Legjobb eredeti filmzene). 

Közvetetten ugyan, de beszél a polgárháborúról, amikor szinte minden látható ok nélkül testvér testvér ellen fordul, és amikor olyan konfliktusok okoznak visszafordíthatatlan károkat, melyeknek kezdetére már senki sem emlékszik. 

Beszél a magányról, a meg nem értettségről; arról, hogy milyen nehéz kívülállóként élni egy közösségben, és hogy néha még ennél is nehezebb kiszakadni onnan.
Beszél művészetről és arról a nyomásról, mellyel az alkotási folyamat, vagy éppen annak megakadása járhat.
Beszél az elkeseredettségről, és azokról a tettekről, amelyekre sarkall bennünket.
És beszél a barátságról, az emberi kapcsolatok komplexitásáról. Beszél arról, hogy mit jelent embernek lenni és mi tesz naggyá valakit.
Beszél azokról a dolgokról, amelyeket nem lehet elfelejteni, és azokról, amelyeket nem is érdemes.

És mivel ilyen összetett műről esik szó, most mégis inkább egy hosszabb ajánló írására vállalkoznék Martin McDonagh remekművéről, ha a kedves olvasó megengedi. 

A film eredeti címe (The Banshees of Inisherin) az ír folklór egy alakjára utal. A banshee egy síró lány vagy asszony, aki gyászos viselkedésével próbálja felhívni a figyelmet egy közelgő, vagy éppen nemrég bekövetkezett, de még nem ismert halálesetre. Az ír mitológia szerint minden nagyobb klán után kajtat egy ilyen kellemes lény, és bár filmünk helyszínén, a festői Inisherin szigetén szemmel láthatólag egy nagyobb klán sem székel, a banshee szó hallatán nehéz nem a fekete ruhákban mindenhol rejtélyesen feltűnő, folyamatosan a halálról beszélő öregasszonyra, Mrs. McCormickra (Sheila Flitton) asszociálni. A halál azonban tőle függetlenül is folyamatosan jelen van: apró jelek vetítik előre a szereplők sorsát, az ominózus óraütések szinte a végzet harangjaként csengenek, és még főhősünk, Pádraic (Colin Farrell) is megpróbál egy pillanatra belépni a banshee szerepébe, amikor meglehetősen ügyetlen módon, valakire egy rokona halálával akar ráijeszteni.

Azért valljuk be őszintén, az ártatlanság szó hallatán nem Colin Farrell az első színész, aki eszünkbe jut. Sebaj, elég megnéznünk A sziget szellemeit, és máris megváltozik a véleményünk. McDonagh filmjébe ugyanis úgy szökell be Pádraic Súilleabháin, mint egy részeges ír Disney-hercegnő. Gondtalan napjai többnyire azzal telnek, hogy délelőtt leadja a tejet és a pletykákat a helyi kereskedésben, fel-alá sétálgat a szigeten, aztán minden nap pontban kettőkor legjobb pajtásával, Colm Dohertyvel (Brendan Gleeson) együtt felkerekednek, hogy a kocsmában töltsék az estét, és annyi Guinnesst igyanak, amennyit nem szégyellnek, miközben Colm és a többi muzikálisabb alkoholista húzzák a talpalávalót. 

A tündérmesébe illően ignoráns Pádraic testvérével, a folyton könyveket bújó, a többi nő közül kilógó Siobhánnal (Kerry Condon) él egy kedves kis kunyhóban Inisherin képzeletbeli szigetén, és mint minden valamirevaló Disney-hercegnőnek, még egy állatkísérője is akad: Jenny, a bolyhos és csengettyűs törpeszamár. 

Hiába pörögnek a naptári lapok, Inisherinen szemmel láthatólag megállt az idő: még a túlparton zajló polgárháború sem képes igazán megzavarni a nyugalmat és megérinteni az itt élőket, legfeljebb egy-egy pillanatra csupán, amikor szóba kerül egy kivégzés, vagy egy hangosabb robbanás megzavarja a tengerparti sétát. Azt pedig, hogy itt mennyire nem telik az idő, mi sem érzékelteti jobban, hogy még a helyi madárijesztő, a görög párkára emlékeztető Mrs. McCormick – akinek amúgy nincs jobb témája, mint az, hogy “ki van halva”, ahogy édesanyám mondaná – is eltéveszti az évek számolását. A sziget többi lakója, a joviális csapos, a vele folyton egyetértő kocsmatöltelékek, a minden lében kanál boltosné, a szigorú rendőr, vagy a falu bolondja, a Pádraic istápolta Dominic (Barry Keoghan) – elsőre mind klisének tűnhetnek, főleg annak, aki vidéki, mint mondjuk én, azonban a kiváló forgatókönyv és a rendkívüli színészi munka hamarosan a mélyebbnél is mélyebb tartalommal tölti meg karakterek.

Aztán természetesen, mint minden mesében, itt is beüt a krach, Pádraic paradicsomi idillje megborulni látszik és egy pillanat alatt fordul át egy jóval sötétebb Grimm-történetbe, amikor feltehetőleg életközépi válságban szenvedő cimborája, Colm egy nap úgy dönt, ő többet nem hajlandó Pádraic-kel barátkozni, sőt, egészen drasztikus lépésekkel fenyegetőzik, hogy régi barátja lehetőleg soha többé ne szóljon hozzá. Úgy érzi ugyanis, hogy soha nem írhat valódi mesterművet, ha egész nap a kocsmában tereferél az általa tökfilkónak titulált komájával.

Pádraic, aki szeretnivalóan kedves, de valóban nem a legélesebb kés a fiókban, ekkor megállíthatatlanul elindul a lejtőn, és ő is egyre szélsőségesebb viselkedésre vetemedik, hátha ezáltal visszanyerheti Colm barátságát. Vergődése közben felzavarja a sziget állóvizét, végül pedig elkerülhetetlenül szembesül azzal, hogy a változást nem lehet megállítani, és boldog, gondtalan élete örökre a múlté.

És ahogy a banshee, akarom mondani Mrs. McCormick elől sem lehet elrejtőzni, úgy történetünk is egyre mélyebbre merül az őrület örvényében, mígnem el nem érünk az elkerülhetetlen és tragikus végkifejletig. 

Sajnos azt sem árulhatjuk el, hogy végül bekövetkezik-e a megjósolt haláleset, van azonban egy dolog, ami mindenképpen áldozatul esik a Colm által elindított változáshullámnak: ez pedig Pádraic ártatlansága. És bár valóban tragikus végignézni, ahogy egy kedves fickó végleg kiszakad a paradicsomból, és kénytelen szembesülni a való világgal, Pádraic ignoráns és néhol egyenesen önző gyermetegsége szinte kiált a pofonért, amit az élettől és Inisherin megkérdőjelezhető jellemmel bíró rendőrétől kap. 

Sőt, ahogy egyre jobban megismerjük a többi nézőpontot is, láthatjuk, hogy Siobhán, Colm, vagy éppen Dominic szigete teljesen más, mint Pádraic sörrel, dohánnyal, és némi szamártrágyával átitatott mennyországa – hiába fedik le egymást földrajzilag. Számukra ez a minduntalan önmagát ismétlő ingerszegény hely sokkal inkább purgatórium, mint édenkert. Így vagy úgy, ők elvágyódnak innen, és így vagy úgy, megtalálják a saját megoldásukat.

A film érdekessége, hogy alapvetően ugyan komédiaként fut, illetve a Golden Globe-díjat is komédiaként nyerte meg, viszont én – nyilvánvaló fekete humora ellenére – egyáltalán nem éreztem komikusnak, az egyik barátnőm szerinte pedig “annyira nyomasztó, hogy néha elfelejtettem élvezni”. 

Ehhez mindenféleképpen hozzájárul a jelenetek alatt futó baljós zene: a rendező azt kérte Carter Burwelltől, a zeneszerzőtől, hogy szándékosan ne ír népzenével fesse alá a jeleneteket, és bár azért hamisítatlan ír nóták is előfordulnak, a hangsúly mégis olyan hangszerekre került, amelyeket távolról sem nevezhetünk jellegzetesen írnek, főleg nem 1923-ban. És akkor még nem is említettem az operabetéteket, mert azok aztán végleg átlökik a Disney-hangulatot a Grimm-vonalra, holott addig a marimba, a celeszta, és a különféle harangjátékok inkább egy gondtalanabb, mesebeli képet festettek a megejtően szép naplementék és tengeri látképek alá. Burwell saját bevallása szerint pont ezt a finom törésvonalat akarta érzékeltetni, és valóban a Grimm-testvérek egyik története ihlette a mesébe illő, mégis vészjósló dallamvezetést, ami tökéletesen illik az egyszerre csodaszép, bár némileg valóban lehangoló, képi világhoz.

McDonagh filmjeit is sorban méltatják mind a kritikusok, mind pedig a közönség, a világot jelentő deszkákra szánt darabjai pedig sikert sikerre halmoznak. Ritmikus, fekete humorral átszőtt, lényegretörő dialógusai valóban mintha a színpadról származnának, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy tájidegenek lennének a vásznon, hiszen tökéletesen illeszkednek a mesterien megkomponált képekhez és vágásokhoz. McDonagh precíz kezei alatt tehát minden a helyére kerül, hogy együttes erővel hamisítatlan drámai elegyet alkosson.

A cikk szerzője: Szabó Anna
Képek: The Banshees of Inisherin

Oscar 2023. - Vadászat a Vörös Dühöngőre

Vadászat a Vörös Dühöngőre

 A legjobb animációs film Oscar várományosai között szemezgetve igazi klasszikus mesére (Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság és Guillermo del Toro: Pinokkió), hamisítatlan Disney őrületre (Pirul a panda), élő szereplőkkel és animált karakterekkel vegyes modern, animációs filmre (Marcel the Shell With Shoes on) és a Netflix Animations istállójának újabb gyöngyszemére (Tengeri fenevad) bukkanhatunk.

Az utóbbiban egy letisztult vizuális világú, egyszerűen követhető, végletekben gondolkodó, így kissé didaktikus mondanivalójú rendezést láthatunk. Chris Williams a Disney-től érkezett a Netflix animációs filmes szakosztályához, így természetesen magával hozott pár kipróbált karaktert és jól bevált fordulatot. Cserébe technikailag magas színvonalú kivitelezésben verhetetlen alkotással debütálhatott a streamingszolgáltató palettáján.

A történet az emberek és tengeri fenevadak között zajló évszázados harcot mutatja be, melynek alapja az, hogy a szörnyetegek miatt a tengerek hajózhatatlanok, a bestiák ok nélkül támadnak a hajósokra, és egyetlen mód van arra, hogy ez a helyzet változzon: ha az ember módszeresen kiirtja őket. Babonákkal és hiedelmekkel teli történeteken keresztül öröklődik az öldöklés misztériuma, hol több, hol kevesebb igazsággal. 

Az történteket pedig egy cserfes kislány, Maisie mozdítja elő, akinek ugyancsak szigonyos felmenői voltak, ám a tenger elragadta őket tőle. Az árvaházból megszökve hamar a környék legendás vadászhajójának, az Elkerülhetetlennek a fedélzetén látjuk viszont. Maisie vadászat iránti rajongása és tudásszomja nem mindenki szerint hízelgő. Jacob, a kapitányi rang várományosa szemében csak kolonc, ám a hihetetlen kalandjairól híres Crow kapitány látva a kislány lelkesedését, a józan ésszel és minden belső szabállyal szembefordulva megengedi Maisie-nek, hogy maradjon. Hamar megismerjük a fenevadak legelvetemültebbjét, a Vörös Dühöngőt, akivel Crow kapitány évtizedek óta viszályban áll, és aki a legcsodálatosabb trófea lenne számára. Így a kapitány motivációja le is redukálódik az értelmetlen hajszára. A történet egy pontján pedig Maisie és Jacob elszakad a legénységtől és a fenevaddal kötnek közelebbi ismeretséget. 

Kép forrása: Netflix

A karakterek tehát alapvetően jól megfogható, nagyrészt egyetlen fő motiváció mentén definiálható szereplők – sokkal árnyaltabb személyiséget nem is vártunk egy 7+-os életkori ajánlás tudatában. A cserfes, olykor idegesítően proaktív Maisie egy Disney-s sablon, Crow kapitányt, a baltával faragott arcú, agresszívan bosszúszomjas erőembert is sok más történetben láttuk már. Jacob a fiatal erő, ő a terepe a változásnak, nem kifejezetten pallérozott elme, de a szíve a helyén van. A legénység tagjai végre nem homogén tömegként vannak mozgatva, hanem több kisebb villanásban vannak visszatérő figurák, akik színesítik a csapatot. Közülük is kiemelkedik Sarah Sharpe, a hajó első tisztje, aki a szavakkal keveset vesződik, mert az arcára kiül az egész személyisége. Mellékszereplő, de a történet mélyebb mondanivalója kapcsán fontos megemlíteni a lehető leghitványabb királyi párt, akik tekintélyt csupán a fejük tetején viselt nemesfém kapcsán érezhetnek.
A fenevadak részéről pár villanásban megmutatkoznak a különböző lények – mintha csak a Szörny Rt. flashmobját látnánk egy jelenetben, de a fő hangsúly a Vörös Dühöngőnek keresztelt bestián van. Hatalmas és piros. A legkevésbé sem hasonlít tengeri élőlényre – bár tudjuk, hogy a mélytengeri kreatúráknak a valóságban sem kell a szomszédba menni megbotránkoztató külsőért. Vörös alakja szokatlan a szemnek, de talán pontosan ezért nem kötődik hozzá állandó jelző, mint a cápához a vérszomjas. A mesének van ideje perspektívát váltani a Dühöngővel kapcsolatban.

Ha már érintettük a vizualitást, el kell mondanunk, hogy a rajzfilm moziba, szélesvászonra kívánkozik. A vadászhajó impozáns, a tengeri csaták jelenetei izgalmasak, a mozgások dinamikus koreográfiája egy pillanatig sem hagyja lankadni a figyelmünket. Eszünkbe jut teljes joggal a Karib-tenger kalózai franchise; és amit a green boxban meg lehet valósítani, azt az animációban még inkább. A részletgazdagság lenyűgöző, a tenger hullámain megcsillanó fény hetek munkája, de láthatóan nem ezen spóroltak a Netflixnél. 

Igazi kreatív kihívásnak bizonyult a fenevadak látványának megalkotása, hiszen több fajtát láthatunk belőlük a történet folyamán. Azok monumentalitása és a főhősök apró alakjának kontrasztja hidegrázós pillanatokat szül; a mélyből előbukkanó majd visszabukó kolosszus fenevadak a kicsit is talasszofób érzületűeket teszi próbára. Aki eddig is parázott élő vízben úszni attól tartva, hogy kivel/mivel találkozhat, az nem fog közelebb kerülni a megoldáshoz.

Kép forrása: Netflix

Na de mit találunk, ha – ennél is – mélyebbre ásunk?

Azt már kötelező elemként kell kezelnünk a modern, egész estés animációs filmek esetében, hogy a profitmaximalizálás jegyében a szülőt is muszáj lekötnie. Így joggal várhatjuk el a nagy stúdiók blockbustereitől, hogy a gyermekek számára felkínált színes-szagos-vicces hármasegységen túl a szülők számára is nyújtson valamit. A tengeri fenevad esetében ez sikerült a legkevésbé. A szörnyetegek megszelídítésén túl csak érintőlegesen van jelen mélyebb mondanivaló, pedig annak magja ott van, csak elviszi a látvány. Chris Williams rendezése az átmenet időszakát mutatja be a nézőknek, amely a két világnézet között történik: az egyikben az óceánokat uraló szörnyetegek az emberek esküdt ellenségei; a másik világban a békés együttélés elve mentén zárul le az értelmetlen vérontás ember és állat között. A felnövekvő generáció ökoszorongásával minden bizonnyal összecseng a film végső konklúziója: az élni és élni hagyni elve.
A két főszereplő, Jacob és Maisie közötti éppen kifejlődő apa-lánya dinamika azonban működik. A rakoncátlan, izgága kislány és az őt fokozatosan a szívébe záró férfi jelenetei adják a legtöbb kapcsolódási pontot a szülőknek.

Az alkotók – nem eléggé dicsérhető módon – legmarkánsabban a kételkedés képességét ültették bele a főszereplő Maisie karakterébe. A könyv, mint állandó kellék Maisie gondolkodásának kezdő és végpontja is. Gyermekként, mint mesét olvasta a szigonyosok és kalózok tetteit összegző kötetet, melyben helyet kapott minden - valósként előadott, de ellenőrizhetetlen – történés, amely vágyottá tette számára a vízivadászok világát. Belecsöppenve azonban egészen mást tapasztalt, és kezdte megkérdőjelezni a könyv által állított múlt valóságát: a fenevadak éppenhogy ártalmatlanok, az emberek tekintettek rájuk trófeaként és nem fordítva történt meg az első konfliktus. 

Maisie alakján keresztül tolmácsolja a rendező a fiatal generációk felé a gondolkodás nyitottságát és a párbeszéd nélkülözhetetlen voltát. A könyv tehát az idők folyamán átörökített és megszilárdult hiedelemrendszert szimbolizálja, amelyet időről-időre azért illik felülvizsgálni – különben olyan, mintha csak egy tankönyvből tanulhatnánk – nemde? A történetbeli királyi pár, ahogy az lenni szokott a változás béklyója. Egy talpraesett és nyitott kislány kell ahhoz, hogy az emberek és fenevadak közötti lövészárkokat egyszer és mindenkorra betemethessék.

Cikk szerzője: Benczur Kata

A rózsákról

 A háború rózsái

Danyi Zoltán könyve a 2022-es Libri irodalmi díj döntősei között szerepelt, itt figyeltem fel rá én is. Azon kevés regény közé tartozik, melyek a délszláv háborút és annak hatásait dolgozzák fel. Abban is egyedülálló, hogy a többi háborús regénnyel ellentétben nem szétzoomolt kaszabolással és hullákkal kikövezett úton sokkol minket a háború borzalmaival, vagy azzal, hogy egy ilyen kollektív trauma miként hat egy nemzetre és az emberre. A rózsákról finoman fejtegeti a történet szirmait, míg el nem jutunk a magig, vagyis a belső konfliktusok feltárásához, még akkor is, ha maga a megoldás nem olyan egyértelmű.

Könyvünk egy vajdasági fiatalember gondolatfolyama, melynek során megismerjük az ő kis mikrokozmoszát. Kezdetben monomániásnak tűnő sorai spirálban járják körbe a lényeget, amelynek elmondását folyamatosan próbálja elkerülni, emiatt újra és újra, szinte már idegesítően ismétli önmagát. Egy rózsavirág szirmaihoz hasonlóan a kerülgetett lényeg fokozatosan bomlik szét és mutatja meg nekünk magát, az igazán szép és érdekes belső szirmokat, ez a virág azonban szúr is, ráadásul a verbális tövisekre pont mindig akkor akadunk, amikor a legkevésbé számítunk rájuk.

Érdekesség, hogy történetünk hőse az egész könyv során anonimitásba burkolózik; és nem csupán ő, hanem az őt körülvevő családtagok, ismerősök, barátok is. Danyi Zoltán csak a rózsákat nevezi meg, az emberek névtelenek maradnak; pont fordítva, mint ahogy azt való életben megszoktuk.

A nem kevéssé irritáló autisztikus ritmust eleinte a szabályok folyamatos ismételgetése, az állandó számolás adja meg. Névtelen barátunk ugyanis megállás nélkül számol; számolja a rózsatöveket, a bimbókat, a kereszteket az út mentén, a perceket a toronyórán, a lépéseket, a hullámokat, a számokat az orvosi rendelő falán, gyakorlatilag mindent. Miért? Mert ha nem számol és nem teljesülnek a számokhoz kötött szabályok, például, hogy egy hétig nem szólhat senkihez vagy meglát egy hármast, pedig nem kéne, akkor baj lesz.

Azt pedig, hogy ki szabja ezeket az előírásokat és pontosan milyen baj bekövetkeztét próbáljuk a betartásukkal elkerülni, igazából csak sejteni tudjuk, merjük. Az egyes ember vagy a népcsoportok szívében rejtőző traumák és a fejük felett lebegő végzet fojtogató, gyilkos érzése pedig minket is arra ösztönözhet, hogy számoljunk az életünkért. 

És hogy miért pont rózsa? 

A rózsa talán a leggazdagabb szimbolikával rendelkező virág, a keleti és a nyugati kultúrkörökben egyaránt központi szerepet tölt be. A keresztény szimbólumrendszer eleinte vonakodott a használatától, mivel több pogány kultúrában is előszeretettel használták: Rómában például az újjászületés és a földi, elsősorban testi gyönyör, testi élvezetek jelképe, Egyiptomban a titoktartás szimbóluma, a görög mitológiában pedig Adonisz vére festette pirosra a vörös rózsát. Ettől függetlenül hamarosan maga a Szent Szűz és a tisztaság, valamint a mennyország és a mennyei boldogság szimbólumává vált, illetve a gyóntatófülkék környékén is feltűnt, mint a titoktartás univerzális jelzése. Gondoljunk csak a sub rosa kifejezésre, mely olyan információk átadására utal, melyeknek nem szabad elhagyniuk a szobát. Egyes kínai hagyományok szerint az ajtóra akasztott rózsa véd a rontás ellen, az alkimisták számára pedig Bagdad rózsája a bölcsességet jelképezi, a rózsáknak azonban igazán fontos szerepük a muszlim hitvilágban, kultúrában van, ahol több hiedelem, legenda és babona kötődik hozzájuk, a rózsakertészet pedig kiemelt szereppel bír (gondoljunk csak Gül Baba türbéjére és az azt övező rózsakertre).

A rózsa tehát már jó ideje összefonódik nem csupán a testiséggel (melyből bőven akad Danyi könyvében), a rejtett bölcsességgel, és a titkokkal, melyekkel csak óvatosan, mondhatni kesztyűs kézzel lehet bánni, és amelyekért áldozatot kell hozni, melyekért vér ontatik. Főhősünk is szinte sub rosa fedi fel nekünk saját, családja, népe titkait, illetve ő maga is vért ont, fizikai áldozatot hoz, hogy életének fonalát felgöngyölítse, hogy a titkokat megfejtse, hogy rájöjjön, nemcsak a háború, hanem a béke útja is véres. 

A rózsákról gyógyulásregény; a beteg test és a beteg lélek gyógyulásáé, a menekülésé és az elfogadásé, a kudarcé és a felülkerekedésé. Amennyiben vállalkozunk erre az útra, olyan szúrós, ám gyönyörű élményben lesz részünk, mintha valóban egy rózsakertben sétálnánk. 

A cikke szerzője: Szabó Anna