ART-ravaló - TESTVÉREK

Jancsi és Juliska a betonerdőben

“…és akkor ment, ment Akabár…”

Nem mondanám, hogy olyan borzasztó jártas vagyok Budapesten, de a Kesztyűgyár Közösségi Házat még sötétben sem lehet eltéveszteni. Vidáman, színesen büszkélkedik a VIII. kerület régi, kissé romos épületei között. És büszkélkedhet is, mert egy igazi kincsesláda ez Budapest szívében: olyasféle, amely szerényen megbújik a Körút turisták által preferált szépségei mögött, és amely csak azoknak fedi fel a titkait, akik hajlandóak egy kicsit a dolgok mögé nézni.

A kincsesláda egyik sokszínű ékköve a TESTVÉREK című előadás, amelyre nemrég mi is meghívást kaptunk.

A két címszereplő, Janika és Juli nagyon jó testvérek. Szinte irigylésre méltó a kapcsolatuk: amikor először találkozunk velük, Juli anyáskodva segít felvenni öccsének a cipőt, miközben a saját maguk által közösen kreált mesét meséli a “csóri” Akabárról, akinek a családját elátkozták, így kénytelen felkerekedni, és megkeresni Miss Suzyt, mert úgy hírlik, egyedül ő tud segíteni a fiú szorult helyzetén.

Fotó: Dányi Viktória

És bár az már a nyitóképből egyértelmű, hogy Janika és Juli nem egy budai villában beszélgetnek, várva a gardedámot, aki elkíséri őket a magániskolába, életük részletei eszeveszett gyorsasággal sötétednek el. A gyerekek apja, Feri, egy igazi régivágású kocsmatöltelék, édesanyjuk, Erzsi pedig a gyógyszerfüggőség különféle módszereivel kísérletezik. Nem csoda, hogy Juli egy nap besokall, és szemmel láthatólag minimum tanulási nehézségekkel, de inkább valami komolyabb problémával küzdő öccsét magával rángatva elmenekül a “sűrű erdőbe”, Budapestre, hátha ott jobban boldogulnak. Komolyabb dramaturgiai érzék nélkül is kitalálhatjuk, hogy nem, nem fognak Budapesten jobban boldogulni, főleg azért nem, mert két háromhás vidéki kiskorúról beszélünk.

Fotó: Dányi Viktória

Juli ettől függetlenül tartja magában és Janikában a lelket. Amikor a helyzet kilátástalan és félelmetes, mindig egy újabb meserészlettel rukkol elő. És ahogy mesél, Akabár kalandjai a nézők előtt is megelevenednek a háttérben. A jószívű fiú intermezzói és a szereplők feszültséggel terhelt beszélgetéseibe beleszőtt humoros odaszólások üdítő színfoltok, melyekre szükség is van, mert az előadás bő egy órájában sorra szembesülünk a kőkemény magyar valósággal és a szociális háló defektjeivel. A nosztalgikus tornatermi miliő, amelyben a színdarabot előadják, senkit ne tévesszen meg: ez az előadás jóval több, mint egy napközis színjátszókör vasárnapi matinéja, ahol a gimisek Shakespeare-nek öltözve parádézhatnak a helyi művház poros deszkáin.

Fotó: Dányi Viktória

Jancsi és Juliska története fájdalmasan aktuális formában tálaltatik tehát, de van még valami, ami ezt az előadást különleges erővel ruházza fel. Az előadók fiatalok, de bármennyire is azok, nem szövegkönyvből játszanak. Nem, nem rögtönözték az egész darabot, a TESTVÉREK szövegét Hárs Anna jegyzi. Az alakításokban azonban rejlik egy szívszorító plusz, a szereplők ugyanis játék közben egyértelműen saját élményekből táplálkoznak. 

A TESTVÉREK az ART-ravaló program keretében került színpadra. A program célkitűzése igen egyszerű, mégis egyedi és pótolhatatlan: hátrányos helyzetű, illetve állami gondozásban nevelkedett fiatalokat vesznek 9 hónapig a szárnyaik alá, biztosítva számukra egy olyan (művészeti) platformot, ahol jobban megérthetik önmagukat és az őket körülvevő világot. A program során a gyerekek szállást és életvezetési tanácsadást kapnak, szakirányú oktatásban részesülnek, valamint különféle kulturális programokon vehetnek részt. Például színházat csinálhatnak. És aki már csinált színházat vagy csak látott már egy igazán hatásos előadást, az tudja, hogy ott varázslat történik. Főleg akkor, amikor a gárda annyira odateszi szívét-lelkét a közönség elé, ahogy az ART-ravaló csapata.

Fotó: Dányi Viktória

Schermann Márta rendezésén még az odacsöppent vendég is láthatta, hogy nem kizárólag utasításokból állt, hanem együtt él, lélegzik amatőr színészeivel, akikkel a történet kialakítását is együtt végezték. Az említett  színészek profikat megszégyenítő pontossággal vezettek minket végig a történeten; különösen a két főhős, Molnár Gabriella és Katona Renátó brillíroztak, de a többi fiatal játéka is kiválóan megállta a helyét. 

Egy szó, mint száz, ha valaki egy igazi színházi csemegére vágyik, akkor érdemes figyelnie az ART-ravaló rendezvényeit. És nem csak azért, mert a munka, amit végeznek talán még egy profi előadásnál jobban kifejezi a színház lényegét, az életen alapuló tiszta emberi cselekvést – gondoljunk csak Samiha Ayoub egyiptomi színésznő Színházi Világnapon elhangzott, itt olvasható gondolataira –, valamint a színész és a közönség közösségét, melyben önmagunkra és egymásra találhatunk. Azért is, mert a kész előadás igazi különlegesség, amely után garantáltan nem ugyanúgy fogunk távozni a teremből, ahogy megérkeztünk. 

Fotó: Dányi Viktória

A programról itt olvashatunk többet, az előadás felvételét pedig már elérhető online itt.

Szereplők:

Gácsi Nelli Noémi, Hegedűs Mónika, Katona Renátó, Mezei Alex, Molnár Gabriella, Muha Gergő, Tóth Klaudia, Tölcsér Zalán, Váradi Márió, Vidák Ramóna

Író: Hárs Anna

Koreográfus: Góbi Rita

Zeneszerző: Darázs Ádám, DJ Panda

Világítástervező: Payer Ferenc

Technika: Di Pol Tamás

Látványtervező: a másik Kiss Gabriella

Hangtechnika: Nemesházi Attila

Hangfelvétel: Csürös Ede, Schermann Márta

Grafika: Sztranyák Zsófia

Rendezőasszisztens: Szücs Gréta

Színházi nevelési szakember: Romankovics Edit

Rendező: Schermann Márta

Koprodukciós Partner: MU Színház

Fotók: Dányi Viktória

Hegedűs a háztetőn

Amerikai álom, orosz határ

Milyen történet lehet elég erős ahhoz, hogy még 130 év múltán is egy világszerte ismert, és szeretett alkotásként legyen jelen, megjárva az Oscar vörösszőnyegét, nagy sikerrel tarolva a Broadway színpadán? Mi kötheti össze az orosz, ukrán, amerikai és zsidó hagyományokat – ráadásul egy színpadon? Nem más, mint a Sólem Aléchem, az orosz író jiddis nyelven írt novellafüzérén alapuló musical, a Hegedűs a háztetőn!

A musical alkotói között megtalálható Joseph Stein, aki a frappáns szövegkönyvért felel, Jerry Bock, a fülbemászó dallamok szerzője, valamint Sheldon Harnick, a dalszövegíró. Jerome Robbins koreográfiái biztosították a produkció helyét a Broadway showbizniszében, de érdemes megjegyezni Norman Jewison nevét is, aki filmrendezőként jeleskedett a hírnév öregbítésében, ugyanis a tejesember sztorija egészen a megfilmesítés hegycsúcsáig is eljutott.

Már önmagában az megérdemelne egy külön írást, hogy miről is szól a Hegedűs a háztetőn, hiszen olyannyira komplex, hogy amint lehántunk róla egy réteget, már ott is van egy következő. Kiindulási pontunk a főhős, Tevje (Borovics Tamás) és családja élete, de általuk betekintést nyerhetünk abba a zárt közösségbe, melynek ők is részei. A közösség alapköve a féltve őrzött zsidó vallás, de legyen bármennyire is védett ez a közeg, mégis egy társadalom, egy birodalom részét képezi. Ez a birodalom pedig ellentmondást nem tűrő, ahogyan ezt szereplőink is megtapasztalják.

A 20. század elején játszódó cselekmény sava-borsa a szeretet, az elvárás, az elengedés és az összetartás kémiája, amit a hagyomány és a politika mozgat. Egy család életébe nyerhetünk betekintést, ahol a családfő, Tevje feje az öt lánya miatt fáj, különösen az eladósorban lévő három idősebb gyermeke (Csorba Kata, Sziládi Hajna, Ács Petra) adja fel a leckét szegény tejesembernek. Rajtuk keresztül ismerhetjük meg az évezredek óta tartó zsidó tradíciókat, melynek határait a három férjjelölt (Károlyi Krisztián/Szemenyi János, Krausz Gergő, Rédei Roland) feszegeti, mind más-más módon. Hiszen a hagyományok nélkül olyan ingatag lenne az élet, mint a hegedűs a háztetőn.
A családon belül dúló érzelmek mellett a lapokat mégis a történelem osztja, az anatevkai zsidó közösség is a pogromok célpontjává válik, a békés együttélésnek vége szakad, az orosz politika addig forgatja fel mindenki megszokott életét, amíg az utolsó hegedűs is le nem esik a háztetőről.

Barnák László, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója vette kezébe a darab rendezését, a koreográfus pedig Hajdu Anita. Kettőjük munkájának tökéletes szimbiózisa adja a szegedi előadás esszenciáját. A teljes darab ritmusának egyensúlya makulátlan játékot játszik a szemkápráztató táncos jelenetek lendületével, és a színészek lebilincselő alakításával. Pontos, precíz, magával ragadó pillanatoknak lehetünk szem- na és fültanúi.

Hiszen ne feledkezzünk meg, hogy ebben oroszlánrésze van a klezmer muzsikával átitatott jól bevált Broadway-dallamoknak is, Hermann Szabolcs zenei vezető és a Szegedi Szimfonikus Zenekar vérpezsdítő tolmácsolásában. A klarinét és a harmónika, és természetesen a hegedű ismert ritmusokat üt a színház tánckarának lábai alá, akik rátermetten róják a zsidó és az orosz néptánc tradicionális lépteit.

Hihetetlen energiák szabadulnak fel a színpadon a tömegjeleneteknél, és nincs egy unalmas pillanat sem. Térben és dramaturgialag egyaránt mesterien ki van töltve a közel három órányi musical, ez egy igazi színházi összprodukció.

Azonban nem csupán figyelmünk, hanem a hangulatunk sem lankadhat egy percre sem. A megindító jelenetektől kezdve a legpezsgőbb táncos momentumokig mit sem érne a hangulat, ha nem lenne a színpadon egy többszintes faházikó. Minden szempontból jelentős mozgatórugója a díszlet és a fények játéka, a hatáskeltésnek. Varsányi Anna a díszlet- és jelmeztervezője ennek a mesebeli valóságnak, vagy inkább valóságos mesének. Ami kicsit illatozik az amerikai Broadwaytől, ugyanakkor véresen komolyan kell venni.

Mély és elgondolkodtató a szegedi Hegedűs a háztetőn. Aktualitása megkérdőjelezhetetlen a jelenlegi világpolitikai helyzet tekintetében, hiszen Anatevka lakosai elhagyni kényszerülnek hazájukat, és amit magukkal vihetnek addigi életükből elfér egy kétkerekes kocsin.
Mégis hol a határ? Legyen az akár fizikai, vagy hitből fakadó. Fodor Ákos gondolata jól illik a mű tanulságára is: “A hit lényege a határtalanság, a vallásé a határoltság.” Mégis van két dolog, ami évezredek óta mindent felül tud írni a világ körforgásában, a szeretet és a politika.

A cikk szerzője: Faragó Vivien
Fotók: Zsiros Aliz

Oscar 2023. - Szöszi (Rendező: Andrew Dominik)

Megszólalásig tökéletes

A forma tizes, a tartalom …fogalmazzunk úgy, hagy némi kívánnivalót maga után.

A Netflixen mutatták be Andrew Dominik rendezésében a Szöszi (Blonde) című filmet, amely már a címadásával is erősen degradáló leegyszerűsítése a 20. század kétségkívül egyik legnagyobb hatású nőalakjának. A film bántóan egydimenzióssá tette Marilyn Monroe karakterét, és a premiert követő kritikai visszhang is visszaigazolta: több van Marilynben, az ikonban annál, amit az alkotás felmutat.

Fotó: Netflix

A 18-as korhatár-besorolás már sejtette, hogy ez a film nem fogja igazán leplezni Marilyn szexuális forradalomra gyakorolt hatását és a koncepció valóban nem bizonyult olyan óvatoskodónak, mint a Queen-film esetében, ahol rendszerint finomítottak a hedonista jeleneteken, a homoszexualitás explicit ábrázolásán vagy a kemény drogok pusztító hatásán. Az utóbbi években számos filmalkotás készült sztárok, ikonok életéről (Tina Turner, Aretha Franklin, Elton John, Judy Garland, Whitney Houston), amelyekben érezhető volt a szándék karakterek hiteles és összetett tolmácsolására, Marilyn esetében azonban távolról sem ez a helyzet.

Fiktív portré vagy életrajzi film

A film alapjául egy 2000-ben megjelent életrajzi elemeket is tartalmazó, de fiktív elemekkel tarkított Joyce Carol Oates regény szolgált, és érezhető is, hogy több szűrőn keresztül tekintünk Marilyn karakterére. A Netflix által feltüntetett “fiktív” jelzőt én is csak később vettem észre, mikor már sokadik megszakítás után folytattam a filmet. Ugyanis az alkotás annyira nyomasztó (és közel 3 órás), hogy képtelen voltam egyhuzamban megnézni. Már a felütés is borzasztóan ijesztő – egy thriller fináléjának beillő – jelenettel nyitott, ahol a 6 év körüli pici Norma Jeane-nel ismerkedve találkozunk a pszichésen instabil édesanyával, Gladysszel. Az anyafigura pont annyira klisés és egysíkú, mint Marilyn ábrázolása a későbbiekben. Anyja a szíve mélyén tudta, hogy ki gyermekének az apja, de a hollywoodi stúdió munkatársa sosem ismerte el, hogy Norma Jeane lenne a kis afférjuk következménye. Így a kislány apa nélkül nőtt fel, amely egész életére rányomta a bélyegét. A film az apátlanság aspektusát mélyen érinti; Marilyn folyamatos apakeresésben van, nem egy férjét ‘Apucinak’ (“Daddy”) szólítja és viselkedésében is alárendelődő, a másik felet csodáló, felettébb aszimmetrikus kapcsolatokban látjuk a filmvásznon.
Anyja magára és környezetére is veszélyes, így a kicsi Norma Jeane hamarosan árvaházba és nevelőszülőkhöz kerül. A film a hányattatott gyermekkor után – 10 családnál nevelkedett – már a felnőtt Marilynt mutatja. Azokat az éveket, mikor sorozatos próbálkozások után sem ütött be nála a siker, mígnem egy neves producer visszaélt a helyzettel és a színésznőcske azon kapja magát, hogy megnyílnak a kapuk, amint megnyílnak az ő combjai is. Milyen egyszerű következtetés, igaz? A rendező hasonlóan felületes motivációkkal dolgozik végig a film során, így jogosan értetlenkedhetünk a film alatt megannyiszor. Az alkotás inkább fiktív portré. A rendező inkább megfogalmazta azt, hogy számára mit jelent Marilyn figurája, ami persze lehet legitim vélemény, de a film végén mégis azt érezzük, hogy nem lehet ennyi az egész. Marilyn ennél rétegeltebb, mélyebb és összetettebb, nem csupán könnyek, mellek és vakuvillanás.

Fotó: Netflix

A fentiek fényében azonban érdekes, hogy ha a 20. század egyik legnagyobb hatású nőalakjának jelentőségét hisztirohamokra degradáljuk és önkényesen, egy erősen férfi nézőpontból értelmezzük, akkor a megjelenítésben miért olyan kidolgozott és pontos? A filmben megjelenítették Marilyn életének egy-egy pillanatát, amelyről fotók is születettek – köszönhetően a paparazziknak– és a fotók hirtelen megelevenednek. Autenikus a háttér, eredeti a jelmez, tökéletes a set-design és az utolsó hajszál is a helyén van. Szinte dokumentarista jelleggel van megalkotva a jelenet és fel sem tűnik, hogy azon nem Arthur Miller és Marilyn Monroe, hanem Adrien Brody és Ana de Armas szerepel. Számomra furcsa volt ez a kérlelhetetlen hitelesség és pontosság a vizuális megjelenítés terén szemben a női főszereplő alakjának egysíkúságával és erősen szubjektív értelmezésével. 

Ana de Armas Oscar-jelölése

Ana de Armas alakítása előtt illik kalapot emelni. A film az elejétől a végéig Marilyn megpróbáltatásait, kudarcait, tragédiáit mutatja be, nagyon kevés boldog pillanattal - így ritka volt az a jelenet, ahol ne láttuk volna Ana de Armas könnyeit. Hiányoltam az önfeledt és boldog pillanatokat, amik mellett hangsúlyosabban lehetett volna érzékeltetni a hullámvölgyeket. Ebben a rendezésben Marilyn egy bizonytalan, naiv, végletes és függő személyiség; élete az elejétől a végéig egy olyan vesszőfutás, amely egy pillanatnyi feloldozást sem enged meg a nézőnek a konstans gyomorgörcsből. Mintha egy tanmese végső konklúzióját akarná megalapozni a rendező azzal, hogy a főhőst csupa deprimáló és kilátástalan helyzetbe hozza, hogy a végén azt mondhassa: Na tessék! Marilyn is az a labilis pszichéjű nő lett, mint az anyja. A terhelt gyermekkor, az apa és anya hiánya, az állandó szeretet és biztonság nélkülözése minden bizonnyal megalapozta Marilyn sorsát, de megannyi további aspektust is be lehetett volna emelni a filmbe, például a sztárkultusz működési mechanizmusait Hollywoodban, az ügynökök szerepének és hatáskörének a dilemmáit, a megszűnő magánélet, a paparazzik határátlépéseit, Marilyn politikával kapcsolatos megnyilvánulásait és az erre rímelő összeesküvés elméleteket.

Fotó: Netflix

A rendező érzékletesen mutatja be azt a tudathasadásos állapotot, ami Norma Jeane és Marilyn Monroe között kialakult. Az újságok címlapján érzékien mosolygó szőkeség egy felvett perszóna, amit a bizonytalan, folyton megerősítést kereső Norma és törtető ügynöke alkottak meg. Marilyn, a szexszimbólum, minden férfi álma, a háromszor nősült férfifaló köszönőviszonyban sem volt azzal a Norma Jeane-nel, akit sportoló férje beteges féltékenységében megvert, vagy azzal a nővel, aki saját intellektusát megkérdőjelezve nem mert híres drámaíró férje társaságában megnyilvánulni. A filmben többször is megjelenő tükör-jelenetben ez a kettősség érezhető, ám kicsit túlbeszélve; a néző már tökéletesen érti, hogy mi zajlik a főhősben, feleslegesnek éreztem az dialógussal is megtámogatni. Csakúgy, mint a meg nem született magzatok üzenetét Marilynhez. Kínos és felesleges megoldás, mikor ott van egy hihetetlenül jól instruálható színésznő, aki minden bizonnyal képes lett volna egy tekintetével kifejezni a mélyebb mondanivalót.

Jó ránézni

A filmnek kétségtelen érdemei is vannak, ez pedig az operatőri munka (Chayse Irvin) és a vágás (Adam Robinson). A fentebb említett dokumentarista igényesség olyan tökéletesen megkomponált képkockákon jelenik meg, amelyet konkrétan jól esik nézni. Persze ebben benne van az az érzés is, hogy az emberek szeretnek elveszni a szép emberek látványában, és Marilyn alakja, porcelánbaba arca erre tökéletesen alkalmas. A fényképezés hol színes, hol fekete-fehér, de mindenképpen igényes és aprólékosan megalkotott. Mindig is azt gondoltam, hogy amíg fekete-fehérben létezett a fotográfia és filmezés, addig úgy érezhette a néző, hogy valami hiányzik. De a film megtekintése után semmi hiányérzetem nem maradt, sőt. Ha valamiért érdemes a filmet elkezdeni, az a vizuális világ. Sokszor alkalmazza az operatőr azt a fogást, hogy főhősét színkompozíció segítségével is kiemeli, Marilyn esetében ezt rendszerint fehér vagy világos jelmezekkel éri el és körbeveszi őt sötét színű alakokkal. Nem tud a néző máshova figyelni, csak rá, mint a korabeli sztárkultuszban. Rendszerint él a lassítás eszközével vagy az életlen-éles kontraszttal és a különleges effektekkel, amelyek torzítják az emberi alakokat a képen. A paparazzik elnyújtott, elkerekített szája egyenesen horrorisztikus, a szerelmi hármas pedig üdítően szemérmes.

Ha van bármi, ami felmenti a rendező didaktikusságát (például Marilyn abortuszainak megjelenítése kapcsán) az a képi világ. Az operatőri munka miatt bátran ajánlom a filmet megtekintésre, mert nézni élvezet volt. Csodálkozom is azon, hogy a filmet a vizuális kategóriák egyikében sem jelölték. Bízom benne, hogy Chayse Irvin, aki Beyonce-val (Lemonade) és Spike Lee-vel is dolgozott együtt (Blackkklansman) legközelebb egy hozzá hasonlóan tapasztalt rendezővel találja magát egy projektben, és nem marad hiányérzetünk semmilyen téren sem.

Mert Andrew Dominik filmje – ahogyan az ő világában Marilyn Monroe – csak “megszólalásig tökéletes”.

A cikk szerzője: Benczur Kata

Képek: Netflix

Oscar 2023. - Minden, mindenhol, mindenkor

A mindenség szimfóniája

A Minden, mindenhol, mindenkor tavaly márciusi megjelenése óta szó szerint berobbant: a kritikusok imádják, a mozikban aratott, a nézők odavannak érte, a díjakat sorra söpri be – és magában a filmben is egymást követik a világrengető detonációk.

De akkor vizsgáljuk meg, hogy ez a közel háromórás óda egy odaégett péktermékhez miért is méltó, avagy nem méltó a kis aranyszobrocskára. A Minden, mindenhol, mindenkor, avagy az MMM, ugyanis gyakorlatilag az összes olyan kategóriában jelölést kapott, amelyhez köze van, és én személy szerint igencsak igazságtalannak tartanám, ha ezek közül nem tehetné multiverzális mancsát rá többre. 

Michelle Yeoh
Photo credit: Courtesy of A24

Csak nézzünk rá a plakátra. Vagy bármelyik képre. Nézzük meg jól őket. Mert ez a film olyan, hogy szinte minden képkockán mindig minden egyszerre történik. Az egész káosz mégis valami csodálatos szimfóniává olvad össze, ahol mindig találunk valami érdekeset, vagy legalábbis valami zavarbaejtőt (ami, mint tudjuk, majdnem jobb, mint az érdekes, mert ami zavarbaejtő, az általában érdekes is). És a film nemzetközi fogadtatása azt mutatja, hogy ez a megközelítés sokaknál betalált. Például nálam is.

(L-R) Stephanie Hsu, Ke Huy Quan, Michelle Yeoh, James Hong
Photo credit: Allyson Riggs

Történetünk főhőse, Evelyn Wang (Michelle Yeoh), épp az első generációs bevándorlók jelentéktelen, kimerült és zaklatott életét éli, amikor is egy teljesen átlagos hétköznap minden a feje tetejére áll. Evelyn élete egyébként alapjáraton is elég komplikált: egyszerre próbálja ápolni idős édesapját (James Hong) – akinek elesett állapota a legkevésbé sem teszi lehetetlenné a válogatott kritikák szórását kedves lányára –, felszínen tartani a családi mosodát – amiben látszólag nem sokat segít álmodozó és ügyetlen férje, Waymond (Ke Huy Quan) –, és valamilyen módon kapcsolódni elhidegült, a saját feszültségei között őrlődő lányához, Joyhoz (Stephanie Hsu). Teszi mindezt úgy, hogy a nyelvvel és a hatóságokkal is folyamatosan meggyűlik a baja. Aztán a teszetosza Waymond, aki egyébként még elválni sem képes rendesen, kingsmanes gyorsasággal vedlik át titkosügynökké és Bruce Lee-t megszégyenítő módon veri szét a helyi adóhivatalt egy lerongyolódott hasitasival. Evelyn ezután betekintést nyer a multiverzumba, ahol saját alteregóival együtt száll ringbe a legnagyobb gonosszal, a meglepően divatos Jobu Tupakival szemben. (Bár ki tudja, talán a 21. század gonosztevői talán már inherensen adnak a megjelenésre, elvégre nem a gumikesztyűs-köpenyes őrült tudósok korát éljük.)

Stephanie Hsu
Photo Credit: Allyson Riggs

Evelyn tehát nyakig merül a multiverzum őrültebbnél őrültebb bugyraiba, miközben tanúbizonyságát adja annak, hogy igazi harcos – átvitt értelemben és szó szerint is, Michelle Yeoh ugyanis, egyik multiverzumi alteregójához hasonlóan, az 1980-as évek akciófilmjeiben kezdte, méghozzá úgy, hogy a kaszkadőrjelenetekben sem adta át másnak a stafétát. Ő és a külön a film kedvéért visszatérő Ke Huy Quan is olyan harcművészeti bravúrokat mutatnak be, hogy az embernek leesik az álla.

És ahogy egyre mélyebbre merülünk és egyre több világot verünk szét, azt is megtudjuk, a minden univerzumban egyszerre jelenlévő és még mindig veszedelmesen izgalmasan öltözködő Jobu Tupaki mi céllal kergeti Evelynt és miért sütöget bageleket unalmában.  

Ke Huy Quan
Photo Credit: Allyson Riggs

De miért nem erre a filmre szavaznék, amikor a legjobb film címéért száll ringbe? 

Az MMM egy rendkívül bátor alkotás, amely nem csupán ledobta a láncot, de le is hajította a hídról a folyóba. Talán néha túlságosan is. A meghökkentő és mókás, vagy esetenként nyugtalanító őrültségeket egy idő után egészen nehéz követni. A címhez hűen minden folyamatosan egyszerre történik, az események egy perc nyugtot sem hagynak, állandóan továbblökik a nézőt, aki ha túl hosszan pislog, minimum két új, teljesen abszurd vizuális információról marad le. Ezért nehéz, szinte lehetetlen valóban elmélyülni a történetben és azonosulni a karakterekkel. 

Emellett az MMM, ha a vizuális elemekkel való zsonglőrködést nem tekintjük, egy tipikus Oscar-jelölt film, kellemes rétegeltséggel, amelytől a szemfülesebb nézők okosabbnak érzik magukat az átlagnál (már amennyiben nem pislognak túl sokat), a végén egy kedves üzenettel, és családi karaoke-val. 

(L-R) Michelle Yeoh, Jamie Lee Curtis
Photo Credit: Allyson Riggs

De mi az, ami mégis amellett szól, hogy ez az évad legjobb filmje? 

Mert le merte dobni a már említett láncot. Olyan egyedi megoldásokkal operál, amelyek miatt már akkor is érdemes lenne megnézni, ha nem lenne élvezhető. Pedig az. A két író-rendező, Dan Kwan és Daniel Scheinert, igényesen és leleményesen szövik a szálakat. A Son Lux zenéje magával ragadó, és tökéletesen illeszkedik a képi világhoz, ami biztosan nem lehetett egyszerű feladat egy ilyen ekletikus vizualitással operáló film esetében. Az alakítások kivétel nélkül fantasztikusak – és itt nem csupán a kiemelkedő színészi munkára gondolok, hanem azokra az elképesztő mutatványokra, amelyeket a színészek játszi könnyedséggel bemutatnak. Shirley Kurata jelmezei pedig olyan tökéletesek, hogy remélem, minden elérhető díjat besöpör majd velük. 

A film ráadásul két harcjelenet és virslisimogatás (igen, jól olvastátok) között olyan aktuális és komoly témákat dolgoz fel rendkívül érzékletesen, mint a figyelemzavar, a depresszió, az identitáskeresés, és a generációs traumák. A rengeteg vizuális inger nem csupán a nézőt, hanem a szereplőket (főleg Evelynt) is folyamatosan továbblöki: hősünk gyakorlatilag végigrohan a napokon, mivel annyi dologra kell egyszerre ügyelnie, hogy valódi figyelmet senkinek és semminek nem tud szentelni. 

(L-R) Michelle Yeoh, Jing Li
Photo credit: Allyson Riggs

Az MMM a húrokat pont jó arányban pendíti meg: semmit sem magyaráz túl, inkább a képi megjelenítéshez fordul, amikor azt kell érzékeltetnie, az adott szereplőben mi zajlik, de nem is hagy semmit a levegőben lógni. Nem kínál mindent megoldó csodaszert sem, azonban felvet egy megoldást arra, hogyan is tehetjük a saját magunk és a környezetét kicsit élhetőbbé egy korántsem tökéletes, túlságosan komplexnek tűnő világban.

Végül a csatát nem Evelyn küzdeni akarása és a makacssága nyeri meg, hanem az adóellenőrnek is sütit osztogató Waymond által képviselt empátia, az egymás megértésére való törekvés. Az, amikor a másikban nem az ellenséget, hanem az embert látom. 

(L-R) Jamie Lee Curtis, Michelle Yeoh
Photo Credit: Allyson Riggs

Ez az üzenet pedig egyértelműen áthatotta az alkotói folyamatot is, az MMM stábja ugyanis szemmel láthatólag remekül érezte magát a forgatás során, és kiváló kapcsolatot ápolnak egymással. A megjelenés óta az interneten számos videó kering arról, ahogy nemcsak egymást, de másokat is szeretgetnek a vörös szőnyegen (például ez az elhíresült darab, ahol Brandon Frasert köszöntik). 

(L-R) Ke Huy Quan, Michelle Yeoh
Photo credit: Allyson Riggs

Az én véleményemtől függetlenül elég nagy rá az esély, hogy a Minden, mindenhol, mindenkor az Oscar-gálán is aratni fog (ahogy a báli, akarom mondani díjszezon többi gáláján is igencsak előkelő kategóriákban nyert) –, és ez jól van így. Minden hibája ellenére egy friss, izgalmas film, nagyszerű ötletekkel, melyeket nagyszerű csapat valósított meg. És az eredmény? Szintén nagyszerű. 

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotók: Prorom Entertainment