Oscar 2023. - A sziget szellemei

Amikor az ártatlanság angolosan távozik

Ha röviden szeretném összefoglalni, A sziget szellemei olyan sokszorosan rétegzett film, amelyben még a többedik megtekintésre is találunk valami érdekességet – nem csoda, hogy a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon 15 perces álló ovációval fogadták, már most több díjat besöpört, illetve gyakorlatilag az összes releváns kategóriában jelölték az Oscar-díjra (Legjobb film, Legjobb rendező, Legjobb férfi főszereplő, Legjobb női mellékszereplő, Legjobb férfi mellékszereplő, Legjobb eredeti forgatókönyv, Legjobb vágás, Legjobb eredeti filmzene). 

Közvetetten ugyan, de beszél a polgárháborúról, amikor szinte minden látható ok nélkül testvér testvér ellen fordul, és amikor olyan konfliktusok okoznak visszafordíthatatlan károkat, melyeknek kezdetére már senki sem emlékszik. 

Beszél a magányról, a meg nem értettségről; arról, hogy milyen nehéz kívülállóként élni egy közösségben, és hogy néha még ennél is nehezebb kiszakadni onnan.
Beszél művészetről és arról a nyomásról, mellyel az alkotási folyamat, vagy éppen annak megakadása járhat.
Beszél az elkeseredettségről, és azokról a tettekről, amelyekre sarkall bennünket.
És beszél a barátságról, az emberi kapcsolatok komplexitásáról. Beszél arról, hogy mit jelent embernek lenni és mi tesz naggyá valakit.
Beszél azokról a dolgokról, amelyeket nem lehet elfelejteni, és azokról, amelyeket nem is érdemes.

És mivel ilyen összetett műről esik szó, most mégis inkább egy hosszabb ajánló írására vállalkoznék Martin McDonagh remekművéről, ha a kedves olvasó megengedi. 

A film eredeti címe (The Banshees of Inisherin) az ír folklór egy alakjára utal. A banshee egy síró lány vagy asszony, aki gyászos viselkedésével próbálja felhívni a figyelmet egy közelgő, vagy éppen nemrég bekövetkezett, de még nem ismert halálesetre. Az ír mitológia szerint minden nagyobb klán után kajtat egy ilyen kellemes lény, és bár filmünk helyszínén, a festői Inisherin szigetén szemmel láthatólag egy nagyobb klán sem székel, a banshee szó hallatán nehéz nem a fekete ruhákban mindenhol rejtélyesen feltűnő, folyamatosan a halálról beszélő öregasszonyra, Mrs. McCormickra (Sheila Flitton) asszociálni. A halál azonban tőle függetlenül is folyamatosan jelen van: apró jelek vetítik előre a szereplők sorsát, az ominózus óraütések szinte a végzet harangjaként csengenek, és még főhősünk, Pádraic (Colin Farrell) is megpróbál egy pillanatra belépni a banshee szerepébe, amikor meglehetősen ügyetlen módon, valakire egy rokona halálával akar ráijeszteni.

Azért valljuk be őszintén, az ártatlanság szó hallatán nem Colin Farrell az első színész, aki eszünkbe jut. Sebaj, elég megnéznünk A sziget szellemeit, és máris megváltozik a véleményünk. McDonagh filmjébe ugyanis úgy szökell be Pádraic Súilleabháin, mint egy részeges ír Disney-hercegnő. Gondtalan napjai többnyire azzal telnek, hogy délelőtt leadja a tejet és a pletykákat a helyi kereskedésben, fel-alá sétálgat a szigeten, aztán minden nap pontban kettőkor legjobb pajtásával, Colm Dohertyvel (Brendan Gleeson) együtt felkerekednek, hogy a kocsmában töltsék az estét, és annyi Guinnesst igyanak, amennyit nem szégyellnek, miközben Colm és a többi muzikálisabb alkoholista húzzák a talpalávalót. 

A tündérmesébe illően ignoráns Pádraic testvérével, a folyton könyveket bújó, a többi nő közül kilógó Siobhánnal (Kerry Condon) él egy kedves kis kunyhóban Inisherin képzeletbeli szigetén, és mint minden valamirevaló Disney-hercegnőnek, még egy állatkísérője is akad: Jenny, a bolyhos és csengettyűs törpeszamár. 

Hiába pörögnek a naptári lapok, Inisherinen szemmel láthatólag megállt az idő: még a túlparton zajló polgárháború sem képes igazán megzavarni a nyugalmat és megérinteni az itt élőket, legfeljebb egy-egy pillanatra csupán, amikor szóba kerül egy kivégzés, vagy egy hangosabb robbanás megzavarja a tengerparti sétát. Azt pedig, hogy itt mennyire nem telik az idő, mi sem érzékelteti jobban, hogy még a helyi madárijesztő, a görög párkára emlékeztető Mrs. McCormick – akinek amúgy nincs jobb témája, mint az, hogy “ki van halva”, ahogy édesanyám mondaná – is eltéveszti az évek számolását. A sziget többi lakója, a joviális csapos, a vele folyton egyetértő kocsmatöltelékek, a minden lében kanál boltosné, a szigorú rendőr, vagy a falu bolondja, a Pádraic istápolta Dominic (Barry Keoghan) – elsőre mind klisének tűnhetnek, főleg annak, aki vidéki, mint mondjuk én, azonban a kiváló forgatókönyv és a rendkívüli színészi munka hamarosan a mélyebbnél is mélyebb tartalommal tölti meg karakterek.

Aztán természetesen, mint minden mesében, itt is beüt a krach, Pádraic paradicsomi idillje megborulni látszik és egy pillanat alatt fordul át egy jóval sötétebb Grimm-történetbe, amikor feltehetőleg életközépi válságban szenvedő cimborája, Colm egy nap úgy dönt, ő többet nem hajlandó Pádraic-kel barátkozni, sőt, egészen drasztikus lépésekkel fenyegetőzik, hogy régi barátja lehetőleg soha többé ne szóljon hozzá. Úgy érzi ugyanis, hogy soha nem írhat valódi mesterművet, ha egész nap a kocsmában tereferél az általa tökfilkónak titulált komájával.

Pádraic, aki szeretnivalóan kedves, de valóban nem a legélesebb kés a fiókban, ekkor megállíthatatlanul elindul a lejtőn, és ő is egyre szélsőségesebb viselkedésre vetemedik, hátha ezáltal visszanyerheti Colm barátságát. Vergődése közben felzavarja a sziget állóvizét, végül pedig elkerülhetetlenül szembesül azzal, hogy a változást nem lehet megállítani, és boldog, gondtalan élete örökre a múlté.

És ahogy a banshee, akarom mondani Mrs. McCormick elől sem lehet elrejtőzni, úgy történetünk is egyre mélyebbre merül az őrület örvényében, mígnem el nem érünk az elkerülhetetlen és tragikus végkifejletig. 

Sajnos azt sem árulhatjuk el, hogy végül bekövetkezik-e a megjósolt haláleset, van azonban egy dolog, ami mindenképpen áldozatul esik a Colm által elindított változáshullámnak: ez pedig Pádraic ártatlansága. És bár valóban tragikus végignézni, ahogy egy kedves fickó végleg kiszakad a paradicsomból, és kénytelen szembesülni a való világgal, Pádraic ignoráns és néhol egyenesen önző gyermetegsége szinte kiált a pofonért, amit az élettől és Inisherin megkérdőjelezhető jellemmel bíró rendőrétől kap. 

Sőt, ahogy egyre jobban megismerjük a többi nézőpontot is, láthatjuk, hogy Siobhán, Colm, vagy éppen Dominic szigete teljesen más, mint Pádraic sörrel, dohánnyal, és némi szamártrágyával átitatott mennyországa – hiába fedik le egymást földrajzilag. Számukra ez a minduntalan önmagát ismétlő ingerszegény hely sokkal inkább purgatórium, mint édenkert. Így vagy úgy, ők elvágyódnak innen, és így vagy úgy, megtalálják a saját megoldásukat.

A film érdekessége, hogy alapvetően ugyan komédiaként fut, illetve a Golden Globe-díjat is komédiaként nyerte meg, viszont én – nyilvánvaló fekete humora ellenére – egyáltalán nem éreztem komikusnak, az egyik barátnőm szerinte pedig “annyira nyomasztó, hogy néha elfelejtettem élvezni”. 

Ehhez mindenféleképpen hozzájárul a jelenetek alatt futó baljós zene: a rendező azt kérte Carter Burwelltől, a zeneszerzőtől, hogy szándékosan ne ír népzenével fesse alá a jeleneteket, és bár azért hamisítatlan ír nóták is előfordulnak, a hangsúly mégis olyan hangszerekre került, amelyeket távolról sem nevezhetünk jellegzetesen írnek, főleg nem 1923-ban. És akkor még nem is említettem az operabetéteket, mert azok aztán végleg átlökik a Disney-hangulatot a Grimm-vonalra, holott addig a marimba, a celeszta, és a különféle harangjátékok inkább egy gondtalanabb, mesebeli képet festettek a megejtően szép naplementék és tengeri látképek alá. Burwell saját bevallása szerint pont ezt a finom törésvonalat akarta érzékeltetni, és valóban a Grimm-testvérek egyik története ihlette a mesébe illő, mégis vészjósló dallamvezetést, ami tökéletesen illik az egyszerre csodaszép, bár némileg valóban lehangoló, képi világhoz.

McDonagh filmjeit is sorban méltatják mind a kritikusok, mind pedig a közönség, a világot jelentő deszkákra szánt darabjai pedig sikert sikerre halmoznak. Ritmikus, fekete humorral átszőtt, lényegretörő dialógusai valóban mintha a színpadról származnának, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy tájidegenek lennének a vásznon, hiszen tökéletesen illeszkednek a mesterien megkomponált képekhez és vágásokhoz. McDonagh precíz kezei alatt tehát minden a helyére kerül, hogy együttes erővel hamisítatlan drámai elegyet alkosson.

A cikk szerzője: Szabó Anna
Képek: The Banshees of Inisherin