Gepetto-tanulmány
Guillermo del Toro animációs filmje több, mint egy újabb Pinokkió-adaptáció. A mexikói rendező és Marc Gustafson társrendező a fabábuból igazi kisfiúvá váló Pinokkió helyett valójában Gepetto karakterelemzését vitte színre, az animációs műfaj legaprólékosabb és legnagyobb odafigyelést igénylő típusában, a stop-motionben. A végeredmény elképesztő látvány és gyomorszorító valóság.
Carlo Collodi Pinokkió történetét a klasszikus meseirodalmon nevelkedett generáció minden tagja jól ismeri, Gepetto előtörténetét azonban Guillermo del Toro alkotta meg, és van egy olyan érzésem, hogy sajátos verziójától sokáig nem fogunk tudni elszakadni.
A mesén túl
A film története sokkal nagyobb időszakot ölel fel, mint a regényben. Megismerjük Gepetto és fia, Carlo mindennapjait, az olasz kisváros miliőjét, annak szereplőit. Kettejük kapcsolata irigylésre méltó, a fiú segít apjának, aki éppen a helyi templom részére készíti a keresztre feszített Krisztust. Mígnem egy baljós, zivataros estén bombatalálat éri a falu templomát és benne a kis Carlo-t, aki éppen visszaszalad az oltárhoz, hogy megmutassa apjának az aznap talált tökéletes fenyőtobozt. A tragédia pillanatok alatt bekövetkezik, és Gepetto élete sötét fordulatot vesz; lelke nehezen birkózik meg szeretett fiának hiányával.
A múltban történteket a narrátortól, Tücsök T. Sebestyéntől, a memoárját megírni készülő, apró tücsöktől tudjuk meg, aki éppenséggel abban a fenyőben vert tanyát, amit Gepetto dühében éppen kivágni készül fia sírja fölött. A derék Gepetto képtelen feldolgozni fia után maradt űrt, ezért bánatát és dühét alkoholba fojtja. Tombol és sír. Nem éppen rajzfilmbe kívánkozó jelenet, de Guillermo del Toro világában nincs szépítés vagy idealizálás; a jelenet, ahogy Gepetto lelki állapota is: kétségbeesett és szomorú.
Elhatározza, hogy kifarag egy fiút, hogy ne legyen annyira egyedül, kétségbeesett dühvel alkotja meg a bábut, aki finoman szólva sem szabályos, sokkal inkább esetlen, pontatlan és legföképpen befejezetlen. Reggelre azonban ez a fiú életre kel és Gepetto maga sem hisz a saját szemének. Az Erdő szelleme, egy jótündér lehelt életet éjjel a fabábuba és egyúttal megígértette a Tücsökkel, hogy mindig jó irányba tereli Pinokkiót és boldoggá teszi Gepettót.
15 év munkája
A stop-motion animáció a rendező egyik kedvenc alkotási formája; tízéves korában maga is forgatott agyagformákkal stop-motion filmet – egy sorozatgyilkos krumpli főszereplésével – és hamar a műfaj szerelmese lett. A Pinokkióban a néző hamar hozzászokik ahhoz a minimális töredezettséghez, amely a stop-motion sajátja, sőt hajlamos meg is feledkezni róla, mert a bábuk önmagukban is elképesztően kidolgozottak, mozgatásuk mintha az emberi mozgásformák tanulmánya volna. Az operatőri munka gyakran használ szokatlan perspektívákat és szögeket, csak hogy megmutakozhassanak a méretbeli eltérések a bábok között.
Pinokkió bábja például nem a legszebb kivitelezés, kicsit torz, olykor elnagyolt és egyáltalán nem tökéletes; nincsenek nagy és kifejező szemei, markáns arcvonásai, mégis hamar magával ragadja a néző szívét. Pinokkió volt az első 3D nyomtatóval nyomtatott bábu; akinek az arc részeiből nyomtattak számtalan variációt és azt cserélgették a forgatás során. A többi szereplő hagyományos, mechanikus bábu volt, amelyeknek a kitalálásával és megalkotásával rengeteg időt töltött a kreatív csapat. Igazán színes társaságot alkottak meg: Gepetto arca rettentően kifejező, kétségtelenül ő járja be a legdrámaibb lelkiállapotokat, és arca gyakorlatilag mindent meg tud jeleníteni, akár egy színész. A legapróbb részletekre is odafigyeltek a megalkotásakor: látjuk az elfeslett nadrágján a rojtokat, a piszkot a körme alatt és a gondolat megszületését a szemében. Elképesztő animátori munka volt szekvenciáról-szekvenciára megalkotni a jeleneteket.
Spazzatura (Ebugatta) és Volpe (Róka gróf) a két negatív szereplő tökéletesen taszító figurák. A mutatványosok teljhatalmú ura egy vörös hajú, nyurga testű, harsány karakter, akire ha ránézünk, sejtjük, hogy nem akarunk közösködni vele. Segédje, Spazzatura, a mutatványos majom, aki a Stockholm-szindróma tökéletes iskolapéldája Volpe-hoz fűződő kapcsolatában; egy kiszolgáltatott és bántalmazást sem nélkülöző kapcsolatban mégis asszisztál a főnöke minden ármánykodásához. Kifejező mimikája és fürge mozgásformái nem tették könnyűvé a bábu mozgatását. Az egyik leglátványosabb snittet, mikor a kamera Spazzaturát követve megérkezik a cirkuszosok közé több mint 3 hónapig tökéletesítették.
A “mágikus” karakterek közé tartozik Tücsök T. Sebestyén, a két túlvilági lény: az Erdő Szelleme és a Halál valamint élet és halál mezsgyéjén koporsókat szállító négy nyúl alak. Tücsök sem egy idealizált kedves kis figura, mint a Disney-féle verzióban, ő valóban rovar, sok pár lábbal, melyek mindegyikével előszeretettel gesztikulál; önmaga a humorforrás, és narrátor funkcióját tökéletesen kézben tartja egyfajta arisztokrata pontossággal és bölcsességgel. Kedves és szerethető figura, nem véletlenül lakik Pinokkió szíve feletti kis lyukban a fiú testében.
A Túlvilági lényekről a Monty Python csoport filmjeiben látott szörnyalakok jutottak először eszembe. Mozgásuk szándékoltan fragmentáltabb volt, térbeli megjelenítésük inkább kétdimenziósnak hatott; mintha két vizuális világ találkozott volna a jelenetekben. A rendező középkori mexikói angyal-ábrázolásról ihletődött, mikor kitalálta az Erdő szellemének szárnyain lévő számtalan szinkron mozgó szempárt.
A rajzfilm vizualitása a lehető legközelebb próbál férkőzni a valósághoz. Ezzel ellehetetlenítve a tökéletes, a szép, az idealizált formák megjelenését, hiszen a valóságban sem minden egyszerre tökéletes. Ezért Guillermo del Toro filmjében a hibák és tökéletlenségek éppúgy részei a mese világának, mint a szép pillanatok. Az emberek reakciói is teljesen valóságosak, például Pinokkió megjelenésekor a templomban, mikor rögtön démont és boszorkányságot kiáltanak. Életszagú helyzetek jellemzőek, amelyek egy rajzfilmben – főleg ha azt a nagyközönségnek, tehát a gyermekeknek és szüleiknek szánják – igencsak ritkák.
Eredeti hanggal ajánljuk!
A szereplőknek nem kisebb sztárok adták a hangjukat, mint Ewan McGregor (Tücsök), David Bradley (Gepetto), Chistoph Waltz (Volpe), Cate Blanchett (Spazzatura), Tilda Swinton (Wood Spirit, Death). A legnagyobb meglepetés Cate Blanchett volt számomra, hiszen javarészt nem is szöveges szerepe van, ugyanis egy majmot kellett megjelenítenie a hangjával, azonban a színésznő annyira szeretett volna Guillermo del Toróval dolgozni, hogy ezt a szerepet is alázattal elvállalta. Christoph Waltz újfent brillírozik a karakterében és teszi bicskanyitogatóan gátlástalanná Volpe angolnaszerű alakját. Ahogyan a megjelenésében sem evilági Tilda Swinton Halálként megszólal, az rögtön különlegessé válik. Gepetto szerepére a Harry Potterből és a Trónok harcából ismert David Bradley karakteres hangja tökéletes választás volt.
És ha mindez nem lenne elég zene füleinknek, ezidáig sikeresen elhallgattam, hogy Guillermo del Toro filmje valójában egy musicalként is felfogható, hiszen több dal is felcsendül benne, melyeknek Alexandre Desplat, francia zeneszerző a megalkotója. Az indokolatlan musicalszerűség azonban nem nyomja rá a bélyegét a produkcióra – tehát a szereplők nem tánclépésben közlekednek és a madarak sem ritmusra szállnak fel az égre – helyette a főbb szereplők kapnak egy-egy szépen megkomponált dalt (Ciao, Papa; Everything is new to me; My son). A zeneszerző Desplat csak fából készült hangszerekre írta a dalokat, így erősítve tovább a film egységét.
Amitől a Pinokkió több, mint egy mese
Egy komplex élettörténetet látunk tehát, amely nem nélkülözi a valós történelmi kontextust sem. Guillermo del Toro rendező az adaptációt a huszadik századba helyezte, az első világháborútól a fasizálódó Olaszország időszakáig terjed a mese belső ideje. Ám mindez eleinte csak apró – gyerekek által nem is észrevehető – részletekben jelenik meg. Jómagam is csak az első karlendítéskor eszméltem fel és zökkentem ki a mese sodrából. A politika és a történelem először csak a horizonton jelenik meg, majd szép lassan kúszik be a történetbe és hasít ki egyre nagyobb szeletet az értelmezésből. Eljutunk egészen Mussolini megjelenítéséig, és a történet alakulása magát Pinokkiót, a “tökéletes katonát” is a háborús propaganda eszközévé teszi. Természetesen, ahogy a karlendítéseket is minden esetben humorral oldja fel a forgatókönyv, a fasiszta diktátor is megkapja a maga karikatúráját a filmben. (A magyar szinkron zseniális találata a Duce-Úgyse’ félrehallás.) Talán ez az aspektus mondatja velem azt, hogy kevésbé kisgyerekeknek való a rajzfilm, inkább kamaszok fogják értékelni, akik akár meg is vitathatják szüleikkel a két világháború közötti időszak ideológiai alakulását.
A történet lezárása pedig – eltérően a családi filmes kliséktől – újfent realista, hiszen nem a megszokott happy end keltette jóérzésben engedjük el a történet fonalát, hanem végigkísérjük még hosszú éveken keresztül a rajzfilm szereplőinek elkerülhetetlen és egyben szomorú elmúlását. A vége főcímben pedig felcsendül (végre hagyják!) Tücsök T. Sebestyén dala is: “Ne légy komor hát!”
Szóval elő a zsebkendőket, és ne hagyjátok ki ezt a Pinokkió-feldolgozást ti sem!
Guillermo del Toro: Pinokkió
Francia-mexikói-amerikai családi animációs film, 2022.
Rendezte: Guillermo del Toro, Mark Gustafson,
Zene: Alexandre Desplat,
Eredeti hangok: Gregory Mann, David Bradley, Ewan McGregor, Tilda Swinton, Christoph Waltz, Cate Blanchett, Finn Wolfhard, Ron Perlman
A cikk szerzője: Benczur Kata