Megszólalásig tökéletes
A forma tizes, a tartalom …fogalmazzunk úgy, hagy némi kívánnivalót maga után.
A Netflixen mutatták be Andrew Dominik rendezésében a Szöszi (Blonde) című filmet, amely már a címadásával is erősen degradáló leegyszerűsítése a 20. század kétségkívül egyik legnagyobb hatású nőalakjának. A film bántóan egydimenzióssá tette Marilyn Monroe karakterét, és a premiert követő kritikai visszhang is visszaigazolta: több van Marilynben, az ikonban annál, amit az alkotás felmutat.
Fotó: Netflix |
A 18-as korhatár-besorolás már sejtette, hogy ez a film nem fogja igazán leplezni Marilyn szexuális forradalomra gyakorolt hatását és a koncepció valóban nem bizonyult olyan óvatoskodónak, mint a Queen-film esetében, ahol rendszerint finomítottak a hedonista jeleneteken, a homoszexualitás explicit ábrázolásán vagy a kemény drogok pusztító hatásán. Az utóbbi években számos filmalkotás készült sztárok, ikonok életéről (Tina Turner, Aretha Franklin, Elton John, Judy Garland, Whitney Houston), amelyekben érezhető volt a szándék karakterek hiteles és összetett tolmácsolására, Marilyn esetében azonban távolról sem ez a helyzet.
Fiktív portré vagy életrajzi film
A film alapjául egy 2000-ben megjelent életrajzi elemeket is tartalmazó, de fiktív elemekkel tarkított Joyce Carol Oates regény szolgált, és érezhető is, hogy több szűrőn keresztül tekintünk Marilyn karakterére. A Netflix által feltüntetett “fiktív” jelzőt én is csak később vettem észre, mikor már sokadik megszakítás után folytattam a filmet. Ugyanis az alkotás annyira nyomasztó (és közel 3 órás), hogy képtelen voltam egyhuzamban megnézni. Már a felütés is borzasztóan ijesztő – egy thriller fináléjának beillő – jelenettel nyitott, ahol a 6 év körüli pici Norma Jeane-nel ismerkedve találkozunk a pszichésen instabil édesanyával, Gladysszel. Az anyafigura pont annyira klisés és egysíkú, mint Marilyn ábrázolása a későbbiekben. Anyja a szíve mélyén tudta, hogy ki gyermekének az apja, de a hollywoodi stúdió munkatársa sosem ismerte el, hogy Norma Jeane lenne a kis afférjuk következménye. Így a kislány apa nélkül nőtt fel, amely egész életére rányomta a bélyegét. A film az apátlanság aspektusát mélyen érinti; Marilyn folyamatos apakeresésben van, nem egy férjét ‘Apucinak’ (“Daddy”) szólítja és viselkedésében is alárendelődő, a másik felet csodáló, felettébb aszimmetrikus kapcsolatokban látjuk a filmvásznon.
Anyja magára és környezetére is veszélyes, így a kicsi Norma Jeane hamarosan árvaházba és nevelőszülőkhöz kerül. A film a hányattatott gyermekkor után – 10 családnál nevelkedett – már a felnőtt Marilynt mutatja. Azokat az éveket, mikor sorozatos próbálkozások után sem ütött be nála a siker, mígnem egy neves producer visszaélt a helyzettel és a színésznőcske azon kapja magát, hogy megnyílnak a kapuk, amint megnyílnak az ő combjai is. Milyen egyszerű következtetés, igaz? A rendező hasonlóan felületes motivációkkal dolgozik végig a film során, így jogosan értetlenkedhetünk a film alatt megannyiszor. Az alkotás inkább fiktív portré. A rendező inkább megfogalmazta azt, hogy számára mit jelent Marilyn figurája, ami persze lehet legitim vélemény, de a film végén mégis azt érezzük, hogy nem lehet ennyi az egész. Marilyn ennél rétegeltebb, mélyebb és összetettebb, nem csupán könnyek, mellek és vakuvillanás.Fotó: Netflix
Ana de Armas Oscar-jelölése
Ana de Armas alakítása előtt illik kalapot emelni. A film az elejétől a végéig Marilyn megpróbáltatásait, kudarcait, tragédiáit mutatja be, nagyon kevés boldog pillanattal - így ritka volt az a jelenet, ahol ne láttuk volna Ana de Armas könnyeit. Hiányoltam az önfeledt és boldog pillanatokat, amik mellett hangsúlyosabban lehetett volna érzékeltetni a hullámvölgyeket. Ebben a rendezésben Marilyn egy bizonytalan, naiv, végletes és függő személyiség; élete az elejétől a végéig egy olyan vesszőfutás, amely egy pillanatnyi feloldozást sem enged meg a nézőnek a konstans gyomorgörcsből. Mintha egy tanmese végső konklúzióját akarná megalapozni a rendező azzal, hogy a főhőst csupa deprimáló és kilátástalan helyzetbe hozza, hogy a végén azt mondhassa: Na tessék! Marilyn is az a labilis pszichéjű nő lett, mint az anyja. A terhelt gyermekkor, az apa és anya hiánya, az állandó szeretet és biztonság nélkülözése minden bizonnyal megalapozta Marilyn sorsát, de megannyi további aspektust is be lehetett volna emelni a filmbe, például a sztárkultusz működési mechanizmusait Hollywoodban, az ügynökök szerepének és hatáskörének a dilemmáit, a megszűnő magánélet, a paparazzik határátlépéseit, Marilyn politikával kapcsolatos megnyilvánulásait és az erre rímelő összeesküvés elméleteket.
A rendező érzékletesen mutatja be azt a tudathasadásos állapotot, ami Norma Jeane és Marilyn Monroe között kialakult. Az újságok címlapján érzékien mosolygó szőkeség egy felvett perszóna, amit a bizonytalan, folyton megerősítést kereső Norma és törtető ügynöke alkottak meg. Marilyn, a szexszimbólum, minden férfi álma, a háromszor nősült férfifaló köszönőviszonyban sem volt azzal a Norma Jeane-nel, akit sportoló férje beteges féltékenységében megvert, vagy azzal a nővel, aki saját intellektusát megkérdőjelezve nem mert híres drámaíró férje társaságában megnyilvánulni. A filmben többször is megjelenő tükör-jelenetben ez a kettősség érezhető, ám kicsit túlbeszélve; a néző már tökéletesen érti, hogy mi zajlik a főhősben, feleslegesnek éreztem az dialógussal is megtámogatni. Csakúgy, mint a meg nem született magzatok üzenetét Marilynhez. Kínos és felesleges megoldás, mikor ott van egy hihetetlenül jól instruálható színésznő, aki minden bizonnyal képes lett volna egy tekintetével kifejezni a mélyebb mondanivalót.
Jó ránézni
A filmnek kétségtelen érdemei is vannak, ez pedig az operatőri munka (Chayse Irvin) és a vágás (Adam Robinson). A fentebb említett dokumentarista igényesség olyan tökéletesen megkomponált képkockákon jelenik meg, amelyet konkrétan jól esik nézni. Persze ebben benne van az az érzés is, hogy az emberek szeretnek elveszni a szép emberek látványában, és Marilyn alakja, porcelánbaba arca erre tökéletesen alkalmas. A fényképezés hol színes, hol fekete-fehér, de mindenképpen igényes és aprólékosan megalkotott. Mindig is azt gondoltam, hogy amíg fekete-fehérben létezett a fotográfia és filmezés, addig úgy érezhette a néző, hogy valami hiányzik. De a film megtekintése után semmi hiányérzetem nem maradt, sőt. Ha valamiért érdemes a filmet elkezdeni, az a vizuális világ. Sokszor alkalmazza az operatőr azt a fogást, hogy főhősét színkompozíció segítségével is kiemeli, Marilyn esetében ezt rendszerint fehér vagy világos jelmezekkel éri el és körbeveszi őt sötét színű alakokkal. Nem tud a néző máshova figyelni, csak rá, mint a korabeli sztárkultuszban. Rendszerint él a lassítás eszközével vagy az életlen-éles kontraszttal és a különleges effektekkel, amelyek torzítják az emberi alakokat a képen. A paparazzik elnyújtott, elkerekített szája egyenesen horrorisztikus, a szerelmi hármas pedig üdítően szemérmes.
Ha van bármi, ami felmenti a rendező didaktikusságát (például Marilyn abortuszainak megjelenítése kapcsán) az a képi világ. Az operatőri munka miatt bátran ajánlom a filmet megtekintésre, mert nézni élvezet volt. Csodálkozom is azon, hogy a filmet a vizuális kategóriák egyikében sem jelölték. Bízom benne, hogy Chayse Irvin, aki Beyonce-val (Lemonade) és Spike Lee-vel is dolgozott együtt (Blackkklansman) legközelebb egy hozzá hasonlóan tapasztalt rendezővel találja magát egy projektben, és nem marad hiányérzetünk semmilyen téren sem.
Mert Andrew Dominik filmje – ahogyan az ő világában Marilyn Monroe – csak “megszólalásig tökéletes”.
A cikk szerzője: Benczur Kata
Képek: Netflix