Szabadtéri szösszenetek IX. - Az Ég tartja a Földet

A szerelem szentje

Bátran kijelenthetjük, hogy II. András és szerettei alkotják azt a magyar történelmi együttest, amelynek történetét a legtöbbször dolgozták fel valamilyen formában – elég csak a Bánk bán számtalan verziójára vagy az Aranybulla című sorozatra gondolnunk. Az Ég tartja a Földet azonban a család egy, a többieknél kicsit kevésbé ellentmondásos, és talán pont ezért ritkán emlegetett szereplőjét, Árpád-házi Szent Erzsébetet állítja a rivaldafénybe. Egy nőt, aki már gyerekként is kivételesen erős hittel bírt, és akit az átélt tragédiák sem rendítettek meg. Erzsébet, a szerelem szentje, 2023-as bemutatója után Szegeden is elmesélte történetét a Kecskeméti Nemzeti Színház tolmácsolásában. 

A történelmi romkom II. András (Sipos Imre) udvarában indul tehát, ahol a zaklatott király éppen még zaklatottabb feleségét (Károly Kati) győzködi arról, mennyire jó ötlet az alig ötéves kislányukat Wartburg várába, Hermann tartománygróf udvarába küldeni. A gróf (Pál Attila) legidősebb fiával jegyezte el az ifjú Erzsébetet. A fiú ugyan összesen másfél jelenet erejéig él, halála és némi huzavona után azonban a második fiú, Lajos (Koltai-Nagy Balázs) veszi nőül a közben felcseperedett hercegnőt (Bori Réka). Lajos és Erzsébet nem csupán együtt nőttek fel, de a szerény kislány és lovagias grófcsemete között közben őszinte szerelem bontakozott ki. 

Persze nincsen édenkert kígyó, lekvár féreg nélkül: Lajos anyja, Märcz Fruzsina ördögi vörös bársonyba öltöztetett Zsófia grófnéja ugyanis nem állhatja a “szenteskedő” magyar királylányt; az egyházi és világi hatalmak pedig folyton háborúba szólítják a szerelmes Lajost – el drága Erzsébetétől, akinek férje távollétében járványok, természeti katasztrófák és folyton elégedetlenkedő rokonok között kell kormányoznia egy idegen országot. 

A történetből kifolyólag a darab ritmusa alapvetően lassabb, Cseke Péter azonban megtalálta a módját, hogy felrázza a kedélyeket. A jelenetek ugyanis nem a musicalektől megszokott lecsengéssel váltakoznak: gyakran úgy vágnak egymás szavába, mint a civakodó uraságok a udvarban, ezzel azonban nem csökkentve az élvezeti értéket, sokkal inkább felpezsdítve a musical ritmusát. Erzsébet és Lajos szerelmes enyelgését például Béla herceg, a későbbi IV. Béla (Varga-Huszti Máté), dinamikus megérkezése szakítja félbe, aki pár parádés percben emlékezteti hugocskáját és a közönséget, hogy milyen is az a magyar virtus, a második felvonást pedig rögtön egy boszorkányperrel indítjuk. 

Amellett, hogy Erzsébet meséjét teljesen a történelmi kontextusban értelmezi, a rendezés megenged néhány kortárs kikacsintást is magának: ilyen például a mandolinon rockszólót játszó Walter lovag, Lajos és Erzsébet a Körhinta ikonikus jelenetét idéző pörgése, vagy az unásig közhelyesített csókos esküvői fotókat parodizáló menyegzői ensemble. Ezek a szeretnivaló kis anakronizmusok azonban cseppet sem vetik ki a nézőt a hangulatból – inkább csak még jobban behúzzák Erzsébet világába.

Annak az Erzsébetnek a világába, akit Bori Réka olyan légiesen és őszintén alakít, hogy valóban elhisszük, ő a földön jár ugyan, de valójában az éghez tartozik. Koltai-Nagy Balázzsal – aki pont olyan igazságossá és érzékennyé formálja a lovaguralkodót, mintha egyenesen Arthur király udvarából importálták volna – káprázatos párost alkotnak. Habár gyakran egyedül állnak (vagy pörögnek, esetleg ücsörögnek) a tágas színpadon, a fejedelmi színészi játéknak és kettejük kémiájának köszönhetően ugyanúgy uralják, mintha egy komplett énekkar állna mögöttük. Igaz ez akkor is, amikor még szinte gyermekként játszadozva lesik a csillagokat, és akkor is, amikor elhangzik az este talán legfájóbb szója, Koltai-Nagy szívbemarkoló “Elég!”-je a pár nagyjából egyetlen vitája során.

A grófi pár mellett a mellékszereplők is brillíroznak. Külön kiemelendő Izolda és Walter lovag, akik szinte fogadott szülőkként szeretettel és odafigyeléssel kísérik a magyar hercegnőt. Hajdú Melinda és Buch Tibor páratlan alakítása kidomborítja a két kísérő gyengéd és erős oldalát egyaránt. 

Szendrényi Éva díszlete egyszerű, kis módosítással minden jelenethez illik, mégis látványos és grandiózus. Egyszerre épít a gótikus építészet legjavára és a modern megoldásokra, miközben finom utalásokat tesz az Erzsébet-legendárium egyes elemeire (például a rózsára) – ugyanez mondható el a Szikora Róbert által írt, és a Kiss Gábor és a Gertrúdisként beugró Károly Kati által hangszerelt zenére is. A gregorián dallamokat és a mai, musicalekre jellemző hangzásvilágot finoman, mégis formabontóan dolgozták össze, így egy izgalmas egyveleget alkotva. Túri Lajos Péter koreográfiája szokás szerint vérpezsdítő – neki külön köszönöm, hogy végre láthattam táncoló apácákat. Végül mindenképpen szót kell ejtenünk Berzsenyi Krisztina magával ragadó, egyben korhű jelmezeiről, amelyek az első pillanattól kezdve a középkorba varázsolnak bennünket. 

Utolsó utáni meglepetésként pedig az újszegedi közönség abban a kiváltságban részesülhetett, hogy Zsuffa Tünde író, Lezsák Sándor dalszövegíró és Cseke Péter rendező is csatlakozott a vastapsban fürdő színészekhez.

A posztmodern világban gyakran ferde szemmel, esetleg cinikus mosollyal szemléljük azokat, akik őszinte hittel teszik fel valamire az életüket, hiszen a nagy eszmék, az álmok ideje már régen leáldozott. Úgy látszik, legalább ebben hasonlítunk Erzsébet korára, hiszen az ő őszinte odászánását akkor sem fogadta osztatlan siker. A szerelem szentje egy nő története, aki azonban mert az árral szemben úszni, mert hinni és a hitét komolyan venni. Aki egy egész tartomány súlyát hordta a vállán, és aki ezt mégis nőiesen, gyengéden, hűségesen, szeretettel tette – ráadásul úgy, hogy sosem hagyta el a reménység.

Szöveg: Szabó Anna
Fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok - Tari Róbert