Szabadtéri szösszenetek X. - Aranylakodalom

A háziorvos félrelép – vagy mégsem?

Újabb fergeteges vígjáték látogatott el az újszegedi deszkákra augusztus első hétvégéjén: Szente Vajk Aranylakodalom című darabját láthatták az érdeklődők az Erzsébet-liget fái alatt. A felhőtlen komédiát hatalmas érdeklődés előzte meg. Ahogy az várható volt, a szombat és vasárnap esti előadás egyaránt teltház előtt zajlott le.

A hazai színházi paletta sokszínű alkotója, Szente Vajk 2019-ben mutatkozott be először vígjáték-íróként a Játékszínben bemutatott Legénybúcsúval. A produkció azóta töretlen sikerrel robog a budapesti teátrum színpadán és azon túl is – replika megvalósításban, az eredeti rendezésben színre került többek között Kaposváron, Békéscsabán és Nyíregyházán, de látható volt az Újszegedi Szabadtérin is néhány évvel ezelőtt. Nem meglepő, hogy ezután készült egy folytatás is 2023 tavaszán: ez lett az Aranylakodalom.

Adott a korábbi cselekmény két kulcsfigurája, Simon (Nagy Sándor) és Alex (Szente Vajk). A két jóbarát most egy orvosi rendelőben tevékenykedik, éppen Alex esküvőjére készülnének, ekkor kerül hiba a gépezetbe. A leendő férj nagy bajba kerül: nagyapja éppen azelőtt halálozik el a helyszínen, mielőtt alá tudná írni azt a végrendeletet, amellyel jelentős vagyon ütné a fiúk markát. Ráadásul megjelenik Alex menyasszonya, Gloria (Kárpáti Rebeka) és Mona (Gáspár Kata), Simon exfelesége, illetve annak új párja, a nagyképű Thibaut (Szirtes Balázs) is. A leendő örömanya, Mrs. Willis (Náray Erika) feltörekvő femme fataleként bonyolítja a szálakat, nem beszélve Daisyről (Kovács Panka), aki már a Legénybúcsúban is az egyik legjelentősebb humorforrásként funkcionált. Mindezek fejébe egy olaszul hablatyoló hölgy (Kovács Gyopár), egy félnótás rendőr (Barabás Kiss Zoltán) és a „Főnök” (Szerednyey Béla) is felbukkan a helyszínen. Mondani sem kell, a káosz garantált.

De mire való a bonyodalom, ha nem arra, hogy kibogozzuk? Főhőseink viszont eközben vért izzadva küzdenek a váratlan elemekkel, egyre váratlanabb és meglepőbb akadályok keresztezik a szereplők útját. Simon beöltözik Alex nagyapjának, az első felvonás végén pedig Alex ölti magára a nagyapa feleségének jelmezét – a végrendelet tényleges véglegesítésének érdekében. Közben kiderül, hogy senki sem az, akinek látszik és mindenki nyomós indokkal próbál hatással lenni a történésekre.

Szente Vajk kellő profizmussal és humorral írta meg az előadás szövegkönyvét, nem véletlen, hogy a cselekmény itt-ott hajaz Ray Cooney, a műfaj nagyágyújának darabjaira. Egyszerűen nincs idő unatkozásra, pörögnek az események. Amint kirakja valaki a lábát az egyik ajtón, újabb figura lép be a másikon. Ebben rejlik a vígjáték esszenciájának fő titka is, rengeteg múlik a dinamikusságon. Emellett az Aranylakodalom egyik nagy erénye, hogy a Legénybúcsúhoz képest erősebb poénokkal árasztja el a nézőket – ez szintén fokozza az élményt.

Érdemes kiemelni továbbá a remek szereplőgárdát is, ritkán látni ennyire összeszokott és jól működő csapatot. A megelőlegezett jó hangulat nem csupán a két főszereplő játékából sugárzik, érezhetően mindenki lubickol saját szerepében. Amellett sem mehetünk el azonban szó nélkül, hogy a szombat esti előadásban Kovács Gyopár alakította a titokzatos olasz hölgy karakterét, a színésznő egyébként Daisyként látható az előadásban. Néhány beugrópróba után állt be a produkcióba, de fantasztikus alakításából ez semmit sem vont le, tökéletes munkát láthattunk tőle a színpadon.

A nagyjából két és fél órás előadás kellemes nyár esti szórakozást nyújt a közönségnek. Hogyha közhelyesek szeretnénk lenni, azt is mondhatnánk, hogy receptre kéne felírni. Akár egy harmadik részt is el tudnánk képzelni, hisz ki tudja? Talán még egy Ezüstlakodalomban is van kellő spiritusz.

A cikk szerzője: Bondor Ferenc

Fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok - Tari Róbert

THEALTER - Wonders of Transylvania – áldokumentarista előadás

Office – Transylvania edition

A Thealter esti előadásaiban mindig van valami hátborzongató. Igen, még akkor is, ha júliusban este nyolckor még világos van. Az ember megérkezik a Zsinagóga udvarára, majd miután eltépték a jegyét, elnyeli a történelmi épület sötét torka. Egyes esetekben a borzongást az is fokozhatja, hogy az adott darab éppenséggel horrorelemekkel is operál. Olyanokkal, amelyek Bram Stoker ikonikus regényére, a Drakulára utalnak vissza, és olyanokkal is, amelyek túl ismerősek és valóságosak ahhoz, hogy ne rémüljünk halálra tőlük. 

Fotó: thealterphoto2024

Miután fejet hajt a horrorirodalom egyik atyja előtt – hiszen az egyik karakter pontosan ugyanúgy panaszkodik a késős vonatok miatt, mint az ifjú ügyvéd a legendás regény első soraiban –, a Wonders of Transylvania öt kolozsvári fiatal (plusz a magyarországi rendező) erőfeszítéseit mutatja be, akik igyekeznek összehozni egy a román-magyar kapcsolatokat feldolgozó performanszt, miközben annak bemutatására is áldoz pár jelenetet, hogy milyen is egy alternatív társulat élete. (Azt hiszem, annyit spoilermentesen elárulhatok, hogy cseppet sem fenékig tejfel, de ezzel talán minden THEALTER-rajongó fájdalmasan tisztában van.)

Fotó: thealterphoto2024

Habár először mindenki nagyon lelkes, ahogy az sejthető, a próbák végül állandóan vitába torkollnak, hiszen akármennyire is szeret itt mindenki mindenkit, még abban se tudnak megegyezni, hogy Hunyadi Mátyás román vajda vagy magyar király volt-e, esetleg tényleg fontos-e a büdzsé legnagyobb részét egy műóriáskerékre áldozni. Aztán amikor Székelyföld megszavazza az autonómiát, miközben a rendező elkezdi vámpírnak képzelni magát, a szereplőkről pedig kiderül, hogy mindegyiket jobban leköti a saját egzisztenciális krízise, mint az előadás, a feszültség és a nemzetközi helyzet egyre fokozódik. Ezt a fokozódást, valamint az elkerülhetetlennek tűnő katasztrófát pedig a közönség premier plánból nézheti végig. A szövegkönyv szerint ugyanis úgy követjük nyomon a lassan darabjaira hulló projekt minden lépését, mintha egy divatos Netflixes dokumentumfilmet néznénk – hiszen nem csupán a próbafolyamatot, hanem a szereplők gondolatait is megismerhetjük kis videóinterjúikon keresztül. 

Fotó: thealterphoto2024

Bár a mockumentary, azaz az áldokumentarista műfaj – amikor egy játékfilm dokumentumfilmként próbálja magát pozicionálni –, a századforduló környékén vált igazán népszerűvé, már az 1950-es évektől fogva létezik. Sőt, korai előfutárai pedig már a ‘30-as években is megjelentek (gondoljunk csak Orson Welles ikonikus áprilisi tréfájára, amikor H. G. Wells Világok harca című munkáját úgy adta elő a rádióban, mintha valódi eseményeket kommentálna, ezzel tömeghisztériát okozva). Hőseink tehát úgy játszanak szerepet, hogy olyan színészeket alakítanak, akik mintha magukat alakítanák mindenfajta – szándékolt – színészkedés nélkül. A koncepció tehát, bár egyszerűnek tűnik, igencsak emlékeztet a darabban emlegetett, vidámparkokból ismert tükörteremre. 

Fotó: thealterphoto2024

A darab alapvetően ügyesen operál a mockumentaryktól megszokott iróniával és kikacsintásokkal, amelyek kifejezetten jól működnek egy olyan közegben, ahol mindenki igyekszik jobb színben feltűnni, ráadásul az egészet megfűszerezi egy kis bábeli zűrzavar. A színészek, Pál Emőke, Alexandra Caras, Tavi Voina, Gáspár-Barra Szilárd, Kolcza Rebeka, Oana Mardare, ugyanis többnyire három nyelv, a román, a magyar és az angol között váltogatnak észveszejtő gyorsasággal (néha olyannyira, hogy a feliratok kivetítése sem tudja őket követni).

Fotó: thealterphoto2024

Aki valaha eltöltött pár percnél több időt egy olyan közegben, ahol a nyelvek váltogatása egy társalgáson belül (szaknyelven: kódváltás) nem kuriózum, hanem norma, az pontosan tudja, mennyire izgalmas is ez – és milyen kiváló módszer arra, hogy felfedje a lappangó, eltagadott érzelmeket, hatalmi játszmákat. A deákferencbajszos magyar Rómeó és a giccses álmokat dédelgető román Júlia (a magukat alig megalomán módon új Ádámnak és Évának tituláló Attila és Andreea) szerelme például angolul szökken szárba, a szakítás azonban már románul zajlik. A román Ion és Silvia pedig hiába esküsznek meg rá, hogy imádják a magyarokat, még a székely Eszter családnevét sem képesek helyesen megjegyezni, magyarul pedig egy árva szót sem értenek. A rendezőasszony előzékenyen igyekszik mindig angolul beszélni – kivéve, ha ideges –, Eszter és Attila azonban előszeretettel tesznek magyarul megjegyzéseket.

És itt, ahol még a gyerekeknek szánt bábjáték is őstörténeti vitává fajul, ahol még a Wikipédia alapján se tudja senki eldönteni, ki a hős és ki a gyilkos, és ahol többezer év véres történelmén és etnikai terheltségén kellene egy uniós pályázat keretein belül túllépni – mindössze pár hét alatt, ahogy a falra aggatott és a rendező által lelkesen ikszelt naptár emlékeztet minket – az indulatok hamar jóvátehetetlenül elszabadulnak. 

Fotó: thealterphoto2024

Talán a darab egyetlen hibája, hogy nem eléggé. A lőporos hordó, amelyen hőseink az első rasszista viccek elhangzásától kezdve olyan kényelmesen ücsörögnek, valahogy csak nem akar felrobbann, és így némi ürességet hagy maga után. Bár az nem derül ki, ez kihagyott ziccer-e vagy tudatos rendezői döntés Boross Martin részéről, az bizonyos, hogy a Wonders of Transylvania számtalan olyan gordiuszi csomót vonultat fel, amelyekkel több mint 1 millió erdélyi magyarnak és 17 millió románnak nap mint nap szembe kell néznie, amelyeket egyelőre lehetetlen átvágni, és talán nem is lehet, illetve amelyek, akár tudomást veszünk róluk, akár nem, minket is érintenek itt, a határ ezen oldalán. Így mindenképpen arra kényszerülünk, hogy az előadás befejeztével mi is magunkkal vigyünk párat Erdély csodáiból.

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotók: thealterphoto2024