Szabadtéri szösszenetek XI. - István, a király

Veled, Koppány, de nélküled

Ma mutatják be a Dóm téren Szörényi Levente és Bródy János István, a király című nagysikerű rockoperáját. Az előadás 5 alkalommal lesz látható a csillagtetős deszkákon, az idén 41 éves darab megújult köntösben kerül a nézők elé.

Nagy múltja van Szegeden az államalapítás történetét bemutató műnek. 1983-ban tartották ugyanis a budapesti Királydombon az ősbemutatót, egy évvel később a vidéki közönség a napfény városában láthatta először a produkciót (az eredeti gárda szereplőinek közreműködésével). A rockopera több rendezést és felújítást is megélt a páratlan szabadtéri helyszínen, legutóbb 2013-ban volt látható itt az alkotás – Alföldi Róbert innovatív újragondolásában.

Az István és Koppány közötti konfliktust bemutató, valamint a magyar nemzet sorsát meghatározó központi téma bármilyen hihetetlen, de kiállta az idő vasfogát. Ez köszönhető a Boldizsár Miklós által papírra vetett eredeti színműnek, mely a zenés mű kiindulópontját adta, illetve a briliáns dalszövegeknek és az azóta slágerré vált zenéknek egyaránt. Az originális szereposztás nagyágyúi szintén hozzátettek a sikerhez, ez viszont hatalmas kihívás elé állítja mai napig a főszerepeket alakító színészeket és énekeseket egyaránt. Vikidál Gyula neve mondhatni összeforrt a Szállj fel, szabad madárral, Varga Miklós etalon Istvánja pedig szintén ott cseng hallójáratainkban.

Ezeket észben tartva állította össze az alkotógárda a felfrissült csapatot. Koltai-Nagy Balázs a West Side Story Tony-ja és az Elisabeth Halál alakja után újabb súlyos feladatot zsebelt be. Istvánja bár küzd az elemekkel, majd’ összeroskad válla a nehéz súlytól. Ennek ellenére mind hangjából, mind játékából sugárzik az árnyaltság és a professzionalitás – az elmúlt évek egyik legkarizmatikusabb István alakítása fűződik immár nevéhez. A produkció másik nagy meglepetése Baricz Gergely Koppányához kötődik. Ezúttal a „pogány” vezér vívódásai is ki tudnak bontakozni, a nem mindennapi kihívás ellenére a fiatal rockénekes hibátlan színészi alakítással formálja meg a karaktert. A produkció egyik legerősebb jelenetében, Géza fejedelem temetésénél lép először színre: szeme villámokat vet, fortyog, szinte felrobban a dühtől – ezt a tüzet az előadás végéig fenntartja, ikonikus hangjától libabőr fogja el a nézőt.

Danis Lídiát Sarolt(a) szerepében foggal-körömmel ragaszkodik célkitűzéseihez, hatalmas energiákat mozgat meg a grandiózus színpadon. Horányi Juli (aki a csodás jelmezeket is tervezte!) bájos és finom Gizellát hoz, míg Herczku Ágnes Rékája egyenesen Sebestyén Mártát idézi meg. Az est egyik fénypontja Orosz Ákos Asztrikja, ugyanez elmondható Borbély Richárd energikus Laborcáról is. Köteles Leander Tordaként nem forgatja a véres kardot, azonban egy vörös gitár mégis előkerül a meghatározó dal alatt, Sena Dagadu misztikus ősenergiákkal robbantja fel a színpadot az Áldozatunk fogadjátok jelenet során. Kardos-Horváth János új megközelítésben tárja elénk Vecelin karakterét, Pallag Márton, Krisztik Csaba és Andrássy Máté pedig karikatúrákra emlékeztető elnagyoltsággal festi fel a három főúr ármánykodásait.

Novák Péter - aki már az ősbemutatón is szerepelt, majd több alkalommal alakította Tordát - a hagyományokat tiszteletben tartva állította színpadra a művet. Nem akar újat mondani, grandiózus módon beállított és koreografált képek által szemlélteti a darab rezüméjét. Sok esetben emiatt hajaz is a királydombi előadásra, de újszerű és mai tálalásban mutatkozik meg a rockopera. A Tóth Kázmér által tervezett tér egyik sajátossága, hogy bevonja a Dómot is a látványba – a koronázás alatt például gyönyörűen fest a megvilágított székesegyház képe a háttérben. Ahogy azt már az Ezeregy éjszaka és a Rebecca kapcsán is megfigyelhettük, a LED-falak ismét szerves részeivé válnak a díszletnek. Horányi Juli szemet gyönyörködtető jelmezei erősen elkülönítik a két oldalt: az István mellett álló emberek kék ruhát öltenek magukra, míg a Koppányt támogató csapat élénk vörösben pompázik.

Az előadás érezhetően épít a közönség jelenlétére, sok esetben a nézők között zajlanak a jelenetek. Nincs direkt aktualizálás, de Bródy unikális dalszövegei nem tudják nem megidézni töredezett társadalmunkat. Ahogy a szövegíró fogalmazott egy interjú kapcsán: „A darab megmutatja, hogy mindannyiunkban van István és Koppány is, ami hihetetlen erőforrása a magyar kultúrának, és a végén mindenki érzi, hogy így vagyunk együtt magyarok”.

A cikk szerzője: Bondor Ferenc

Fotók: Zsiros Aliz

THEALTER - Reisz Gábor: Nem beszélve arról, hogy…

Polaroidok egy életről

Iskola. Továbbképzés. Karrier. Társ. Gyerekek. Ahogy felnőtt életünk során egyre több és több döntést kell meghoznunk, mindig felmerül a kérdés – döntés után pedig ott kísért a kétség –, hogy vajon melyik a jó út. Az, ha beállunk a sorba? Ha a trendeket követjük? Ha ragaszkodunk a saját igazunkhoz és azt védjük minden áron? Ha az arany középútra törekszünk? És ha már kompromisszum, meddig mehetünk el? A KV társulat Nem beszélve arról, hogy… című alkotásáról kijőve pontosan ezek a kérdések kavarogtak a fejemben.

Fotó: thealterphoto2024

Ha egy darabot Reisz Gábor írt és rendezett, akkor tudhatjuk, hogy ott valami egészen egyedi nézőponttal ismerkedhetünk meg, főleg, hogy az alkotót inkább a filmvászonról ismerhetjük, így feltehetőleg ötvözni is fogja a két műfajt. Egyik megérzésünkkel sem tévedünk, hiszen a Nem beszélve arról, hogy… valóban a hétköznapok egy sajátos aspektusát ragadja ki és nagyítja fel, amolyan reiszgáborosan, illetve a darab valóban a színház és a mozi határán mozog – nemcsak témájában, de megoldásaiban is. A rövid, snittszerű jelenetek, amelyek alatt a díszlet nélküli, mindössze pár székkel benépesített és teljesen a nézői képzeletre támaszkodó színtér újra és újra teljesen átalakul, egyszerre szórakoztatóan és drámaian, de mindenképpen pörgősen váltják egymást. Mintha a ‘90-es évek impróklubjaiba beszabadult volna egy túlságosan lelkes vágó.

Fotó: thealterphoto2024

A téma pedig mi lenne más, mint a filmkészítés. Viola (Száger Zsuzsanna) épp a négyhaton tart hazafelé férjével, a rendkívül népszerű íróval, Endrével (Szabó Domokos), amikor véletlen kihallgat egy telefonbeszélgetést egy Laura nevű nőről, aki egyszer csak szőrén szálán eltűnt. (Eltűnése pedig azért is rendkívül érdekes, mert a Laura személyisége és egy iratszekrény által nyújtott izgalmak között több ismerőse is párhuzamot von.)

Fotó: thealterphoto2024

Viola tehát nekigyürkőzik, és a darab által felölelt nagyjából két évét arra áldozza, hogy megfilmesítse Laura életét. Az persze sok szempontból megkérdőjelezhető, hogy miként írhatunk egy olyan ember életéről bármit, akivel soha nem is beszéltünk, de ebbe a kátyúba most ne menjünk bele. Főleg, mivel a végső produktum tényleg csak nyomokban tartalmazza majd Laurát, aki egy adott ponton fel is bukkan – bár kételyeket korántsem oszlat el. A végeredmény sokkal jobban tükrözi Viola ki nem mondott vágyait (a férfi főszereplő nevét például többször elírja: Károly helyett Endre kerül a forgatókönyvbe), a tűzről pattant producer, Márta (Urbanovits Krisztina) törekvéseit a költségek csökkentésére, vagy a marketingcsoport őrületeit, mint Laura belső motivációit.

Bár eltökélt rendezőnk már az elején kijelenti, hogy nem akar kompromisszumokat kötni, hiszen Laura lénye – szerinte – pont erről a megalkuvást nem ismerő szabadságról szól, hamar kiderül, hogy ezen törekvése komoly akadályokba ütközik, mígnem kijelenthetjük, hogy mást sem tesz, mint megalkuszik. Egy olyan közegben mozog ugyanis, ahol a vágótól a közönségig mindenki a saját narratíváját szajkózza, az övét pedig igazán senki, még a férje sem akarja megérteni. Arról már ne is beszéljünk, hogy Laura gyakorlatilag soha meg nem ismert valódi története pedig egyenesen a süllyesztőben végzi – mondhatni a keresztvízzel együtt a gyereket is kiöntjük.

Fotó: thealterphoto2024

Viola ráadásul olyan elveszett a saját világában és a saját forgatásán, mint a gyakornok, aki egész végig egy kávéval a kezében bóklászva próbálja kiokoskodni, ki is az a Fóka, akinek az italát a kezében egyensúlyozza. Tudatosan egyszer sem határoz a saját víziója ellenében, az apró döntések és alkudozások azonban lassacskán úgy koptatják le róla a szükséges éleket és csiszolják laposra, mint folyó a kavicsokat. Emiatt részben szánjuk, de nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy valahol ő az egyetlen, aki kiállhatna magáért és a víziójáért – mert az egyértelmű, hogy más nem fog.

Száger Zsuzsanna játéka finom és hiteles, Violát hibáival és szerethető tulajdonságaival együtt tárja elénk, de a többiek, Kenéz Ágoston, Szabó Domokos, Tarr Judit, Urbanovits Krisztina, és Walters Lili alakítása is páratlan. Néha másodpercek alatt, minden átmenet nélkül váltanak karaktert – mindezt hibátlan ritmusban, egymás renzdüléseire hiperérzékeny antennaként reagálva.

Fotó: thealterphoto2024

Zárásként pedig mindenképpen muszáj egy bekezdést szánnunk a címnek – ha már Reisz Gábor egy egész jelenetet szánt a címről szóló marketingbeszélgetésnek. Az említett jelenet, melyben a marketingcsapat égre-földre esküszik, hogy a négy szónál hosszabb című filmeket senki sem nézi meg, egyébként már önmagában meglehetősen kacagtató, méginkább azzá válik azonban, ha sorra vesszük, az író-rendező a való életben milyen címekkel vált híressé (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Rossz versek, Magyarázat mindenre). A cím azonban nemcsak annak derengése, hogy mennyi minden maradt és maradhatott kimondatlan, de egyben fricska a világ összes marketingesének, akik úgy gondolják, a statisztika többet ér, mint az egyéniség.

Fotó: thealterphoto2024

Viola (és valahol Laura) története egy őszinte alkotói kitárulkozás a művészi identitáskeresésről és arról, milyen akadályokba ütközik az, aki nem hajlandó, vagy legalábbis igyekszik nem kompromisszumot kötni. Nem pályakezdő ugyan, elméletileg kiforrott személyiséget és stílust tudhat magáénak, azonban ehhez hiába ragaszkodik, a trendek, a könzöségfelmérések és a pénzügyi támogatások sodra mégis megingatja. Nem egyszerre, hanem óvatosan elkoptatva állhatatosságát – mert az élet ritkán múlik nagy döntéseken, sokkal inkább apró elhatározások sorozatán.

A színdarab lezárása több kérdést is nyitva hagy, melyeket mindenki nyugodtan értelmezhet a saját módján (a végső jelenetben többen meg is teszik), azt a kérdést azonban mindenképpen nekünk szegezi: mi mit választanánk?

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotók: thealterphoto2024