Gyakran ismételt kérdések - FAQ Színház

Tudok neveket, soroljam?

Fiatal színészek idézték meg a magyar színháztörténet két ikonját a Régi Zsinagóga színpadán. Gobbi Hilda és Őze Lajos jelent meg előttünk a kávéházi hangulatú, intim terű előadásban, ahol Messaoudi Emina és Martinkovics Máté, pályakezdő színészek formálták meg a 20. század színház- és filmtörténetének megkerülhetetlen alakjait: a filantróp Gobbi Hildát és a mizantróp Őze Lajost. 

Fotó: Révész Róbert

A nagy elődök interjúiból, nyilatkozataiból Al-Farman Petra állított össze egy szövegfolyamot, amely egy-egy kérdéskör mentén kötetlen beszélgetés formájában szólaltatta meg nemcsak Gobbit és Őzét, hanem jelenkorunk két fiatal színészét, Messaoudi Eminát és Martinkovics Mátét. 

A darab több síkon játszódik: alkalmaz szó szerinti idézeteket a múlt színészóriásaitól a fiatalok tolmácsolásában és teret ad az előadás a fiatal színészek önreflexiójára. Sőt egy ponton a valóságok síkjai metszik egymást egy fiktív helyzetben. Izgalmas tér-idő-én mátrix.

Az interjúrészleteken keresztül megismerjük a végletekig maximalista Őzét, aki nem viseli jól a népszerűséggel járó interakciókat, végigkövetjük, hogyan válik a dadogós kisfiúból, a sokat csúfolt és kinevetett gyermekből egy falakkal körülbástyázott és megközelíthetetlen színésszé. Egyedül a színpadon élvezi a pillanatot, sem előtte, sem utána nem kívánja az emberek társaságát, még a saját családja sem menedék számára. Nem egyszerű introvertáltság ez Őze Lajosnál, hanem egy gyermekkorig visszanyúló trauma feldolgozatlansága, amelyről interjúiban kendőzetlen őszinteséggel beszél.

Gobbi alakja maga a szerteágazó tehetség, már életében egy ikon. Messaoudi Emina játékában apró részletekig látjuk, halljuk a sajátos Gobbi-féle hangsúlyokat a cigarettától rekedt hangján; érezzük azt a fajta saját magán túlmutató törekvést, amely során Gobbi rengeteget tett a saját generációja, saját szakmája érdekében; gondoljunk csak a Bajor Gizi Színészmúzeum létrehozására, a Színészkollégium és számos színészotthon megalapítására, amellyel idős művészek számára biztosította az egzisztenciát. Tette ezt olyan magától értetődő szociális érzékkel, amelyre kevés példát látni.

Fotó: Révész Róbert

Fotó: Révész Róbert

Mondhatni két élesen ellentétes személyiség áll előttünk: a filantróp Gobbi és a mizantróp Őze. Mégis rendkívül kedélyesen, egymást tisztelettel hallgatva, közös szakmájuk belső ellentmondásain kedvesen összemosolyogva beszélgetnek. Olykor el is felejtjük, hogy nem őket, hanem a fiatal színészeket látjuk, akik ugyanezekkel a viszontagságokkal küzdenek saját pályájukon. Egy ponton érzékelhetően megszólítják egymást, levetik a felvett gesztusokat és önmagukként - nem szerepből- szólalnak meg. Kiderül a beszélgetésükből, hogy egy osztályban végeztek (Zsámbéki Gábor - Fullajtár Andrea) a Színház és Filmművészeti Egyetemen, egyszerre indult el a pályájuk, felidéznek emlékezetes munkákat és szorongó élethelyzeteket. Mesélnek az egyetemen folyó munkáról, a skatulyák és szerepkörök béklyójáról, amiből olyan egetverően nehéz kilépni, de aztán annyira felszabadító tud lenni saját magukat gyökeresen eltérő figurában viszontlátni. A szabadúszás és a kőszínházi lét előnyeit és hátrányait is megvilágítják a nézők számára és láthatjuk, hogy a struktúra mennyiben kényelmesít(het)i el a színészeket, míg a szabadúszás a kreatív szabadságot ugyan megadja, de az egzisztenciális biztonságot eleinte biztos, hogy nehezen.

Élénk és empatikus párbeszéd bontakozik ki a fiatalok között, élvezet hallgatni és egy ponton metszik egymást az idősíkok; a rendező Barcsai Bálint egy érdekes gondolatkísérletet vezényel le a színpadon: Gobbi mesél a Messaoudi Eminával való (fiktív) kapcsolatáról és Őze is felidézi Martinkovics Mátéval való találkozását. Milyen lenne, ha…? Mit gondolna rólam, ha…? 

Fotó: Révész Róbert

Az előadás egy része meglehetősen improvizatívnak tűnik, amely csak hozzátesz ahhoz a természetességhez, amit egy ilyen interjúszínházi környezet ad. A darabban közreműködik Darvas Kristóf zongorán és kíséretével könnyed kuplék hangzanak el, melyben a játszók megcsillogtathatják magabiztos énektudásukat is. A zongorista, a kívülálló attitűdjéből teszi fel a kérdést a játszók felé - mind a négy felé - hogy:  “és megéri?”

Megéri mindezt a bizonytalanságot, esetlegességet átélni ezért a szakmáért? Azt a sok vívódást, amit Őze is érzett, mikor “kockáspapíros rendezőkkel” kellett dolgoznia? Vagy amikor a  fiatal színészre rátekintve minden rendező ugyanazt az esetlen, idétlen karaktert látja és használja? Megéri az a bizonytalan és sokszor tervezhetetlen életvitel, amely megnehezíti a gyermekvállalást és a családalapítást?

Az előadás egyik érdeme, hogy a színészi lét belső ellentmondásairól beszél közérthető módon, így a néző bele tud helyezkedni abba az állapotba, amellyel egy pályakezdő fiatal színész szembesül ezen a pályán. A másik érdeme pedig, hogy a színészlegendák emlékét nem hagyja veszni. Szavaik, ars poeticájuk a fiatalokon keresztül hat tovább. Jó látni a mellettem ülő idősebb néző mosolyát, amikor ráismer a jellegzetesen Gobbi Hildás mondatokra. Az előadás legértékesebb hozadéka pedig a két fiatal színész számára a produkció terápiás jellege, hiszen önmagukra reflektálva mondják ki legnagyobb félelmeiket, kétségeiket és gyötrelmeiket. Nem csupán a múlt nagyjainak emlékét őrzik, de saját elbeszéléseikkel, történeteikkel a saját koruk színháztörténetét is írják, megemlítve mestereiket, nagy hatású tanáraikat.

“Tudok neveket, soroljam?”

Én sorolom: Messaoudi Emina, Martinkovics Máté, Barcsai Bálint, Al-Farman Petra, Darvas Kristóf. Köszönjük a színházi emlékezet megőrzését, az elődök felé való tiszteletteljes és önreflektív odafordulást; a korosztálytól függetlenül élvezhető előadást reméljük minél többször láthatjuk a jövőben a magyar színpadokon!

Gyakran ismételt kérdések - FAQ Színház

Játsszák: Martinkovics Máté, Messaoudi Emina

Zenél: Darvas Kristóf

Dramaturg: Al-Farman Petra

Rendező: Barcsai Bálint

Helyszín: Régi Zsinagóga ( Szeged)

Időpont: 2022.05.30.

A cikk szerzője: Benczur Kata