Játék a kastélyban

"Tegyük fel, hogy ez egy színpad..."

Szeptember 30-án az évad első bemutatójával indult el igazán a Szegedi Nemzeti Színház 22/23-as évada. A Bezerédi Zoltán rendezte Játék a kastélyban az olasz tengerpartra repít bennünket, ahol a két korosodó operettíró, Gál Frigyes (Kárász Zénó) és Turai Sándor (Gömöri Krisztián) ifjú protezséjük, a nagyon fiatal, nagyon tehetséges és nagyon szerelmes Berti (Krausz Gergő) útját igyekeznek egyengetni áthallások, félreértések és tökéletesen szervírozott villásreggelik között. Berti ugyanis szerelmes a trió következő operettjének potenciális primadonnájába, Annie-ba (Menczel Andrea), akit azonban még mindig gyengéd szálak fűznek volt tanárához, a nála jóval idősebb és egyébként is házas Almádyhoz (Borovics Tamás). 

Számomra mindig érdekes, amikor a színpadon a színészettel, színházcsinálással kapcsolatos darabot vagy jelenetet láthatok, hiszen ettől az embernek mindig olyan érzése támad, mintha Thália múló szeszélyét élvezve felkapaszkodhatna a világot jelentő deszkákra és bekukkanthatna a függöny mögé. Az pedig külön csemege lehet a közönségnek, amikor a színházi emberek ilyen sokszínű skálája vonul fel.

Itt pedig bőven akad érdekesség a (szín)falak mögött, hiszen mindenki folyamatosan szerepeket játszik: Berti tökéletesen hozza a tragikus naivát, Gál pesszimizmusba bújtatott gondoskodása szinte lecsordul a színpadról, Almády leköszönő bonvivánja bárkiben megpendíti az együttérzés húrjait, Annie pedig úgy jár-kel a látványosan berendezett díszletben, mint egy szeleburdi színházi tündér, de még az egyébként bepezsgőzve is higgadt Turai félmondatai is arra engednek következtetni, hogy szintén titkol egyet s mást. A szereplők akarva-akaratlanul váltogatják a való életben és a színpadon felvett szerepeiket bizonyítva, hogy valóban „színház az egész világ”.

S ahogy az aforizmákat és érdekes karaktereket rendületlenül kis füzetébe gyűjtögető Gál mondja, a legjobb történeteket valóban az élet írja: a Játék a kastélyban alapgondolata akkor született, amikor Molnár Ferenc ügynöke egy találkozó során végighallgatta, ahogy az író felesége, Darvas Lili a szomszéd szobában épp elsöprő szerelmi vallomással ostromolta korrepetítorát – ugyanis szerepet gyakorolt.

A díszlet Khell Csörsz munkája, és amellett, hogy valóban gyönyörködteti a szemet, a „színház a színházban” hatást is erősíti: a színpad és a nézőtér szinte egybeér, az ablakok és tükrök eltorzítva narrálnak minden történést, illetve Turai rögtönzött darabjának még egy lelkes, páholyból tapsoló „díszvendége” is akad. És még azok is, akik nem annyira elfogultak a ‘20-as évek divatja iránt, mint mondjuk én, megcsodálhatják Cselényi Nóra keze munkáját, aki a finom, korhű jelmezekkel igazi eleganciát varázsolt a színpadra. 

Azonban mindezek mellett a századeleji hangulatot a különböző pontokon felcsendülő élő zene idézi fel igazán. Wagner-Puskás Péter irányításával a szereplők több hangszert is megszólaltatnak, ezzel nem csupán a saját sokoldalúságukat hangsúlyozva, de egy sajátosan bájos, letűnt kort idéző légkört is megteremtenek.

A szöveget Molnár Ferenc mellett Mohácsi István jegyzi, méghozzá bravúrosan. Az eredetileg is megragadóan szellemes párbeszédeket úgy formálták, hogy bár szilárdan megállják a helyüket a mai közönség előtt, azonban mégis megőrzik autentikus, parádésan „molnári” mivoltukat: egyszerre szórakoztatnak és gondolkodtatnak el jóról, rosszról, (ön)ámításról, felvett pózokról és arról, hogyan látjuk egymást és hogyan láttatjuk saját magunkat.

A rendező szerint a darab „a színházról szól” és igyekszik beavatni a nézőt a „legextrémebb és legbensőségesebb pillanatokba”. Bezerédi Zoltán és a Szegedi Nemzeti Színház munkatársai pedig most pont ezt teszik lehetővé a nagyérdemű számára, akik részesei lehetnek a színházcsinálásnak: hol sírva, hol nevetve.

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fehér Ferenc: Imágó

 Az üres tér a legbeszédesebb

Pontosan úgy indult Fehér Ferenc előadása a Régi Zsinagógában, mint az aznap reggel Szegeden. Igazi ködös, párás őszi idő volt, a színpadon pedig sűrű, fehér füst gomolygott, kis misztikumot csempészve az estébe.

A füstben még erőteljesebben működnek a színpadi fények és ha valamit ki kellene emelnem elsőként, talán a markáns vizualitást említeném. 

Vagy a szuggesztív zenét.

Vagy a táncos testét. 

Fotó: Révész Róbert

Az előadás képisége valójában kevés összetevőből táplálkozik: adott egy hatalmas, fekete függönnyel leválasztott, a füst miatt végtelennek ható tér, benne és felette, gondosan szerkesztett pontokon működő hideg és meleg fényt adó reflektorok és a táncos, minimális kellékhasználattal. Geometrikus formákat képez a fény, keretezi a teret és szinte filmes megoldásokkal segíti a folyamatot, amelyet Fehér Ferenc Imágó című előadásában látunk.

Fotó: Révész Róbert

Kezdetben fekete keménykalapban és hosszú pálcával a kezében tűnik fel az alkotó, aki Chaplint nem csak kellékekben, de sajátos járásában is megidézi. Érdekes látni ezt az ikonikus mozdulatot, ahogyan visszaköszön más mozdulatokkal együtt a 40 perces szóló alatt többször is. Fehér ing és fekete zakó, felhajtott nadrágszár majd váltás és mindez lekerül. Láthatóvá válik minden mozdulat, feszülő izom és szalag. Egy ponton a táncos csupán ujjaival és lábujjaival támaszkodik a földön, elképesztő izommunkát igénylő pozícióban és mozdulatainak minden szekvenciáját végig lehet követni a testén. Egy későbbi jelenetben a Fehér által kedvelt állati mozgásokon alapuló résznél képes vagyok teljesen elvonatkoztatni attól, hogy emberi testet látok. Fehér Ferenc egy lénnyé alakul át, aki a fizikai szabályokat meghazudtolva négykézláb halad a nézők felé, lapockái minden egyes lépésnél kiemelkednek a hátából. Festeni sem lehetne szebbet. 

Fotó: Révész Róbert

Fehér Ferenc mozdulatai zsigeri, elemi mozgások. Nem szabályos, nem tiszta, inkább életszagúan koszos. 

A zene szintén önálló egység, az alkotó által szerkesztett trackek olykor kellemesek, olykor rendkívül szuggesztív hatásokkal támogatják meg a színpadi történést. Hangszerek és elektronikus zenei effektek telítik meg a füleket.

Az alkotó egy interjúban elmondta, rengeteg előadást néz, inspirálódik, gondolkodik a látottakon. Saját munkáiban érezhetően a szemnek koreografál: kevés elemmel dolgozik, de azokat tökéletes szögben mutatja meg, pontos távolságban a nézőtől, a megfelelő “fénytörésben”.

Az Imágó című, akkor még 12 perces etűd 2008-ban született meg a fejében. Egy kanári-szigeteki versenyen díjazott produkcióból máig játszott önálló darabbá alakult a produkció.

Fotó: Révész Róbert

Szakmai életútját áttekintve világossá válik számomra: a rengeteg külföldi és hazai fesztivál, workshop a kulcsa a folyamatos inspirációnak; talán külföldön többször is látható színpadon, mint Magyarországon. Kanada, USA, Oroszország, Kína, Németország, Olaszország, Albánia, Izrael és még számos nemzetközi táncfesztiválnak helyet adó város közönsége ismeri már Fehér Ferenc nevét és a sorból Szeged sem maradhat ki, hiszen a Maszk Egyesület szervezőinek köszönhetően az alkotó visszatérő vendége a városnak.

Fehér Ferenc: IMÁGÓ

tánc

Tánc: Fehér Ferenc

Zene: Fehér Ferenc

Fény: Kovácsovics Dávid

Szakmai konzultáns: Simon Judit

Koreográfia: Fehér Ferenc

A cikk szerzője: Benczur Kata

Irha és bőr

A teremtés ajtaja

Az Irha és bőr című fantasyt még 2020 elején, a pandémia előtt kaptam kölcsön egy kolléganőmtől, aki az egekig magasztalta. Aztán a home office alatt valahogy elkallódott otthon, nem került a kezembe, de két év elteltével megláttam, hogy a Nincs időm olvasni közösség is éppen ezt a könyvet olvassa, Szabados Ági ajánlása pedig elegendő bátorításul szolgált, és én is nekiduráltam magam. Az első pár oldalnak. A többinek már nem kellett. Később már emberfeletti önuralomra volt szükségem, hogy letegyem. A szerző ugyanis olyan szemtelenül mesterien szövi a történet hálóját, hogy a könyv kézhezvétele határozottan rossz hatással volt az alvási mutatóimra.

Moskát Anita biológusból vedlett íróvá, ami egyrészt elősegíti egy pontos háttérvilág felépítését, másrészt a nyelvhasználatra is ráüti bélyegét. Az Irha és bőr nyelvezete rendkívül letisztult és egyszerű, mentes minden sallangtól. Inkább eszköz, mint a gyönyör forrása, de ezáltal őszinte, lényegretörő és precíz kíméletlenséggel adagolja üzenetét.

Anita egy olyan Magyarországra kalauzol bennünket, ahol a világ többi részéhez hasonlóan az elmúlt évtizedekben állatok tízezrei bábozódtak be és, több-kevesebb sikerrel, ám máig kérdéses indíttatásból, emberi alakot öltöttek. Ők a fajzatok, akik félig állat, félig ember mivoltuk miatt gettókban laknak, például Kistarcsán, státuszuk pedig jogilag tisztázatlan, az alig pár hónappal később esedékes népszavazásra vár.

Fotó: Szabó Anna - KultZóna

A történet érdekessége, hogy bár minden megjelenő karakter BORZasztóan érdekes, hiszen már gyakorlatilag külsőleg elképzelni is kihívás őket, igazából egyikőjükkel sem tudunk a szó hagyományos értelmében szimpatizálni. Akad köztük fájdalmasan ártatlan naíva, pózer marketingmenedzser, karizmatikus falkavezér, és olyan is, aki annyira elkeseredetten próbál meg kilépni végre az áldozatszerepből, hogy emiatt menthetetlenül újra és újra belekényszeríti magát.
Továbbá a történet fő folyama mellett pár fejezetenként egyperces kis fabulákat is találunk, melyek által közelebb kerülhetünk az Irha és bőr szürreális világához. Bevallom, én mindig ezeket vártam a legjobban.

A karakterek szakadatlanul futják örökölt vagy tanult köreiket, felvetve a kérdést, hogy egy individumot mi irányít igazán? A gének? Az ösztön? A tanult minták? A ránk kényszerített vagy az önként felvett szerepek? Az, hogy mi hogyan akarjuk látni magunkat vagy az, ahogy mások tekintenek ránk? Az író képzeletének torz szüleményei kitartó nyomasztással bontogatják az elképzelt és a valódi világ közti szögesdrótot, hogy a mi valóságunkban minket is alattomos válaszadásra késztessenek.

A könyv borítója szerint a történet bekúszik a bőrünk – vagy irhánk – alá, és ez valóban találó megfogalmazás. Moskát Anita tökéletesen megtalálta az egyensúlyt az elidegenítés és a bevonás között: míg a történet pont annyira távoli, hogy élvezni tudjuk, mégis kellő mértékben (és a tökéletes stratégiai pontokon) rezonál, így nem bírjuk ki, hogy a felvetett kérdéseken jóval a kötet becsukása után se emésszük magunkat.

A cikk szerzője: Szabó Anna