Hiányzó betegségtudat - Tér 12 - Nélküled

Hiányzó betegségtudat

Rekedtesen kezdett beszédébe majd bizonytalan mondatokkal, ténybeli tévedésekkel folytatta megszólalását a darab szereplője. A Tér 12 Kulturális Egyesület Nélküled című darabjával érkezett újra Szegedre - hiszen Budapesten kívül is élnek emberek - és ezúttal új helyszínre adaptálták előadásukat. 

Fotó: Révész Róbert

Az aktualitásokat sem nélkülöző előadás formabontó keretek között valósult meg. A közönséget egy turistacsoporttá alakítva, Bandi (Béres Miklós) vezetésével egy nagy nemzeti traumán és annak narratíváin kalauzol végig bennünket a történet. Trianon, elszakadás, anyaország, román-magyar, magyar-román, itt is mutyi, ott is mutyi, bezzeg otthon, elmaradhatatlan Nélküled dal, demo(csok)rácia. 

Fotó: Révész Róbert

Kastélylátogatásra érkeztünk, de mindenki a saját képzeletének erdélyi kastélyának szalonjában, kertjében és folyosóján bóklászik. Az előadás helyszínről-helyszínre változik, az alkotók minden településen újra adaptálják a formát. Mi a Régi Zsinagóga bejáratánál kezdünk, majd a kertben megcsodáljuk az ősnyárfák megmaradt példányait, elidőzünk az előtérben, fenn a színpad közepén és megpihenünk a nézőtér székein is. 

Fotó: Révész Róbert

A sok esetben új helyszínen játszott előadás friss tud maradni, hozzáadódhat helyspecifikus áthallás és természetesen ki is kophat belőle elem. 

A forma kiszámíthatatlansága megköveteli a monodráma szereplőjének a megszokottnál nagyobb fokú koncentrációját. Béres Miklós azonban természetes oldottsággal vezeti végig a társaságot az állomásokon. A kezdéskor önjelölt idegenvezetőnk jószándékú vállalását, miszerint akkor ő “átvesz” minket, készséggel elfogadjuk. Sajátos stílusára hamar rákapcsolódik a társaság, Bandi csak elsőre flúgos figura; a darabot szinte egy mondatként, levegővétel nélkül rohanja végig. 

Nagyfokú rutinnal mozog ebben a képlékeny színész-néző felállásban; csak annyira interaktív, amennyire egy-egy nézőnek kényelmes és úgy koordinál, hogy egy pillanatra sincs fennakadás a 30 fő irányításában. A monodrámában Bandi társa (Domokos Zsolt) több szerepben is feltűnik és már megszoktam tőle, hogy bármilyen apró jelenetben képes megvillanni; tette ezt tegnap az angol nyelven elhangzó Hamlet nagymonológban vagy a megidézett Cseh Tamás dalokban.

Fotó: Révész Róbert

Solymos Tamás története valójában nem tudjuk merre tart, de érezzük, hogy a túrának hamarosan vége lesz. Hatásos csavarral zárul Bandi idegenvezetése, mi pedig nézőként tétován állunk a színpad kellős közepén.

Bandi története több pusztán politikai ideológiánál. Maga a megélt történelem szubjektív lenyomata, egy olyan interpretáció, amely képes megbetegíteni a lelket. 

Fotó: Révész Róbert

Tér12 Kulturális Egyesület: Solymos Tamás: Nélküled

monodráma egy felvonásban

Szereplők:

Bandi: Béres Miklós

Fejbenromán: Domokos Zsolt

Az eredeti szöveget színpadra alkalmazta: Béres Miklós, Domokos Zsolt, Hodászi Ádám és Viktor Balázs

Dramaturg: Hodászi Ádám

Rendező: Viktor Balázs

A cikk szerzője: Benczur Kata

Macskajáték

La vie en rose

Harmadik idei és első kisszínházi bemutatójának apropóján a színpad valóban rózsaszínbe borul Szegeden. A Macskajáték különlegessége, hogy a darabot Örkény eredetileg egy novellájából dolgozta át Székely Gábor megrendelésére, aki Novák Eszter, a szegedi Macskajáték rendezőjének mestere, így a végeredmény egyszerre eredeti, modern, és szinte első kézből érkezik. Novák Eszter nevéhez számos, országosan és szakmailag is elismert rendezés köthető, a szegediek a Szabadtéri 2010-es évadában az ikonikus My fair Lady című musicalt láthatták tőle, de a szegedi kőszínházban most először ül a rendezői székben. A mű zsenialitása abban rejlik, hogy aktualizálható, valós emberi kapcsolatokat dolgoz fel, a testvéri és szerelmi szálakon túl, finomra hangolt személyiségek, valós emberi reakciók, érzések adják igazán a darab esszenciáját.

A darab tulajdonképpen két nővér, Orbánné Erzsi (Fekete Gizi) és Giza (Molnár Erika) “Gizám” folyamatos kommunikációja telefonon és levélen keresztül. A többiek szinte nem is léteznek, csak Orbánné fejében. A két testvért elképzelhetetlenül szoros szálak kötik össze, pár kérdésben azonban még a 160 perces darab végére sem sikerül megegyezniük. Az egyik ilyen kényes téma Erzsi magánélete: ő ugyanis nem tudja elfogadni, hogy nővére nem kedveli sem lánykori szerelmét és lovagját, a már nyugalmazott operaénekes Csermlényi Viktort (Pálfi Zoltán), sem pedig legjobb barátnőjét, a mindig elegáns és sikkes Paulát (Vlahovics Edit). Bár sokáig foggal-körömmel védi őket, hamarosan be kell látnia, hogy kijátszották, Viktor és Paula ugyanis a háta mögött összeszűrték a levet – jobban mondva a húslevest. 

Örkény szereplői mindig fájdalmasan valódiak, érzékletesen sokdimenziósak. A főszereplő, Orbánné (született Szkalla Erzsébet) pedig pláne nem egyszerű eset. A hentesek réme, aki gátlástalanul veszi kölcsön és teszi tönkre a szomszédasszony estélyi ruháját, ezzel botrányt okozva egy gálavacsorán és szégyenbe hozva a saját lányát, aki probléma nélkül hazudik bárkinek, aki macskával a hóna alatt sétál be és csap botrányt a tejcsarnokban, aki azonban befogad egy elhagyott asszonyt és anyjaként gondoskodik róla. Ezt az asszonyt, Egérkét (Borsos Beáta), bárkivel szemben anyatigrisként védi, csak hogy a következő jelenetben ő maga hülyézze le, a saját lányával, Ilussal (Tánczos Adrienn) pedig úgy beszél, hogy az embernek kedve támad a fiatal nőt megkínálni egy pszichológus telefonszámával az előadás után. Ezzel a proletárbőrbe bújtatott antik matrónával azonban a néző sem egykönnyen birkózik meg: az egyik percben értetlenül áll gonosz vagdalkozása előtt, a másikban pedig mindennél jobban kívánja a boldogságát. Heves tettei felvetik a kérdést: mi a jobb? Egy hibátlan, ámde lelki (és talán fizikai) értelemben bénaságra kárhoztatott létezés vagy egy tökéletlen, de üstökösként szikrázó sors, mely magát az embert is elégeti. Orbánné helyettünk és értünk harcol – és győz! Bátran él és bátran hal meg (bár utóbbi művelet nem teljesen sikeres…), egy másik francia sanzont idézve: elle ne regrette rien. 

A drámatörténet legtöbb szövegét elvileg III. Richárd jegyzi, azonban ezt a darabot látva erősen elbizonytalanodtam ezen hagyomány pontosságában. Színész legyen a talpán, aki ekkora és ilyen összetett monológokat megtanul, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a darab unalmas lenne. Sőt, egyedülálló és dinamikus lüktetése, ritmusa van. Novák Eszter karakterei olyan természetességgel teszik magukévá a színpadot, hogy ember még sosem izgult ennyire, mi állhat két vénasszony levelezésében.

És bár valóban sziszifuszi feladat lehetett megbirkózni a szövegmennyiséggel, Fekete Gizi és Molnár Erika fantasztikus munkát végeznek. Folyamatos interakcióban vannak egymással és a közönséggel, játékuk nyomán értelmet nyer múlt és jelen, szerelem és gyűlölet. Igazi jutalomjáték ez nekik, melyben szemmel láthatóan tobzódnak – a közönség legnagyobb örömére.

Mindennek pedig Fodor Viola egész színpados francia budorája ad otthont, mely a második felvonásra olyan otthonossá válik számunkra, hogy mi magunk is legszívesebben leheverednénk valamelyik kanapéra. A szövetek, bútorok és használati tárgyak (főleg telefonok) ensemble-jának pedig különös légkört kölcsönöz a folyton változó, hol hidegen kéklő, hol meleg narancssárgán ringató világítás.

Az i-re pontot Zeke Edit jelmezei teszik fel: a minták, az anyagok és a formák úgy kapcsolódnak, változnak, jelennek meg és tűnnek el, ahogy a szereplők érzései, viszonyai. Csermlényi Viktor például az első pár alkalommal Orbánné mintáját viseli az ingjén, csak az ominózus találkát követően vált rózsaszínre, amely Paula színe. Orbánné cipőcseréi pontosabban jelzik hangulatváltozásait, mint egy NASA-műhold a viharokat, Giza porcelánszerű, törékeny polgárságát pedig mi sem jellemzi jobban, mint megjegyzése, hogy ő még a szökött macska után is csupán kifogástalan toalettben futna. 

Örkény vitriolos szatírája számos kérdést érint Orbánné tragikomédiájában. Hogyan lehet méltósággal viselni az idő múlását? Mi történik akkor, ha két szinte összenőtt ember hosszú éveket tölt két teljesen más világban? Hogyan dolgozzuk fel a múltat, ha még abban sem tudunk megegyezni, pontosan hogyan történt? Ahogy Orbánné ajándéka, a japán vízi csoda is lassan, de pompázva bontakozik ki, úgy hámlanak le hőseinkről a rétegek és látunk egyre mélyebbre lelkük rejtett zugaiba. Novák Eszter hihetetlen finomsággal és tapintattal hántja le a rétegeket a szereplőkről, felfedve és szabadon engedve a bennük munkáló feszültségeket, fájdalmakat és vágyakat. Legyenek ezek pont ugyanolyan magasztosak és kibomlásukban önnön pusztulásukat hordozók, mint a vízi csoda, mégis ugyanolyan közönségesek: ha nem is minden közértben, de minden szívben megtalálhatók. Mert, ahogy Örkény maga mondja “mi, emberek, csak egyféleképpen tudunk szenvedni és örülni, akár az élet elején, akár a végén tartunk; joggal mondhatjuk hát, hogy ha sírva, ha nevetve: a színpadon mi magunk is ott vagyunk.”

C’est la vie. Az élet már csak ilyen.

A cikk szerzője: Szabó Anna
Fotók: Zsiros Aliz

Négykezes - Az óceánjáró - Másik Produkció

Négykezes

Azon gondolkodtam az előadás után, hogy mi a legalapvetőbb dolog a színházi élményben, amely nélkül nem működik megfelelően egy előadás. Az óceánjáró című zenés hajóútnak nevezett vendégelőadás minden elemében kiváló élményt adott: két csodálatosan egymásra hangolt színész, ötletes díszlet- és jelmezhasználat, értő zenei anyag és egy kiváló történet. A darabon érezhető, hogy a színészek, Jászberényi Gábor és Gulyás Hermann Sándor szinte minden részletben alkotóként is jelen vannak . A díszlet kitalálásában és elkészítésében, a jelenetek koreográfiájában, az ötletek csúcsra járatásában és a borzasztó szópoénokban is.

Fotó: Révész Róbert

Az óceánjáró zongorista történetét Guiseppe Tornatore vitte filmvászonra Tim Roth-tal a főszerepben, Ennio Morricone zenéjével és Koltai Lajos operatőri munkájával, a legtöbbeknek innen lehet ismerős a történet. (Az óceánjáró zongorista legendája / 1998.) Szerencsére kellően régen láttam a filmet, hogy a mese hasson. Mert az Alessandro Baricco által eredetileg monológ formában megírt történet az, amely működteti a darabot. 

A jelenetek során megismerünk egy kiváló zongoristát, aki autodidakta módon tanult meg mesterien játszani a hangszerén; mással nem is foglalkozott soha életében, hiszen egy pillanatra sem hagyta el a hatalmas óceánjárót. Barátja, a trombitás nyomozásán keresztül a visszaemlékezések segítségével megtudjuk, hogy Novecento-t csecsemőként egy citromos ládában találták a kazánfűtők és fogadták magukhoz. Míg a kikötőkben a legénység élményeket szerzett, ő csak zongorázott. Egy pillanatra sem volt hajlandó elhagyni a biztonságot jelentő hajót, még az utolsó órákban sem, mikor barátja visszajön érte a hajóra, mielőtt azt dinamittal megpakolva végleg megsemmisítik. Szép ívet jár be a történet, szerelmi szállal, humorral és mélységgel egybekötve.

Az előadásban mindezt két színésszel, változatlan díszletben visszaadni hatalmas kihívás, hiszen, ami a filmen visszaemlékezésként, gyors vágásokkal pikk-pakk működik, az a színpadon - ráadásul egy egészen intim térben - sokkal nagyobb falat. Azonban a két színész alkotta mozgalmas és értelmezést segítő alakítások az első percben megfogják a néző kezét és vezetik a figyelmét. 

Fotó: Révész Róbert

Az előadás központi díszleteleme csak ránézésre zongora. Vannak ugyan billentyűi és felnyitható fedele, de ez a hangszer most inkább egy valóságos színpad a színpadon. Ugyanis a nézők is a színpadon ülnek, három oldalról körülvéve a játék terét. A kiszuperált zongora egy kisebb forgószínpaddal kiemelve a tér középpontján foglal helyet és csodálatos módon az egész történet benne vagy körülötte játszódik. Forgatással, a fedelek mozgatásával ötletesen alakítanak ki különböző helyszíneket ebben a polifunkcionális díszletben. 

Fotó: Révész Róbert

A színészek jelmezei alapvetően semlegesek, a kiegészítőikkel, kellékeikkel váltanak a karakterek között. Számtalanszor láttunk már ilyet, de ebben az előadásban olyan tempót diktálnak a színészek, hogy minden apró részletnek a helyén kell lennie. A hajó kapitányát egy kapitányi sapkával, a zenekar nagybőgősét egy nyakkendővel, a mindenkit lehúzó, szerencsejáték függő dobost egy napszemüveggel, a világhírű jazz-zenészt egy fehér sállal öltöztetik fel. A karakterek elkülönítésében nem csupán a jelzésértékű kellékek segítenek, a hangszín, a gesztusok, olykor az akcentus is. Mindkét színész felvonultat vagy fél tucat karaktert a történetmesélés során, teszik ezt olyan természetességgel és élesen, hogy nézőként hamar belerázódok ebbe a fajta figyelembe, hiszen nem csak egy új szereplőt látok, de legtöbbször az időben is ugrálunk. A mesélés során látjuk felnőni Novecento-t, megismerjük az őt örökbefogadó néger kazánfűtőt, tanúi vagyunk a híres zongoristával való párbajának; mindezeket ízes és emlékezetes karakterábrázoláson keresztül.

Fotó: Révész Róbert

A zenei anyag (Koós-Hutás Áron) kardinális kérdés ebben a történetben, hiszen két zenészről szól a darab, sőt a jazz megszületésének időszakában járunk. Az előadás egy érdekes megoldással eltávolítja a szereplőktől a hangszereiket, a trombita és a zongora is bejátszásként szólal meg a jelenetekben. Szép színházi pillanat, mikor a hajón talált kisgyermek felnövéstörténetének egy jelenetét látjuk, ahogyan nevelőapját kérdezgeti. 

A dialógusban a gyermek szavait értőn és érzékenyen megkomponált zongorafutamok helyettesítik; a hangok dallama de méginkább a hangsor jellege nagyon emberi. Jászberényi Gábor feleleteiből rögtön tudjuk, mi lehetett a gyermek kérdése. A zeneszerző Tempfli Erik csodálatosan érzett rá, mit vár tőle a jelenet.

Jászberényi Gábor és Gulyás Hermann Sándor kettőse páratlan tempóval robog végig az előadáson. Szerepeiket egy szempillantás alatt le-és felveszik. Jó a kettejük kémiája. Szeretettel dolgoztak ezen a történeten, ez érezhető. Az első felvonás lendülete után a második részben leginkább monológok töltik meg a teret és ekkorra már teljesen megismerjük a két szereplőt. Alkalom nyílik a mélyebb mondanivaló megmutatására; arra, hogy érthetővé váljon Novecento motivációja, miért dönt úgy, hogy a végtelen óceán lesz végső nyughelye. Megható zárójelenetben válik kerekké a történet; az a történet, amely egyszerre szól egy gyermek tragédiájáról, egy művész magányosságáról és a világsiker kergetésének hiábavalóságáról.

Fotó: Révész Róbert

Arra jutottam, hogy jó mese biztosan kell ahhoz, hogy létrejöjjön a katarzis. Ha mindehhez még két ilyen remek színész, két tehetséges zenész és egy mindent (is) megvalósító díszlettervező (és kivitelező csapat) hozzáadódik, akkor állunk fel úgy a nézői székről, hogy már írunk is a barátainknak, hogy: “Ezt kötelező megnézni!”

Másik Produkció: Az óceánjáró

zenés hajóút

Alkotó-előadók: Jászberényi Gábor, Gulyás Hermann Sándor

Zenei vezető: Koós-Hutás Áron

Hangmérnök: Pápai Zsolt

Technikai vezető: Szász Antal

Díszlet: Gulyás Hermann Sándor, Jászberényi Gábor, Szász Antal

Fény: Szász Antal

Hang: Makray Gábor

Ügyelő, súgó, produkciós asszisztens: Gönczi Nóra

Rendezőasszisztens: Csapó Márta Borbála

Produkciós vezető: Dézsi Fruzsina

Zongora: Tempfli Erik

Trombita: Koós-Hutás Áron

A cikk szerzője: Benczur Kata

A bűvös vadász

Vadászkaland éjfélkor

Adott egy kedves bohémiai kis falu. Adott egy kiválónak ígérkező vadászidény. Adott egy mindent eldöntő lövészverseny. Adott továbbá egy ártatlan menyasszony, egy zaklatott vőlegény és egy ördöggel cimboráló vadász. Mégis mi baj történhet? 

A Szegedi Nemzeti Színház idei első operabemutatójául Carl Maria von Weber A Bűvös vadász című darabját választotta, melyben alighanem az egyik legérdekesebb állásinterjús módszerrel találkozhatunk: Max (Tötös Roland) ugyanis csak akkor nyerheti el hőn szeretett Agatheja (Máthé Beáta/Varga Anna) kezét és a fővadászi címet, ha a lövészversenyen mindenkit maga mögé utasít. A bonyodalom  akkor kezdődik, amikor kiderül, Maxnak komoly pechszériája van. (Bal)szerencséjére vadászcimborája, Kaspar (Réti Attila/Szilágyi János) siet a segítségére, bár a felajánlott módszerek kissé szokatlanok: Kaspar ugyanis az ördöggel cimborál, és azt javasolja Maxnak, hívják a sötétség urát (Baranyai Krisztián, Bolla Bence, Opavszki Máté) segítségül a próbalövéshez használt golyók kiöntésekor. 

A Bűvős vadász a német romantika kiemelkedő mesterműve, mely gyakorlatilag megalapozta a német opera műfaját és kikövezte az utat Wagnernek. Már a bemutatása előtt is nagy port kavart, a porosz király olasz karmestere ugyanis, féltve az olasz opera hegemóniáját, mindent megtett, hogy A bűvös vadász ne kerülhessen színpadra. 1821-es megjelenését követően a darab egyébként azonnali és vitathatatlan sikert aratott, amit mi sem igazol jobban, mint a hamarosan megjelenő paródiák és a tény, hogy a század végéig több mint ötszáz alkalommal játszották Európa-szerte.

Weber a darabot Apel és Laun Kísértetkönyvének egyik történetére alapozta, azonban eszközölt néhány változtatást: átalakította Kaspar alakját, lecsökkentette a golyók számát, a komor Agathét a cserfes Annuskával (Kónya Krisztina/Ferenczy Orsolya) ellensúlyozta, illetve a végkifejletet is átírta, az eredeti novellában ugyanis Max véletlenül lelövi kedvesét, a lány szülei belehalnak a bánatba, az ifjú vadász pedig megőrül. A kedélyek borzolása végett Weber verziójában maga az ördög is megjelenik; sőt, nemcsak megjelenik, hanem „kedélyesen” el is diskurál a bosszúszomjas Kasparral.

A Bűvös vadász varázsa talán abban rejlik, hogy folyamatos ellentétekkel operál, és ezzel már a nyitóképben szembesülünk: a színpad előterében kétségei közt őrlődő Max kilóg a tőle mindössze pár méterre vidáman ünneplő falusiak sorából, az előjeleket lázasan kutató, zaklatott Agathe mellett ott nevetgél a cserfes Annuska, ifjú vadászunk pedig még akkor is a nyakában lógó keresztet markolássza, amikor épp a sötétség erői lejtenek vad táncot körülötte.

A kontrasztok a világításban is megjelennek: a színpadtechnika bravúrosan játszik fénnyel, árnyékkal és színekkel. A díszlet Slárku Anett keze munkáját dicséri, és lenyűgözően ötvözi a lányos ártatlanságot, az izgalmas  folklórelemeket és a hagyományos rémtörténet képi világát: pont úgy, ahogyan az egy igazi romantika korabeli darabhoz illik. Kovács Andrea jelmezei és sminkjei – mert a Vadász bizony ezen a területen is tartogat meglepetéseket – pedig tökéletesen simulnak be ebbe az összetett környezetbe: számos stílust ötvöznek, létrehozva egy egységes, mégis izgalmas elegyet. 

Bodor Johanna koreográfiája pedig mindenképpen külön dicséretet érdemel. Olyan mesterien sakkoz és játszik mind a tánckarral, mind pedig a kórussal, hogy az már önmagában megérne egy megtekintést. Minden póz és mozdulat jelentőséggel bír és a helyén van, akárcsak egy tökéletesen megkomponált romantikus festményen.

Álom és valóság, hit, babona és realitás keverednek ebben a baljóslatú történetben, amely egy népi rémmesét emel a modern színpadon is helytálló lélektani drámává. Weber operája egy olyan korba repít minket, ahol a szellemek és a boszorkányos trükkök ugyanolyan valóságosak, mint egy vadászpuska vagy egy szál rózsa, ahol minden tárgy és történés intő jel vagy kedves biztatás, és ahol egyetlen próbatételen múlik valaki örök boldogsága vagy csúfos bukása. Weber aprólékosan és szakszerűen vezet be minket a nyomás alá helyezett lélek bugyraiba, ahol jó és rossz vívják örökös harcukat. Ennek a léleknek a vergődését nagyítja ki számunkra Szőcs Artúr és csapata, bemutatva, milyen érzés egy mindent eldöntő pillanat súlya alatt nyögni, kétségek közt vergődni, bizonytalanságban élni és rossz döntéseink következményét feldolgozni. A bűvös vadász nem csupán karakteres látványvilágával bilincseli le a nézőt, hanem a kétségek, félelmek, vívódások szavakba, dalokba, képekbe öntésével is. 

És bár ezek a kétségek, félelmek és vívódások fájdalmasan ismerősek lehetnek a kedves publikumnak, Weber szíve szerencsére megesik rajtunk és tálcán kínálja a katarzist, hogy ne csupán kedvenc szereplőink, de mi is felszabadulhassunk. És nem pont ez a művészet igazi célja – kiváltképp a mostanihoz hasonló bizonytalan időkben?

A cikk szerzője: Szabó Anna
Fotók: Zsiros Aliz

Who run the world? - Stúdió K - Heilbronni Katica

Who run the world?

Kleist Heilbronni Katica című előadásával vendégszerepelt a Stúdió K Színház társulata Szegeden Hegymegi Máté rendezésében. Az előadás a nyári Thealter fesztiválon sajnos elmaradt, ezt pótolták most a szervezők. Nagy várakozás előzte meg a darabot már nyáron is, most a Régi Zsinagóga kertjéből a Hajnóczy utcára lógott ki a sor vége.

Fotó: Révész Róbert

Hogy az érdeklődés a társulat, a rendező vagy Kleist érdeme, nem tudnám megmondani; az mindenesetre leszögezhető, hogy a szegedi közönség nyilvánvalóan olvas kritikát és értő módon válogat, mikor színházjegyet vált. A 2022. évi Színikritikusok díjának több jelöltje volt alkotója jelen produkciónak, a Legjobb női főszereplő kategória jelöltje, Pallagi Melitta és a rendező, Hegymegi Máté is potenciális várományosa a Legjobb független előadás kategóriájának. (A jelölt alkotás a Kovács D. Dániell-lel közösen jegyzett Demerung amelyről itt írtunk bővebben.)

Kleist drámája monumentális, 5 felvonásos, rengeteg helyszínt és szereplőt mozgató mű, sűrű cselekménnyel és romantikusan lekerekített, misztikumba hajló véggel. Elsősorban tehát a dramaturgiai munka (Gyarmati Kata) volt lényegretörő; az öt felvonás cselekményét egy lélegzet alatt - közel két órában - összefoglaló rendezés a terjedelmes szereplőlista összevonásait követően hét színésszel álmodta színpadra drámát. Ebből fakadóan nagyon kevés az üres járat, minden pillanatban történik valami a színpadon, ami jelentőséggel bír.

A sodró lendületű cselekmény azt diktálja, hogy a színpadi megvalósítás zökkenőmentes legyen. Miután a dráma helyszínei között a tárgyalóteremtől kezdve a hegyi ösvényen át a kastélyig minden megtalálható, az igazi kihívás egy térbe helyezni mindent. A rendező (Hegymegi Máté), a díszlettervező (Fekete Anna), a jelmeztervező (Kálmán Eszter) kiegészítve a videós anyagot megálmodó (Berdán Máté, Langó Ádám) és a fényeket bámulatosan kezelő  (Berta Ninett) alkotótársakkal olyan olajozott csapatmunkát helyez a színpadra, amelyben a színészek alakítása csak hab lehet a tortán.

A díszlet fő koncepciója, alapötletével - miszerint három egymás mellé helyezett futópad lesz a dráma fő tere - máris elvonatkoztat. Középpontba helyezi a mozgást, amely lehet egy könnyű lézengés, egy dramatikus belépő vagy eszeveszett rohanás. A tempó megváltoztatása gombnyomásra indítja a feszültséget - a színpadon és a nézőtéren egyaránt.

Fotó: Révész Róbert

A másik hangsúlyos elem vertikálisan tagolja tovább a színpadképet; ez egy emelvény, amely úgy másfél méter magas és négy méter széles; sokrétűen használják az előadás során: fel lehet rá mászni, körbe lehet ülni, mint egy asztalt és itt ülve ítélkeznek a vésztörvényszék bírái is a kezdő jelenetben. Az emelvény nézők felőli oldalán egy ledfal is található, amely mint egy zsúfolt, nagyvárosi reklámtábla, feliratokat közvetít, mozgóképeket vetít vagy éppen hátsó megvilágításban mutat meg lényeges momentumokat. A kivetített helyszínek nevei - mint egy Tarantino filmben a fejezetek vagy karakterek nevei - segítenek a cselekmény követésében, a videók és animációk bejátszásakor látható színvilág pedig szépen festi az egyébként főleg fekete teret.

A színészek jelmezében is a fekete dominál valamint egy-egy ruhadarabban az arany, ezüst flitteres, csillogó textúra. Mert ebben a nézőkkel szemben megvilágított térben igazán csak a csillogó felület él meg.

Fotó: Révész Róbert

A lovag páncéljára kikacsintó flitteres felső, az “aranyat érő” birtoklevél, a császár stílusos divatszemüvege, Helén grófnő csillogó fülbevalója. A nemesi származású szereplők kaptak aranyló külcsínt, az alsóbb osztály tagjai, Katalinka és a fegyverkovács, valamint Friderik gróf szolgája, Gottschalk végig feketében vannak. Kiemelendő a Kunigunda valódi arcát bemutató megoldás, amelyben fekete kineziológiai szalagok szabdalják a cselszövő nő meztelen testét, aki vélt szépségének darabkáit csak összelopkodta saját érvényesülését biztosítva.

Fotó: Révész Róbert

A mozgalmas színpadi teret önmagában a ledfal is képes bevilágítani, de a fénytervező is jelentősen hozzájárult a nézői figyelem hatékony irányításához. A jelenetek alatt végig hallunk egyfajta zenei aláfestést (Jankó Mátyás, Tarr Bernadett), amely most nem egyszer a dialógusok hallhatóságának rovására ment, de a feszültséget és a tempót kiválóan vezényli.

Pallagi Melitta 15 éves Katicája elvakult, naiv rajongó szerelmes az előadás végére érik felnőtté; Nagypál Gábor sok színét tudja megmutatni Vihar Friderik hálás szerepében. Kettejük között - nem gondoltam volna a kezdetekkor, de - működik a kémia. Lovas Dániel a védelmező apa szerepében kiválóan tolmácsolta a költői szöveget. Homonnai Katalin Kunigundája vérbeli cselszövő, megformálása nagy erejű pillanatokat okoz.

Fotó: Révész Róbert

Az előadás bizonyíték arra, hogy nem szükséges hipermodern színpadtechnika a reprezentációhoz, elég, ha a rendező képzeletében van egy forgószínpad. Hegymegi Máté korosztályának egyik legizgalmasabb rendezője, bízunk benne, hogy továbbra is rendszeresen láthatjuk az előadásait Szegeden. 

Stúdió K Színház: Heinrich von Kleist: Heilbronni Katica

Szereplők:

Heilbronni Katica: Pallagi Melitta

Vihar Friderik, Sugár grófja: Nagypál Gábor

Thurneck Kunigunda: Homonnai Katalin

Második bíró: Homonnai Katalin

Friedeborn Tibold, heilbronni fegyverkovács: Lovas Dániel

Eginhardt, Stein grófjának barátja: Spilák Lajos

A császár: Spilák Lajos

Helén grófnő, Sugár grófjának édesanyja: Spilák Lajos

Szénégető: Spilák Lajos

Első bíró: Spilák Lajos

Gottschalk, Sugár grófjának szolgája: Nyakó Júlia

Miksa, freiburgi várgróf: Samudovszky Adrian

Stein grófja, Kunigunda vőlegénye: Samudovszky Adrian

Harmadik bíró: Samudovszky Adrian

Fordította: Petra-Szabó Gizella

Díszlet: Fekete Anna

Jelmez: Kálmán Eszter

Zene: Tarr Bernadett

Dramaturg: Gyarmati Kata

Videótervezés: Bredán Máté

Videó: Langó Ádám

Hang: Jankó Mátyás

Fény: Berta Ninett

Rendezőasszisztens: Mátyás Viktória

Rendező: Hegymegi Máté

A cikk szerzője: Benczur Kata

Kerengő

Útikalauz kiábrándultaknak

„Amikor nincs erkölcs és nincs isten, akkor a legnehezebb erkölcsösnek és hívőnek lenni. Akkor az ember magára marad a döntéseivel. Akkor mindenkinek a lelkiismeretére van bízva a döntés.”

Spiró György kötete idén nyáron került a kezembe, és onnantól fogva nem eresztett. Annyira, hogy bár csak az igazán nagy kedvenceimet szoktam újraolvasni, ezt szinte azonnal ismét a kezembe vettem. 

A Kerengőben egy átlagos keddi nap történetét követhetjük végig: egy olyan napét, amikor tulajdonképpen nem történik semmi, mégis megváltozik minden. A nap folyamán szinte a városka egész lakossága felvonul szemlére (jobban mondva csak az, aki számít). Akad itt múltbéli sikereivel kérkedő fűzfapoéta, kiégett zseni, unatkozó úrikisasszony, giccses szalondáma, neurotikus hivatalnok (ebből jó pár), kiábrándult diák, és persze mindenki kedvence, a város szervező zsenije, fergetes humorral megáldott mókamestere és ügyeletes megmondóembere, Virág Miki, aki tragikusan rossz helyen és időben született.

Illetve nem szabad elfelejtenünk Porházy Pétert, városkánk mindenhatóját, aki, mint minden magára valamit is adó deista istenség, csupán távolról figyeli, ahogy a malmok őrölnek (a hivatalosak és kevésbé hivatalosak egyaránt). Jámbor nyáját kizárólag inkognitóból figyeli, és csak néhanapján, különleges alkalmakkor ereszkedik közéjük, bár mindent és mindenkit számon tart elefántcsonttoronyként tökéletesen funkcionáló hivatalából. A gép forog, ugye… És bár a regénynek formailag is ő az alfája és omegája, mégis csupán szellemként lebeg történetünk felett, bele csak óvatosan és közvetve avatkozik. Ami természetesen nem csökkenti a beavatkozás hatékonyságát.

Főszereplőnk Adorján András, a bukott szerkesztő köztük és az általuk fenntartott lehetetlen helyzetek forgatagában próbál lavírozni és átvágni a gordiuszi csomót: szembenézhet-e az ember Istennel és meg tudja-e egyetlen személy akasztani a mozdíthatatlanná rozsdásodott rendszert.

A regény 1974-ben keletkezett és 1899-ben játszódik, én pedig 2022-ben olvastam, de mindhárom évben fájdalmasan akkurátus és aktuális. A flancos századfordulót és a nagy világégést váró, posványban tengődő tehetséges – vagy annak vélt – ifjak, akiknek a forradalmi március görögtüze helyett a leköszönő század ónos esője jutott csupán: ők a mi hőseink, ha lehet egyáltalán egy ilyen könyv esetén hősökről beszélni. Mert ebben a steril valóságban, ebben a nemzeti és személyes purgatóriumban még azt is megtagadják az embertől, hogy hős legyen: nincs se szabadulás, se megváltás. Menekülni és maradni egyaránt lehetetlen, legalábbis annak tűnik.

Azokat pedig, akiket már az összefoglaló lehozott az életről, szeretném megnyugtatni: bár a téma kevés vidámsággal kecsegtet, Spiró György olyan kitűnő, egyben vitriolos humorral szegődik kalauzunknak ebben a mikrokozmoszban, hogy az olvasó garantáltan többször tör majd kis hangos kacajban, még akkor is, amikor a helyzet ezt egyébként nem indokolná. Főleg akkor. 

A Kerengő bemutatja, hogyan reagál az ember, ha lehetetlen helyzetek elé állítják. Mit kezd azokkal a kérdésekkel, amelyekre nincs jó válasz. Becsületes, ám jelentéktelen hősi halált hal? Belesimul a rendszerbe? Meglovagolja a hullámokat és fényes győzelmet arat, miközben megpróbálja nem szembeköpni magát? Egyáltalán létezik olyan, hogy szabad akarat vagy a környezetünk lök minket elkerülhetetlen sorsunk felé? A szereplők mind megadják saját válaszaikat, Spiró pedig ránk bízza a döntést: egyetértünk-e velünk vagy inkább fejcsóválva elindulunk a saját válaszainkat keresni. 

A cik szerzője: Szabó Anna

Elméleti fizika a színpadon - Mándy Ildikó Társulata - Bozonok

 Elméleti fizika a színpadon

Szombat este Mándy Ildikó Társulatának táncosai töltötték meg a Régi Zsinagóga színpadát. Bozonok című, 2020-ban bemutatott darabjukat hozták el Szegedre. 

A fiatal táncosokból álló társulat egy mozgalmas és látványos előadásban, komplex módon: zenével, mozgóképpel, mozdulatművészettel, határterületeket feszegetve járta körül az elemi részecskék témáját. Történetmesélés nélküli, l’art pour l’art táncelőadást láttunk, amely kiindulópontját az elméleti fizika síkjára helyezte.

Fotó: Révész Róbert

Jelmezük (Mosolygó Anna) egy teljes testet takaró, testhezálló overál volt, fekete-szürke színben, melyet egy hosszú, több helyen magasan felsliccelt szoknya egészített ki az össztánc jeleneteiben.
A zenei háttér valójában inkább nevezhető az univerzum zajának. Az iamyank és Fehér Ferenc által jegyzett zenei anyag leginkább elektronikus; ismétlődő és esetleges ritmikájú zajokkal és hanghatásokkal játszó, dörgő basszussal nem fukarkodó zenei egységek a vizuális élménnyel (Spitzer Fruzsina, Ruzsa Dénes) kiegészülve hatottak igazán. Bár sejtésem szerint nem egymásra komponálták őket, de a vetített háttéren megjelenő, a világűrt megannyi sematikus és színgazdag kompozícióban tematizáló képek és animációk együtt, egymást erősítő jellé váltak. Pontokat, majd vonalakat, spirálisan vagy koncentrikus körökben mozgó alakzatokat, csillagokat, galaxisokat ábrázoló képek jelentek meg a hatalmas háttérvásznon, a zenével együttműködve teljes hipnotikus hatást generálva. 

Ebben a nagyon is sűrű színpadi térben volt jelen az öt táncos, akik mindenféle formációban, szólóban, duettben, trióban és együttesen is megmutatkoztak. Dinamikus, egy pillanatra sem nyugvó mozdulatokkal voltak jelen a színpadon, a modern technikák javát felvonultatva. A modern tánctechnikákra jellemző gördülések, lendülések, balance és off-balance helyzetek, a kontakt tánc és az izolációk mellett kevésbé hangsúlyosan ugyan, de jelen volt a színpadon a klasszikus balett keretezte mozgásvilág. 

Fotó: Révész Róbert

A lányok magabiztosak a földtechnikai elemeket illetően és egy számomra újszerű, leginkább a cirkusz vagy a pantomim világába illeszthető labdazsonglőr számban is. Természetesen itt nem az a tét, mint a rokon műfajban; a labda mintegy tárgytanulmány jelenik meg és minden táncos beemeli valamilyen módon a saját számába a kis, fehér labdát. A kellék egyszerre utal a címben is jelzett “elemi részecskére”, szimbóluma az égitesteknek és valójában a mi galaxisunk is ilyen pici pont lehet a világűrben bizonyos távolságból szemlélve.

Fotó: Révész Róbert

A jelenetek gördülékeny egymásutánjából egyedül a szöveggel kiegészített etűd hatott idegenül; hiányoltam a szavakra asszociáló mozdulatsorok továbbfejlesztését és kibontását.

A táncosok együttes mozgása is példázza a részecskék fizikai tulajdonságaiból fakadó sajátos mozgásformákat, látjuk az egymást taszító és vonzó, gravitációs tömeget képező kört, amelyen belül mozognak vagy a közönségre merőleges oszlop formát, amely megidézi az egymás mögé felfüggesztett golyók alkotta fonálingát, amelyen diákként tanulmányoztuk a lengések fizikai jellemzőit.

A folyamatosan változó térformákra komponált fények (Vajda Máté) jól illeszkednek a vizuális összképbe, nem rontja a vetítés részletgazdagságát és megfelelően emeli ki a táncosok terét.

A Régi Zsinagóga őszi programsorozatában eddig túlnyomó többségben volt a tánc és a mozgásszínház (Fehér Ferenc, Tünet Együttes, Mándy Ildikó Társulata), ám hamarosan prózai, zenés, báb- és résztvevő színházi előadások következnek. 

Mándy Ildikó Társulata: Bozonok - „isteni” részecskék

tánc

Alkotók-előadók: Cseh Hajnalka, Eva Mora, Guzmics Petra, Frank Rebeka, Szeles Ildikó

Zene: iamyank, Fehér Ferenc

Videóinstalláció: Spitzer Fruzsina, Ruzsa Dénes

Jelmez: Mosolygó Anna

Fény: Vajda Máté

Munkatársak: Bakonyi Jusztina, Jójárt Barbara, Morcz Fruzsina, Pálinkás-Molnár Mónika, Pálosi István, Raczkó Tamás

Rendező, koncepció: Mándy Ildikó, Harangozó Gyula-díjas koreográfus

Cikk szerzője: Benczur Kata