THEALTER - Búcsú

A kamu zabigyerek és a csíksomlyói búcsú legendája

Egy csíksomlyói legenda szerint azok a zarándokok, akik éjjel virrasztva várják a napfelkeltét a Somlyó-hegyen, és hajnalban belenéznek az első sugarakba, meglátják a Szentlelket és megtisztulnak. Szerencsére a Thealter nézőinek nem kellett Erdélyig zarándokolni egy kis tisztánlátásért, elég volt beülniük a bOdyssey Projekt Búcsú című darabjára. Keserű Imre rendezése ugyanis kegyetlen őszinteséggel vázolja fel számtalan magyar család, magyar fiatal útkeresését a keresztény-konzervatív értékrend, a folyamatosan a fülünkbe zakatoló, egyre kétségbeejtőbb hírek, és az illékony ideológiák útvesztőjében, ahol tapasztalatból mondom, egyáltalán nem könnyű eligazodni. Mindezt úgy, hogy közben mi magunk, a többi résztvevővel együtt is sebekkel lépünk bele ebbe az érzékeny, terhelt diskurzusba.

Fotó: thealterphoto2024

Adott tehát egy tökéletes magyar család: a szabadságharcos apa, Imre (Keserű Imre), aki ellenben könnyeit se szégyelli, Rebeka néni (Forgó Rebeka), a gondoskodó anya, aki bármire képes még a szomszéd gyerekéért is, nemhogy a sajátjaiért, Boró (Kovács Boróka), a legidősebb gyerek, az örök mediátor, akinek a vállán nyugszik minden családi tevékenység sikere, Katika (Papp Katalin), anya kicsi kedvence, a család romantikusa, és Pali (Nyáry Pál), a szerethető csínytevő. És mivel sok jó kis helyen is elfér, Pali barátnője, a szende Emese (Szappanos Emese), a hátrányos helyzetű Zsófi (Tarczali Dorina), és Boró exe, a Bosch-füzetből zsoltárt szavaló Marci (Balogh Márton) is gyakori vendég az asztalnál – utóbbit mondjuk senki se hívta.

Fotó: thealterphoto2024

Katolikus családunk annyira makulátlan, hogy a valamiért folyton náluk leledző Bence atya (Erdős Bence) – akit szintén senki se hívott – őket szeretné jelölni a Püspök Úr pályázatára, amelyet ha megnyernek, ingyen utazhatnak a csíksomlyói búcsúba. Már az első jelenetben is egy vidéki dillbe csöppenünk tehát, ahol a család egy, az apjuknak fontos évfordulót ünnepel lelkesen. Jó, a hangulat egy kicsit feszült ugyan, de ilyesmi még a legjobb családoknál is előfordul, főleg fontos események előtt.

Arra azonban hiába számítunk, hogy a feszültség alábbhagy, a harmóniába ugyanis hamarosan disszonáns hangok vegyülnek, amelyeket csak fokoznak a jeleneteket elválasztó szünetekben elhangzó, a 2015-ös migránsválságot taglaló hírszösszenetek, míg a végén teljesen el nem uralkodik a káosz – természetesen Bence atya jelenlétében. Lassan pedig arra is fény derül, hogy a családtagok őszintesége egymás felé, illetve az áhított családi béke léte legalább annyira megalapozatlan, mint a búcsúban ünnepelt 1567-es hargitai csata történelmi hitelessége.

Fotó: thealterphoto2024

A zsebdiktátor Imre még azt is nehezen viseli, ha a lánya nem az ő kedvenc dalát énekli a felvételin, Rebeka néni pedig többször is tanúbizonyságát adja, hogy a szeretet és a gyilkosság (vagy egy kamu zabigyerekről szóló pletykák elterjesztése a városban) nála vígan megfér egymás mellett – a cél ugyanis minden esetben szentesíti az eszközt. Boró összeszedettsége hatalmas terhet ró a mentális egészségére, Katika érzékenysége mögött egy mindent átíró titok lappang, Pali pedig a rosszcsont szerepébe bújva próbálja humorral elütni az egésznek az élét. Amikor pedig már azt hisszük, az idegeink pattanásig feszültek, és ezt nem lehet tovább fokozni, mindig van egy kínosabb jelenet. Egy mélyebbre vágó mondat. Egy újabb hungarista közhely, amit ki lehet pipálni.

A fiatalok egyre reményvesztettebben keresik önmagukat, a szülők pedig foggal-körömmel igyekeznek valami értéket közvetítetni – mindezt minimális díszletben, ütős dialógusok során. Már ha egyáltalán dialógusnak nevezhetünk valamit, amelyben valódi kommunikáció, kölcsönös megértés a lehető legkevesebbszer alakul ki, és a felek gyakran még abban sem tudnak megegyezni, egy-egy fogalom mit jelöl. Ennek legszebb és legszívbemarkolóbb illusztrációja talán a pillanat, amikor Rebeka néni és Zsófi úgy beszélnek el egymás mellett párbeszéd címszóval, mintha két alternatív valóságban élnének.

Ettől függetlenül egy percig sem tagadható, hogy a szereplők alapvetően nagyon szeretik egymást – a színészek őszinte gyötrelme híven tükrözi, hogy gyakran pont a hozzánk legközelebb állók tudnak minket a leginkább megsebezni. És miközben pedig a család élete és integritása lassan darabjaira hullik, az első jelenetben összerakott dekor úgy szomorkodik a falon, mint egy elcseszett mementó.

Fotó: thealterphoto2024

A Búcsú rendezése ötletes és pörgős, egy percig sem hagyja ellankulni a figyelmet, miközben néha humorral oldja a feszültséget – persze csak azért, hogy percekkel később még jobban fájjon a gyomros. A karakterek jellegzetesek ugyan, de nem nevetségesek. Pont annyira túlrajzoltak, hogy tudjunk rajtuk nevetni, de lássuk az igazukat is. Mert mindenkinek van egy igaza, egy értékrendje – ezt pedig néha nehéz megérteni egy olyan intim és elvileg homogén közegben, mint amilyennek a családot elképzeljük.

Bár rengeteg humorral operál, a Búcsú nem paródia. Inkább kórkép a magyar valóságról, a magyar családokról. A magyar tragédiáról, amellyel jó lenne szembenézni, hogy tényleg megtisztuljunk végre. 2015-ben és ma egyaránt.

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotók: thealterphoto2024