Imre Zoltán Kortárstánc Fesztivál 3. nap

A 3. napot a Cryptic Bodies nyitotta:

Rendhagyó térben láthattuk Kelemen Patrik formabontó előadását az Imre Zoltán Kortárstánc Fesztivál harmadik napján. Az érkező nézőket egy rendezői kérés várta a bejáratnál, miszerint az előadás speciális térhasználata miatt bátran üljenek fel a színpadon kialakított játéktérre. Rögtön érezhettük, hogy különleges színházi élményben lesz részünk.

Fotó: Szabó Luca

A bátrabbak a színpadon ültek, álltak, feküdtek, az óvatosabb nézők pedig a Kisszínház nézőterének első sorait foglalták el. Nem túlzás azt állítani, hogy már ezen a ponton eldőlt, hogy mindenki más előadást fog nézni, hiszen nem volt közös nézőpont. A táncosokat szabálytalan körbe foglaltuk a tér közepén és mivel szabad volt előadás közben mozogni, páran meg is tették, hogy új perspektívát keresnek. Én is a színpadi nézők között ültem, a táncosokkal olykor közvetlen érintkezésben.

Fotó: Szabó Luca

A különleges térhasználat mellett az atmoszféra a másik kulcsszó. A balettszőnyeg helyett hullámpapír volt a padlón, ragasztószalaggal összeillesztve, a teret füst borította az előadás teljes időtartamában és minimális alapfény.
Érkezésünkkor a táncosok már a térben voltak; öt alak - két nő és három férfi - állt előttünk: mindegyikük elképesztően érdekes jelenségként, lényként hatott. Egyikük teste kékre festve, másikon testhezálló, különböző motívumokkal díszített jelmez, egy újabb táncos gerince mentén tetoválásszerű ábra, az egyik lány olyan jelmezt viselt, mintha kezének és lábának inai, ínszalagjai testén kívül futnának, a másik lány arca félmaszkkal volt fedett és a koponyájából hosszú, gumiszerű indák lógtak a derekáig. Percekig csak próbáltuk felfogni, hogy ezek az alakok mit jelképezhetnek. Ezzel a furcsa megjelenéssel elidegenítette a befogadótól a táncosokat, sokkal inkább a testek, a mozdulatok kerültek előtérbe.

Fotó: Szabó Luca

A táncosok mozgása lassú éledezéssel kezdődött; majd elkezdtek mozogni a térben, néha konkrétan megérintve a nézők kezét, lábát. Mozgásukat hosszan és tényleg testközelből figyelve képtelen vagyok felfedezni olyan mozdulatokat, amelyeket hagyományosan esztétikusnak nevezhetnénk; nincs spicc, nincs egyenes tartás, nincs piruett, nincs felismerhető mozgásminta, konvenció a táncosok mozdulatain - nevezzük azt akár klasszikus balett elemnek vagy modern technikának. Sokkal inkább figyelek arra, hogy a testünk valójában képes lehet bármire; az izmaink, az izületeink, a végtagjaink végtelen számú mozgásvariációt képesek végrehajtani. Az, hogy egyes mozgásformák kialakultak és elfogadottá váltak, az csak egy szokásrend; létre hozta az adott kor szellemisége, szabadsága és a közönség ízlése. Azonban ha ettől elszakadunk, részesei lehetünk annak a kísérletnek, amelyben egy ütődés, egy megbotlás, egy megrogyás, egy koccanás, vagy egy kibillentés kezd el mozdulatként funkcionálni.
A párosok, triók közötti folyamatos kontaktkeresés abszolút improvizatív jellegű volt. Kívülről leginkább birkózásnak tűnt, test a test elleni küzdelemnek, a maga esetleges és balansz nélküliségével. Láttuk, hogy a táncosok egymást keresve illeszkednek bele az adott rész mozgásanyagába. Koherens történet vagy követhető cselekmény nincsen a színpadon, a tagolást a zene- és fényváltások adták. Színekkel, tempóval és zajjal dolgoztak, dinamikus dobszólókkal, kemény és erőteljes hanghatásokkal.

Fotó: Szabó Luca

Érdekes volt látni a nézők reakcióit: volt, aki elhúzódott a közeledő táncos elől, hogy teret adjon neki, volt, aki csakazértis gátat szabott neki és volt, aki teljes értékű párként vett részt egy táncos mellett, felvéve annak a mozgásnak a belső rendszerét, amelybe bekapcsolódott.

Fotó: Szabó Luca

Cryptic Bodies, azaz titkos/rejtélyes testek, az előadás címe annyiban segít a nézőnek, hogy valóban titok övezi ezeknek az alakoknak a kilétét. Annyi megfejtés születhet rá, amennyi néző látta az előadást. Nagyban befolyásolja a befogadást a játszókhoz való közelség és ezért az alkotó, Kelemen Kristóf a nézőt ugyanúgy kibillenti a megszokott pozíciójából, ahogyan saját táncosait. Az előadás tapsrend nélkül végződik, az alakok elhagyják a színpadot, nem látjuk a klasszikus gesztust, ahogyan a játszó kilép a szerepéből és előttünk áll a civil táncos.

Fotó: Szabó Luca

Társalkotók / előadók – Alja Branc, Ábrányi Krisztina, Kelemen Patrik, Sebők Cintia, Vass Imre

kosztüm / látvány – Vass Csenge

hang / zene – Porteleki Áron

média / fotó – Szabó R. János, Kalicz Máté

fény – Dézsi Kata

mentor – Karczag Éva

koncepció / koreográfia – Kelemen Patrik

Fotó: Szabó Luca

Az előadást követően a nézőközönségen döbbent csend, viszont a szakmai beszélgetésen koncentrált figyelem uralkodott. A Nemes Roland, és Kopeczny Kata vezette beszélgetés Kelemen Patrik alkotóval szokatlan interaktivitást váltott ki a nézőkből. Ha valami cél volt az előadással, akkor az pontosan ez.

Megbizonyosodtam arról a feltevésemről, hogy mindenkinek egyéni interpretációja lesz az előadásról és rengeteg kérdése. Jó volt látni azt, hogy az egyes nézők mennyire tudnak elszakadni a konvencionális színháznézői szokásaiktól, elvárásaiktól - az akció és dikció tekintetében - vagy éppen hol a határ, ahol elméjük tiltakozik.
A szakmai beszélgetésen Kelemen Patrik elmondta, hogy jelen előadásban ő, mint koreográfus sokkal inkább a táncosai képzeletében koreografál; megadja a kereteket, a szabályrendszert, a mozgás fizikai szabályait, de azon túl a táncosok töltik meg a teret és ők konstruálják meg a szóló részeket, a páros gyakorlatokat és a közös tükörjáték is egy néma egymásra hangolódás a darabban.
Az előadás témája szó szerint a tapogatózás volt, egy közös gondolkodás a táncosokkal, amely során maga a test, a mozgás termeli ki saját magát. Ez egyfajta ősi, elemi figyelmet teremt meg. A darab hátterét alkotó kutatás során a koreográfus magának a testnek kultúránként eltérő modelljeit vizsgálta. (pl. a nyugati anatómia; a meridiánok rendszere a keleti orvoslásban vagy a szervek metaforikus ábrázolása a kínai test-modellben.)
A koreográfus elmondta, a terveiben az szerepel, hogy ezt a munkafolyamatot továbbfejti, továbbgondolja, előadásról-előadásra bontogatja, hiszen egy munkafolyamatot befejezni, lezárni képtelenség, csak abbahagyni lehet. De azzal tisztában van, hogy ez a folyamat a Cryptic Bodies-zal még nem zárult le. Az Imre Zoltán Program abban is nagy segítség, hogy az abba bekerült alkotók az előadásaik tovább játszásának is megteremti a lehetőséget.

Luna

Az est második előadása Maday Kinga Tímea koreográfiája, amelyben öt nő táncol a színpadon.
Egész végig kirobbanó lendülettel, rohanó tempóval, csodálatos zenével, ahol a vonós hangszerek minden dallama aláhúzza a mozdulatok irányát, sebességét, minőségét. Az öt táncos a koreográfia során csoportosan és egyéniben is megmutathatta kvalitásait; szép egyéni villanások mellett a közös kombinációk izgalmasak, pontosak voltak. A kezdeti dinamikus egység után, egy erőteljes váltást követően a mozdulatok apróbbá, lassabbá, a táncosok olykor mozdulatlanná dermedve illusztrálták a szólókat.
A vizualitásban is váltás következett: a nézőkkel szemben felgyúlt egy Holdat jelképező reflektor, fokozatosan erősödő fénnyel. A színpadkép csodálatos, szinte festményszerű képet mutatott a közönség felé.

Fotó: Szabó Luca

A címadásból (Luna) kiindulva a női létről való gondolkodást vártam; kíváncsi voltam, hogy a nőiség mely vetületére reflektál az előadás. Vajon a sztereotip érzéki, csábító, anyaságra vonatkozó vagy a férfinak támaszt nyújtó interpretáció lesz a középpontban vagy találkozunk új problematikák beemelésével?

Fotó: Szabó Luca

Számomra megnyugtató volt, hogy az előadás nem az unásig ismételt kliséket boncolgatja; két erős kép maradt meg előttem, mikor kifejezetten a női lét került górcső alá: az egyik pillanat, mikor az egyik táncos hosszú, kitartott mozdulatban fedte fel meztelen hasát, amely az új élet hordozója. Kifejeződött ebben a mozdulatban mindaz a fájdalom, a teher, a kín, amit egy nő a szüléssel átél. 

A másik emlékezetes színpadi momentum a zárókép előtti szóló etűd, amely egy finom pantomimjátékkal indul: a táncos láthatatlan cérnaszálakon vezeti testének különböző pontjait, használva a gravitáció erejét. Az etűd zárásakor pedig azt a maszkot próbálja letépni, erőszakosan lebontani saját arcáról, amelyet a külvilág felé kell, hogy mutasson: a mosoly, az erő, a kiegyensúlyozottság maszkját. És az előadás fő kérdése itt jelenik meg: Kik is vagyunk voltaképpen, ha “szerepeinkkel” nem vagyunk azonosak?

Fotó: Szabó Luca

Két nagyon eltérő előadást láthattunk a fesztivál programjában, amelyek olyan kérdéseket járnak körül, amelyek lehetséges, hogy ilyenfajta színházi támogatás nélkül nem jöhettek volna létre. A színháznak igenis célja, hogy a néző attitűdöt is folyamatos változásra késztesse, formálja. A tegnap látott előadások ennek a folyamatnak a részei.

Fotó: Szabó Luca

Táncolják: Bali Boglárka, Baumgartner Krisztina, Mangi Kornélia, Nyeste Adrienn, Kovács Enikő

Jelmeztervező: Maday Tímea Kinga

Zene: Montázs

Fénytervező, kivitelező: Vajda Máté

Koreográfus, rendező: Maday Tímea Kinga /GDC/

A cikk szerzője: Benczur Kata