Imre Zoltán Kortárstánc Fesztivál 6. nap

Letisztult formavilág és képi megfogalmazás Góbi Rita Tátikák produkciója

Önmagában az a koncepció, hogy a növények és emberek közötti hasonlóság és a virágok megtestesítése a célkitűzés, már magával hozza, hogy egy lassabb ritmusú, elsősorban vizuálisan felépített előadást láthatunk. Noha a produkció rögtön egy ütemes indulóval kezd. Sokszor van teljes csend és sokszor van olyan momentum, hogy az egyik táncos ad ki egy mozdulatsort indító hangot. Tulajdonképpen a csapatban létezés, az együtt lélegzés, a mozgás mozgatórugói voltak a hangi effektek, vagy épp azok hiánya. Szegő Dávid volt ezért a harmóniáért a felelős.

Fotó: Szabó Luca

A fények is hasonló szereppel lettek felruházva. Pavla Beranová és Pető József a fény-árnyék  összhangjával játszik. Végigvezetnek minket napszakokon, vagy akár évszakokon. A színpadi virágok életritmusát követve. Ritkán látni, hogy a nézők felől is reflektorok vannak felállítva a színpad szélén. Ezek különös vizuális hatást okoznak, hiszen megvilágítva a táncosokat, árnyékuk kivetül a háttérre, amely mintegy mozivászon mutatja meg a mozdulatokat. A fények dinamikusan változnak, a színek szinte percenként festik át az egész színpadot vibráló pirosból, lila, zöld és narancs színűvé.

Összhang és harmónia övezte végig az előadást, a kötött mozdulatok szabályosságot, és rendszert sugároztak. Egy fejlődési folyamat, egy összekapcsolódás, csoportosulás volt megjelenítve a koreográfiában. Egymás rezgéseinek felvétele azért is fontos a darab szempontjából, mert egyszerre hatan vannak jelen végig a színpadon. Ez az előadás nem működne, ha nem egy összehangolt, egymás rezgéseit érző csapat dolgozna együtt. 

Fotó: Szabó Luca

Marie Gourdain jelmeze szintén az egyszerű, letisztult látványvilágot hivatott erősíteni. A fekete testhezálló dresszek egyben kifejeznek egy egységességet, másik oldalról pedig kiemelik a táncosok apró mozgásait is, nagyobb teret adva minden mozzanat kiemelésére.

Az előadásról Opavszki Máté, a Szegedi Nemzeti Színház Tánckarának tagja is beszélt nekünk:

Táncművészek: Frank Rebeka Anna, Sinthavong Zsófia, Szeles Ildikó, Rovó Virág;

Takács Rozi és Imély Dorka (a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium tánctagozatos növendékei)

Zene: Szegő Dávid

Fénytervezés: Pavla Beranová (CZ) és Pető József

Jelmez: Marie Gourdain (FR)

Koreográfus asszisztens: Sinthavong Zsófia

Koreográfia: Góbi Rita

A két előadás közötti szakmai beszélgetés Czár Gergely, a Szegedi Kortárs Balett táncművésze és Pataki András, a társulat igazgatója részvételével kezdődött el és rögtön fel is merült a kérdés a nézők részéről: Lesz-e jövőre is kortárstánc fesztivál Szegeden? Az igazgató úr elmondta, hogy természetesen ő támogatja és próbálja Barnák László főigazgató úrnál elérni, hogy a fesztivált jövőre is meg lehessen rendezni. Az IZP kollégiumának vezetője elmondta, hogy Szegednél kisebb városok is rendeznek táncfesztivált, így városunk, különösen Imre Zoltán emléke miatt a lehető legautentikusabb helyszíne lehetne a kortárstánc seregszemléjének.
A csatlakozó Góbi Rita, a Tátikák című produkció koreográfusa szakmai életútjáról mesélt; megtudhattuk, hogy a legfontosabbnak a szabadságot tartja, amelyben képes a kreatív energiáit mozgatni. Ehhez természetesen el kellett sajátítania az alapokat, megszerezni benne a színpadi rutint, de mindig is többre vágyott ennél.

Fotó: Szabó Luca

Egy lecsupaszított, letisztult eszközrendszert szeretne a szípadra tenni koreográfusként. Társulatának tagjait is ennek megfelelően válogatta ki, táncosai egytől-egyig kiváló kvalitású, fegyelmezett, pályakezdő táncosok; kiválogatásuknál cél volt, hogy tudjanak az alkotóval egy hullámhosszra kerülni és hogy hasonlítsanak egymásra. Az előadásban ezt a fegyelmezett munkát csodálhatta meg a szegedi közönség.

Csattanós mondanivalóval tért vissza a szegedi színpadra Wéninger Dalma

A Szegedi Kortárs Balett egykori táncosa, Wéninger Dalma koreográfiáját, a Stations-t láttuk a mai este második darabjaként az Imre Zoltán Kortárstánc Fesztivál programjában. 

Az előadás teljesen lecsupaszított, eszköztelen térben jelenik meg, a két férfi táncoson kívül egy fontos kellék lép elő harmadik szereplőnek: féltucat vékony gumikötél, melyek mindkét vége felcsatolható a táncosok testére. Ezen a ponton akár gondolhatnánk, hogy egy tárgy-tanulmány van a középpontban, de az előadás végére érezzük, sokkal több mondanivaló kifejezésére alkalmas ez az eszköz, főleg a tánc nyelvén keresztül.

Fotó: Szabó Luca

A kezdőképben elöl a fejgép fényében és hátul egy hosszanti fénysávban jelenik meg a két táncos, akik hamarosan lefejtik saját testükről a gumiköteleket és különböző módokon összekapcsolódnak.
A két emberi test egy identitáshoz tartozik; az egyik a kifelé, a külvilág felé mutatott arc, a másik a valódi, amely legtöbbször megbújik a ‘felettes én’ mögött. A kettő kapcsolatának minőségét a koreográfus Wéninger Dalma egy rugalmas kötél segítségével fejezi ki, ami igazán variábilis szimbólum tud lenni ebben a koncepcióban.

Egyrészt egy erőteljes, kitörölhetetlen összeköttetés; másrészt nyújtható, feszíthető, elmehetünk a (saját?) határainkig; harmadrészt erős, elszakíthatatlan ezért képes fájdalmat okozni; negyedrészt összegabalyodhat, de olyannyira, hogy legszívesebben elvágnánk. Ez a sokrétegű értelmezési tartomány jelenik meg a koreográfiában, Dragos Dániel és Ivanov Gábor táncosok egymás mozdulataira reflektálnak vagy a másikat éppen marionett bábuként mozgatják. Egyszerre küzdelem is és egymásrautaltság is. Egyensúlyi helyzet és kizökkentés. Belső énünk harca az ‘őszintétlen’, külvilágnak szánt álarcunkkal. És ez a harc kölcsönös irányú.

Fotó: Szabó Luca

Egy ponton a két testet szorosan körbefogja a körülöttük futó gumiszalag és a földre zuhannak. Ezt követően teljes fényt kap a színpad és kvázi ‘civilben’ látjuk a két táncost, ahogyan próbálja - mint egy ördöglakatot - megoldani a közöttük lévő gubancot. Ez a fajta kilépés mutat rá arra, hogy mekkora kihívás a két táncosnak ezzel a 6 ponton a testükhöz kapcsolódó nyúlvánnyal táncolni; hiszen ahhoz, hogy ne fojtsák meg a másikat és ne eredményezzenek kigubancolhatatlan csomót, csak adott síkban tudnak mozogni és szükséges mindig ellenirányú mozdulat is. A fesztelen, improvizatívnak ható prózai jelenet eredményesen zárul, a szálak ismét a helyükön.

A fényváltás és a zene jelzi, hogy újra visszahelyezkedünk a korábbiakba, de már csak néhány perc erejéig. A táncosok egy hosszan kitartott egymástól függő balansz-állapotban néznek farkasszemet egymással, ekkor vannak a lehető legtávolabb egymástól. Érezzük, hogy már elértük a határt, majd egy hirtelen mozdulattal az egyik táncos lecsatlakozik és a gumikötelek hatalmas sebességgel csapódnak a másik felé. Mindketten a földön. Egyértelmű, hatásos és beszédes zárókép.

Opavszki Máté a Szegedi Nemzeti Színház Tánckarának tagja, a Stations című előadásról is nyilatkozott:

Szereplők: Dragos Dániel, Ivanov Gábor

Zene: Mádi László

Fény: Fogarasi Zoltán

Koreográfus: Wéninger Dalma

A cikk szerzői: Faragó Vivien és Benczur Kata