La vie en rose
Harmadik idei és első kisszínházi bemutatójának apropóján a színpad valóban rózsaszínbe borul Szegeden. A Macskajáték különlegessége, hogy a darabot Örkény eredetileg egy novellájából dolgozta át Székely Gábor megrendelésére, aki Novák Eszter, a szegedi Macskajáték rendezőjének mestere, így a végeredmény egyszerre eredeti, modern, és szinte első kézből érkezik. Novák Eszter nevéhez számos, országosan és szakmailag is elismert rendezés köthető, a szegediek a Szabadtéri 2010-es évadában az ikonikus My fair Lady című musicalt láthatták tőle, de a szegedi kőszínházban most először ül a rendezői székben. A mű zsenialitása abban rejlik, hogy aktualizálható, valós emberi kapcsolatokat dolgoz fel, a testvéri és szerelmi szálakon túl, finomra hangolt személyiségek, valós emberi reakciók, érzések adják igazán a darab esszenciáját.
A darab tulajdonképpen két nővér, Orbánné Erzsi (Fekete Gizi) és Giza (Molnár Erika) “Gizám” folyamatos kommunikációja telefonon és levélen keresztül. A többiek szinte nem is léteznek, csak Orbánné fejében. A két testvért elképzelhetetlenül szoros szálak kötik össze, pár kérdésben azonban még a 160 perces darab végére sem sikerül megegyezniük. Az egyik ilyen kényes téma Erzsi magánélete: ő ugyanis nem tudja elfogadni, hogy nővére nem kedveli sem lánykori szerelmét és lovagját, a már nyugalmazott operaénekes Csermlényi Viktort (Pálfi Zoltán), sem pedig legjobb barátnőjét, a mindig elegáns és sikkes Paulát (Vlahovics Edit). Bár sokáig foggal-körömmel védi őket, hamarosan be kell látnia, hogy kijátszották, Viktor és Paula ugyanis a háta mögött összeszűrték a levet – jobban mondva a húslevest.
Örkény szereplői mindig fájdalmasan valódiak, érzékletesen sokdimenziósak. A főszereplő, Orbánné (született Szkalla Erzsébet) pedig pláne nem egyszerű eset. A hentesek réme, aki gátlástalanul veszi kölcsön és teszi tönkre a szomszédasszony estélyi ruháját, ezzel botrányt okozva egy gálavacsorán és szégyenbe hozva a saját lányát, aki probléma nélkül hazudik bárkinek, aki macskával a hóna alatt sétál be és csap botrányt a tejcsarnokban, aki azonban befogad egy elhagyott asszonyt és anyjaként gondoskodik róla. Ezt az asszonyt, Egérkét (Borsos Beáta), bárkivel szemben anyatigrisként védi, csak hogy a következő jelenetben ő maga hülyézze le, a saját lányával, Ilussal (Tánczos Adrienn) pedig úgy beszél, hogy az embernek kedve támad a fiatal nőt megkínálni egy pszichológus telefonszámával az előadás után. Ezzel a proletárbőrbe bújtatott antik matrónával azonban a néző sem egykönnyen birkózik meg: az egyik percben értetlenül áll gonosz vagdalkozása előtt, a másikban pedig mindennél jobban kívánja a boldogságát. Heves tettei felvetik a kérdést: mi a jobb? Egy hibátlan, ámde lelki (és talán fizikai) értelemben bénaságra kárhoztatott létezés vagy egy tökéletlen, de üstökösként szikrázó sors, mely magát az embert is elégeti. Orbánné helyettünk és értünk harcol – és győz! Bátran él és bátran hal meg (bár utóbbi művelet nem teljesen sikeres…), egy másik francia sanzont idézve: elle ne regrette rien.
A drámatörténet legtöbb szövegét elvileg III. Richárd jegyzi, azonban ezt a darabot látva erősen elbizonytalanodtam ezen hagyomány pontosságában. Színész legyen a talpán, aki ekkora és ilyen összetett monológokat megtanul, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a darab unalmas lenne. Sőt, egyedülálló és dinamikus lüktetése, ritmusa van. Novák Eszter karakterei olyan természetességgel teszik magukévá a színpadot, hogy ember még sosem izgult ennyire, mi állhat két vénasszony levelezésében.
És bár valóban sziszifuszi feladat lehetett megbirkózni a szövegmennyiséggel, Fekete Gizi és Molnár Erika fantasztikus munkát végeznek. Folyamatos interakcióban vannak egymással és a közönséggel, játékuk nyomán értelmet nyer múlt és jelen, szerelem és gyűlölet. Igazi jutalomjáték ez nekik, melyben szemmel láthatóan tobzódnak – a közönség legnagyobb örömére.
Mindennek pedig Fodor Viola egész színpados francia budorája ad otthont, mely a második felvonásra olyan otthonossá válik számunkra, hogy mi magunk is legszívesebben leheverednénk valamelyik kanapéra. A szövetek, bútorok és használati tárgyak (főleg telefonok) ensemble-jának pedig különös légkört kölcsönöz a folyton változó, hol hidegen kéklő, hol meleg narancssárgán ringató világítás.
Az i-re pontot Zeke Edit jelmezei teszik fel: a minták, az anyagok és a formák úgy kapcsolódnak, változnak, jelennek meg és tűnnek el, ahogy a szereplők érzései, viszonyai. Csermlényi Viktor például az első pár alkalommal Orbánné mintáját viseli az ingjén, csak az ominózus találkát követően vált rózsaszínre, amely Paula színe. Orbánné cipőcseréi pontosabban jelzik hangulatváltozásait, mint egy NASA-műhold a viharokat, Giza porcelánszerű, törékeny polgárságát pedig mi sem jellemzi jobban, mint megjegyzése, hogy ő még a szökött macska után is csupán kifogástalan toalettben futna.
Örkény vitriolos szatírája számos kérdést érint Orbánné tragikomédiájában. Hogyan lehet méltósággal viselni az idő múlását? Mi történik akkor, ha két szinte összenőtt ember hosszú éveket tölt két teljesen más világban? Hogyan dolgozzuk fel a múltat, ha még abban sem tudunk megegyezni, pontosan hogyan történt? Ahogy Orbánné ajándéka, a japán vízi csoda is lassan, de pompázva bontakozik ki, úgy hámlanak le hőseinkről a rétegek és látunk egyre mélyebbre lelkük rejtett zugaiba. Novák Eszter hihetetlen finomsággal és tapintattal hántja le a rétegeket a szereplőkről, felfedve és szabadon engedve a bennük munkáló feszültségeket, fájdalmakat és vágyakat. Legyenek ezek pont ugyanolyan magasztosak és kibomlásukban önnön pusztulásukat hordozók, mint a vízi csoda, mégis ugyanolyan közönségesek: ha nem is minden közértben, de minden szívben megtalálhatók. Mert, ahogy Örkény maga mondja “mi, emberek, csak egyféleképpen tudunk szenvedni és örülni, akár az élet elején, akár a végén tartunk; joggal mondhatjuk hát, hogy ha sírva, ha nevetve: a színpadon mi magunk is ott vagyunk.”
C’est la vie. Az élet már csak ilyen.
A cikk szerzője: Szabó Anna
Fotók: Zsiros Aliz