A bogyósgyümölcskertész fia

Te meddig mennél el?

Utazzunk külföldre, és majd minden jobb lesz? Vagy elég csak ha a vidéket hagyjuk hátra a nyüzsgő nagyvárosért cserébe, a szebb napok reményében? A bogyósgyümölcskertész legkisebb fia útnak indult, hogy szerencsét próbáljon, és egy napon kinyílt előtte a nyugati világ hatalmas kapuja. 

Háy János A bogyósgyümölcskertész fia azonos című regénye alapján az Átrium és a Mentőcsónak Egység közös produkcióját, Kocsis Gergely vitte színre.

A teltházas előadást Szegeden, az ALTERRA tavaszi programsorozatának keretében láthattuk a Régi Zsinagógában. 

Mindig maradandó élményt tud nyújtani egy egyszereplős darab, ha azt dramaturgiailag jól fel tudják építeni, ha a nézőkkel közvetlenebb kapcsolatot tud kialakítani a színész, teljesen más áramlása lesz egy monodrámának, más előadásokhoz viszonyítva. A bogyósgyümölcskertész fia is ezt a csoportot erősíti, kiemelkedően jó humorral fűszerezve. Éles és egyben megmosolyogtató szöveg Háy János által, ritmusos és szórakoztató rendezés Kocsis Gergelytől, végül pedig egy lebilincselő és hiteles játék Kovács Mátétól. Ha egy monodrámának fel lenne valahol jegyezve egy ideális receptje, az ilyen formát öltene.

Fotó: Révész Róbert

Az előadás olyan lendületességgel van felruházva, és folyamatos cselekménnyel, amiről azt gondolhatnánk egy színész önmagában nem tudna kivitelezni, mégis Kovács Máté lehengerlő módon helytáll. Sokszor a nézők képzeletére van bízva a jelenet, nincs más kapaszkodó, csak a színészi játék, ami olyan jól működik, hogy egyik pillanatban szinte éreztük a tűző napot a szereplő tarkóján, a bogyósgyümölcs földeken, másik pillanatban pedig már Bécs makulátlan parkjának zöld pázsitja hűs csiklandozását a főszereplőnk talpán. Folyamatosan sodort minket a történet, ami egy pillanatig nem lankadt. 

Fotó: Révész Róbert

Hősünk egy '70-es évekbeli magyar vidéki egyszerűségből kezdi meg történetét, nagy álmokkal felruházva. Példaképe Jimi Hendrix, vágya pedig egy nagyszóló, és nem a kapanyélen, hanem egy igazi gitáron. Majd a kezdeti bukdácsolások, és akadályok után, pont mint a mesében, útnak indul szerencsét próbálni a nagyvárosba. De vajon elegendő ennyi a nagy kitöréshez? Vagy ő mindig is csak a bogyósgyümölcskertész fia marad? Ezeket a változásokat, amik körülötte történnek, hogyan éli meg és őt magát, mélységeiben meg tudja változtatni? 

Komoly kérdéseket és ezeknél jóval többet feszeget ez a mű. A választ mindenki leszűrheti magának, de azért nem minden kérdés marad megválaszolatlanul.

Fotó: Révész Róbert

Érdekes történelmi korrajz is ez a regény a ’70-es évek Magyarországáról, amit azért néha tisztáznunk kell magunkban az előadás során, hogy nem a jelenkorban játszódik. Nosztalgikus visszaemlékezés helyett inkább fájó felismerés övezi ezeket a pillanatokat. 

Alapvető témaként mégiscsak a zene és a “rokendroll” csúcsosodik ki, a korszak szülte unikumokkal, mint az éneklés magyaros-angol-halandzsa nyelven, vagy a táncdalfesztivál oppozíciója, de nem elhanyagolható tény a csajozás művészete-, vagy éppen a falusi szomszédok előtti felvágás egy gitárral.

Sokáig lehetne sorolni, hogy miről szól ez a darab, vagy hogy mi a fő mondanivalója, de talán leegyszerűsítve elmondhatjuk, az alkotók amit színpadra vittek, az maga a körülöttünk zajló, és kitapintható élet.

Játssza: Kovács Máté
Jelmez: Halma Ágnes
Kellék Hajdu Bence
Produkciós asszisztens: Király Krisztina
Műszaki vezető: Czibor Attila
Produkciós vezető: Ugrai István
Rendező: Kocsis Gergely

A cikk szerzője: Faragó Vivien

Operavizsga

A FreeSzfe zenés rendezői

Komoly próbatétel elé néz az, aki zenés rendező szakot szeretne végezni. Először is ott van a közismert, hatalmas túljelentkezés. Többfordulós felvételi, mire az ember több száz emberből lesz egy, a néhány fős kiválasztottakból, akik elkezdhetik a képzést.

Utána maga a szak is jóval komplexebb tudást igényel, hiszen a rendezői mesterség mellett, komoly zenei tudást is el kell sajátítania a hallgatónak, hiszen az értelmezéshez, minden hangjegyét értenie kell annak a műnek, amit a kezébe vesz.

Ha ez nem lenne elég Ascher Tamás és Forgács Péter osztályának egy nem várt próbatétellel is szembe kellett néznie mindezeken felül.
Elvették tőlük az iskolájukat, az oktatásukat, és megfosztották őket annak lehetőségétől is, hogy folytassák tanulmányaikat, és diplomát szerezzenek úgy, ahogy azt hosszú évtizedeken át elődjeik is tették.
Nem volt más lehetőségük, saját jövőjük érdekében kezükbe kellett venni az irányítást, és a FreeSzfe Egyesület keretében folytatni az alkotómunkát, egy olyan pályán, ami az ellenkező irányba lejt.

Tegnap este hat jövőbeli zenés rendező mutatta meg, hogy milyen fából faragták őket. Minden nehézségen túl itt voltak a Szegedi Nemzeti Színházban és rendezhettek. Végre azzal foglalkozhattak, amiért annyit küzdöttek, és annyi próbatételt kiálltak. Hatalmas dolog szakmailag, és emberileg is, hogy itt Szegeden végre hagyták őket, és teret, lehetőséget adtak nekik, hogy egy teljes színházi műszakkal együtt dolgozhassanak.

Ha igaz az, hogy a legjobb rendezők az életből merítenek, és a tapasztalásaik viszik őket előre szakmailag, akkor Bezerédi Bendegúz, Csehi Rebeka, Csík Barnabás, Gálhidy Sára, Nyári Ádám, és Sahin-Tóth Sára előtt fényes jövő áll.

Valami egészen biztos megamaradt a régi SZFE szellemiségéből: az osztályfőnök nem engedi el az oszálya kezét. Ascher Tamás folyamatosan figyeli az osztályát, egyenegeti útjaikat, már ez is egy mérőfoka az elkészült produkciónak.

Az este folyamán 15 részlet csendült fel, 11 különböző operából. A jeleneteket más-más hallgató vitte színre, a Szegedi Nemzeti Színház kórusának és magánénekeseinek közreműködésével.

A műsorban túlnyomórészt Mozart művei szerepeltek, helyet kapott például a Varázsfuvola, vagy a Figaro házassága, de felcsendült többek között Puccini, Turandot című operája is.

Az Operavizsga számos érdekességet rejt magában. Például, hogyan kapcsolható össze több különböző opera, más-más jelenete, különböző rendezőktől. Most elsősorban a látvány volt ennek segítségére. Ugyanis visszatérő díszletelemek változó funkicókban oldották meg a színek összefűzését.  

A magyarul elhangzó dalok Hermann Szabolcs vezényletével, és Zalánki Rita valamint Dinyés Dániel zongorakíséretével, önmagukban is megállták helyüket, gálaest szerűen.

Az ifjú rendezőtanoncok már most sok olyan praktikát tudhatnak magukénak, ami jól tud működni a nagyszínpadon. Például Sahin-Tóth Sára már remekül érzi, hogyan töltse meg a teret, míg Nyári Ádám egyik fő eszköze a játékosság. Gálhidy Sára szintén a finoman elejtett komikus ábrázolás követe, Csík Barnabás pedig az új ötleteké. Végül Csehi Rebeka, akitől Donizetti: Lammermoori Lucia című operáját, és Bezerédi Bendegúz, akitől pedig Mozart Varázsfuvoláját akár már most egy teljes előadás keretében is szívesen megnézném. 

Remélhetőleg ez az esemény hagyományteremtő lesz, és nem csak Szegeden, hanem más játszóhelyek is példát vesznek erről a nélkülözhetetlen kezdeményezésről, teret adva a tehetségek kibontakoztatására.

Meseország nem mindenkié

Vivaldi már nem lesz többé ugyanolyan - FAQ

Egy fiatal színészekből álló társulat érkezett Szegedre a Maszk Egyesület által szervezett tavaszi programsorozat részeként. A FAQ Színház társulata 2012 óta a független szcénában alkot, darabjaik a budapesti MU Szinházban láthatóak, színházi nevelési előadásaik terepe pedig az iskola.

Az előadás címe (Meseország nem mindenkié) megidézi a közelmúlt elhíresült politikai akcióját, melynek során egy politikus könyvdarálással fejezte ki nemtetszését egy gyerekeknek szóló mesekönyvvel kapcsolatban. Az előadásban nem az inkriminált mesék kerültek színpadra, hanem egy nyomozós keretjátékba bujtatott színművészetis gálaműsor. 

A rendező, Molnár Anna az egy-három személyes etűdöket nem fűzte koherens egységgé, célja nem is lehetett ez, hiszen minden jelenet merőben más eszközrendszerében, mondanivalójában és színészi játékában. A jelenetek közötti átkötés - amit epizódról epizódra egyre jobban vártam - egy konferansziészerű, mindig más női ruhába, parókába és magassarkúba bujtatott színész György Zoltán Dávid feladata volt. Ő az első lakó, akit megismerünk, a Múlt Nélküli Ember, ő fog minket végigkalauzolni ezen az estén.

Fotó: Révész Róbert

Látunk nagyon erős, ízlésesen megkomponált képeket, mint például a Világ Leggyönyörűbb Nőjét a hatalmas uszályú esküvői ruhában, egy magaslaton, a nézőknek háttal állva, fuvolájával a kezében halljuk játszani. A nő keserves sorsa - miszerint aki őt szereti előbb-utóbb meg fog halni - mind a fuvolajátékában (Szomorú vasárnap) mind a testtartásában megmutatkozik.
Látunk eszköztelenül, standupszerűen előadott monológot a Legutolsó Magyartól, látunk beszédtechnikai bravúrt a Két Nővértől vagy madárhangokat ügyesen utánzó, a végletekig introvertált Kertészt. A Csecsemőember meséje aprólékosan megkoreografált rémtörténet és sajnos Vivaldit hallgatni sem lesz már ugyanolyan: Lestyán Attila csupán a arcát és annak összes izmát használva “táncolja” végig a Négy Évszak Tél tételének egyik legmozgalmasabb és legdinamikusabb részletét. Mosolyogtató nézni, egyúttal kényelmetlen Vivaldit egy pantomim geg aláfestő zenéjeként hallgatni.

Fotó: Révész Róbert

A legkatartikusabb jelenet a közös ének, mikor egy kórussá áll össze az összes szereplő és György Zoltán Dávid éneke tiszta közlés: “megdögleni volna jó”.

Az előadás térhasználata erősíti az összefüggés nélküli, laza szerkezetet. A Régi Zsinagóga színpadának elülső részét fekete függönnyel fedték el és a jelenetek során gyakran mozgatva, részben vagy egészben kinyitva mutatták meg az etűdöket. Ezzel jól irányítva a nézői figyelmet és mozgalmassá téve a színpadi történéseket. 

Fotó: Révész Róbert

Üdítő volt tehetséges fiatalokat látni az előadásban és ez a lehetőség folytatódik a Régi Zsinagóga Tavaszi programjában. Május 26-án 19:30-kor láthatjuk Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia című monodrámát, mely az Átrium és a Mentőcsónak Egység koprodukciója.

Érdemes figyelni a fiatal színész - és rendező-generációra, szegediként szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy ezen vendégjátékok alkalmával már pályájuk elején megjegyezhetünk pár nevet.

Játszók: György Zoltán Dávid, Lakatos Dániel, Lestyán Attila, Martinkovics Máté, Messaoudi Emina, Molnár Dávid Márk, Nyáry Pál, Orbán Borbála, Pintér Gabriella Márta, Tóvaj Ágnes
A társulat improvizációiból írta: Nyáry Pál
Dramaturg konzulens: Bodor Panna
Fénytervező: Major Mátyás
Látványtervező: Molnár Anna
Látványtervező munkatárs: Petrovics Eszter
Jobbkezek a bajban: Csákberényi-Nagy Anna, Somoskői Judit, Szilasi Flóra
Rendező: Molnár Anna

A cikk szerzője: Benczur Kata

Imre Zoltán Kortárstánc Fesztivál zárónap

Fotó: Szabó Luca

Tegnap este teltházzal zárult az Imre Zoltán Kortárstánc Fesztivál a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában. A záró produkció a Szegedi Kortárs Balett Danza című előadása volt. A két koreográfiát tartalmazó darab méltó zárása volt az egy hétig tartó Fesztiválnak.

Fotó: Szabó Luca

Az eseményt Barnák László a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója, és Pataki András a Szegedi Kortárs Balett igazgatója, valamint az Imre Zoltán Program kollégiumvezetője zárta és összegezte. Kiemelték a program fontosságát, és Imre Zoltán személyének jelentős szerepét, hiszen ő volt az, aki Szegedi Balett néven elindította a mára nemzetközi sikereket halmozó Szegedi Kortárs Balett társulatát. Imre Zoltán, mint alkotó mindvégig figyelemmel kísérte a fiatal, pályakezdő táncművészek munkásságának alakulását, ahol tudta segítette.
Pataki András elkötelezett a szegedi fesztivál visszatérését illetően, mindezt bizonyítja a fesztiválon tapasztalható egyre növekvő érdeklődés.
Reméljük, a következő színházi évadban is tudósíthatunk nektek a kortárstánc fiatal hazai és nemzetközi alkotóinak munkáiról! 

Fotó: Szabó Luca

Imre Zoltán program számokban

Május 2-8.-ig tartott Szegeden az Imre Zoltán Kortárstánc Fesztivál, melynek keretében 13 produkciót láthatott a közönség. Most annak jártunk utána, hogyan működik az Imre Zoltán Program (továbbiakban IZP) belülről, milyen eredményeik és innovációik vannak.

Pataki András a Szegedi Kortárs Balett igazgatójaként és az IZP kuratóriumának vezetőjeként nagy rálátással rendelkezik a hazai és határon túli táncéletre, így szakmai szempontok alapján, egy jól működő belső logikával felépített pályázati rendszerben 2017. óta kollégáival (Nagy Zoltán, Kovács Gerzson Péter, Ertl Péter) azon dolgozik, hogy a fiatal, alkotó táncművészek a financiális támogatás mellett tréning lehetőséget, ingyenes próbaterem-használatot, kutatási támogatást, online portfólió készítési lehetőséget és elkészült előadásaik kapcsán továbbjátszási lehetőséget kapjanak. 

Az IZP öt éves ciklusát vizsgálva láthatjuk, hogy a pályázási kedv egyenletesen nőtt, az első évben 91 db pályázat érkezett be, míg 2021-ben ez a szám már 163. Öt év alatt 700 pályázatról beszélünk, melyből a kuratórium 458 projektet támogatott; ebben nem csak az előadás létrehozására fókuszáló pályázatok vannak, hanem a már említett tréningszervezések, kutatómunkák, színházi-nevelési előadások utaztatása vagy éppen konferenciák, workshopok megvalósulását segítő pályázatok.
Ami a létrejövő táncelőadásokat illeti 2017-ben, az IZP indulásakor 23 bemutatóra került sor, amely ígéretes kezdésnek bizonyult, ám a járvány jelentősen átszabta a terveket, így a Szegeden lezajlott fesztiválon is számos olyan produkciót láthattunk, amely a covidnak köszönhetően “beragadt” és a szegedi közönség előtt kerülhetett újra színpadra. Az öt év alatt több, mint 200 előadás valósult meg, ami nagyon jelentős lendületet ad a fiataloknak és remélhetőleg fenntartja a pályázási kedvet az pályakezdő alkotók között.
Kik nyújthatják be a pályázatukat előadás létrehozására? Az alkotóknak nem feltétlenül végzett koreográfusnak kell lenniük, a táncművész végzettség elvárás és az is, hogy szakmájukat professzionális módon gyakorolják. Ha a szakmai elkötelezettség mellé elegendő kitartás, alkotókedv és nyitottság párosul, akkor a fiatal alkotó az IZP programba bekerülve rengeteg ismeretanyagot sajátíthat el és bővítheti kapcsolati tőkéjét. Ez a program nem csupán készülő projekteket támogat, hanem a sokszor társulati tagsággal nem rendelkező szabadúszók esetében ingyenes tréning lehetőségeket ad, amely a táncosok esetében kiemelt fontossággal bír; lehetőséget ingyenes próbaterem használatára (2017-ben 4 helyszínen: 2244 óra; 2021-ben 6 helyszínen: 4150 óra) és segítséget olyan menedzselési kérdések kapcsán, hogy hogyan szervezzék a projektjük alakulását, hogyan építsék fel az online megjelenéseiket (az IZP támogatásával az öt év alatt 40 online portfólió készült el az alkotók és projektjeik számára).
Ha végignézzük például a szegedi fesztivál programját, láthatjuk, hogy vannak abszolút új nevek, de találkozunk a szakmában már régebb óta jelenlévő alkotókkal, korábbi táncosokkal. A pályázat elbírálásánál a döntéshozók figyelmet fordítanak arra, hogy a teljesen “névjegy nélküli” pályakezdő, fiatal koreográfusok és a már 4-5-6 magas szintű előadást létrehozó alkotók között súlyozzanak. Az öt hosszú év alatt már látják, hogy egy-egy alkotót hogyan és meddig érdemes ilyen komplex szinten támogatni és mikor kell akár útjára engedni a projekt-társulatot, mert megtalálta és kitermelte a saját közönségét.

Vidék és főváros relációjában a beérkező pályázatok 60-40%-os arányt mutatnak a budapesti túlsúly felé és ez a támogatott projektek esetén is megfigyelhető. Ez a kortárs színházi, táncszínházi szcéna jellegzetessége, hiszen a legtöbb képzési lehetőség és társulat Budapesten van, vidéken pedig Pécs, Szeged, Győr, Miskolc, Kecskemét jelentősek; ezeken a helyeken vagy a nagy múltú társulatok jelenléte vagy az adott színház művészeti vezetése, önálló tánctagozat fenntartása ‘termeli ki’ a kortárs tánc alkotóit és közönségét egyaránt.
Apropó közönség. Az IZP olyan projekteket is támogat, amely színházi nevelési előadásokat hoz létre általános és középiskoláknak; ez a fajta beavató színházi forma egyfajta érzékenyítés, amely segít a jövőbeli közönségnek abban, hogy képes legyen befogadni és értelmezni a kortárs tánc eszközrendszerét, kifejezésformáit. A programnak tehát hosszú távú eredményei is vannak/lesznek és ez a jövőbe látás, a következő színházi generációval való foglalkozás elévülhetetlen érdeme a programnak. 

A cikk szerzője: Benczur Kata

Imre Zoltán Kortárstánc Fesztivál 6. nap

Letisztult formavilág és képi megfogalmazás Góbi Rita Tátikák produkciója

Önmagában az a koncepció, hogy a növények és emberek közötti hasonlóság és a virágok megtestesítése a célkitűzés, már magával hozza, hogy egy lassabb ritmusú, elsősorban vizuálisan felépített előadást láthatunk. Noha a produkció rögtön egy ütemes indulóval kezd. Sokszor van teljes csend és sokszor van olyan momentum, hogy az egyik táncos ad ki egy mozdulatsort indító hangot. Tulajdonképpen a csapatban létezés, az együtt lélegzés, a mozgás mozgatórugói voltak a hangi effektek, vagy épp azok hiánya. Szegő Dávid volt ezért a harmóniáért a felelős.

Fotó: Szabó Luca

A fények is hasonló szereppel lettek felruházva. Pavla Beranová és Pető József a fény-árnyék  összhangjával játszik. Végigvezetnek minket napszakokon, vagy akár évszakokon. A színpadi virágok életritmusát követve. Ritkán látni, hogy a nézők felől is reflektorok vannak felállítva a színpad szélén. Ezek különös vizuális hatást okoznak, hiszen megvilágítva a táncosokat, árnyékuk kivetül a háttérre, amely mintegy mozivászon mutatja meg a mozdulatokat. A fények dinamikusan változnak, a színek szinte percenként festik át az egész színpadot vibráló pirosból, lila, zöld és narancs színűvé.

Összhang és harmónia övezte végig az előadást, a kötött mozdulatok szabályosságot, és rendszert sugároztak. Egy fejlődési folyamat, egy összekapcsolódás, csoportosulás volt megjelenítve a koreográfiában. Egymás rezgéseinek felvétele azért is fontos a darab szempontjából, mert egyszerre hatan vannak jelen végig a színpadon. Ez az előadás nem működne, ha nem egy összehangolt, egymás rezgéseit érző csapat dolgozna együtt. 

Fotó: Szabó Luca

Marie Gourdain jelmeze szintén az egyszerű, letisztult látványvilágot hivatott erősíteni. A fekete testhezálló dresszek egyben kifejeznek egy egységességet, másik oldalról pedig kiemelik a táncosok apró mozgásait is, nagyobb teret adva minden mozzanat kiemelésére.

Az előadásról Opavszki Máté, a Szegedi Nemzeti Színház Tánckarának tagja is beszélt nekünk:

Táncművészek: Frank Rebeka Anna, Sinthavong Zsófia, Szeles Ildikó, Rovó Virág;

Takács Rozi és Imély Dorka (a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium tánctagozatos növendékei)

Zene: Szegő Dávid

Fénytervezés: Pavla Beranová (CZ) és Pető József

Jelmez: Marie Gourdain (FR)

Koreográfus asszisztens: Sinthavong Zsófia

Koreográfia: Góbi Rita

A két előadás közötti szakmai beszélgetés Czár Gergely, a Szegedi Kortárs Balett táncművésze és Pataki András, a társulat igazgatója részvételével kezdődött el és rögtön fel is merült a kérdés a nézők részéről: Lesz-e jövőre is kortárstánc fesztivál Szegeden? Az igazgató úr elmondta, hogy természetesen ő támogatja és próbálja Barnák László főigazgató úrnál elérni, hogy a fesztivált jövőre is meg lehessen rendezni. Az IZP kollégiumának vezetője elmondta, hogy Szegednél kisebb városok is rendeznek táncfesztivált, így városunk, különösen Imre Zoltán emléke miatt a lehető legautentikusabb helyszíne lehetne a kortárstánc seregszemléjének.
A csatlakozó Góbi Rita, a Tátikák című produkció koreográfusa szakmai életútjáról mesélt; megtudhattuk, hogy a legfontosabbnak a szabadságot tartja, amelyben képes a kreatív energiáit mozgatni. Ehhez természetesen el kellett sajátítania az alapokat, megszerezni benne a színpadi rutint, de mindig is többre vágyott ennél.

Fotó: Szabó Luca

Egy lecsupaszított, letisztult eszközrendszert szeretne a szípadra tenni koreográfusként. Társulatának tagjait is ennek megfelelően válogatta ki, táncosai egytől-egyig kiváló kvalitású, fegyelmezett, pályakezdő táncosok; kiválogatásuknál cél volt, hogy tudjanak az alkotóval egy hullámhosszra kerülni és hogy hasonlítsanak egymásra. Az előadásban ezt a fegyelmezett munkát csodálhatta meg a szegedi közönség.

Csattanós mondanivalóval tért vissza a szegedi színpadra Wéninger Dalma

A Szegedi Kortárs Balett egykori táncosa, Wéninger Dalma koreográfiáját, a Stations-t láttuk a mai este második darabjaként az Imre Zoltán Kortárstánc Fesztivál programjában. 

Az előadás teljesen lecsupaszított, eszköztelen térben jelenik meg, a két férfi táncoson kívül egy fontos kellék lép elő harmadik szereplőnek: féltucat vékony gumikötél, melyek mindkét vége felcsatolható a táncosok testére. Ezen a ponton akár gondolhatnánk, hogy egy tárgy-tanulmány van a középpontban, de az előadás végére érezzük, sokkal több mondanivaló kifejezésére alkalmas ez az eszköz, főleg a tánc nyelvén keresztül.

Fotó: Szabó Luca

A kezdőképben elöl a fejgép fényében és hátul egy hosszanti fénysávban jelenik meg a két táncos, akik hamarosan lefejtik saját testükről a gumiköteleket és különböző módokon összekapcsolódnak.
A két emberi test egy identitáshoz tartozik; az egyik a kifelé, a külvilág felé mutatott arc, a másik a valódi, amely legtöbbször megbújik a ‘felettes én’ mögött. A kettő kapcsolatának minőségét a koreográfus Wéninger Dalma egy rugalmas kötél segítségével fejezi ki, ami igazán variábilis szimbólum tud lenni ebben a koncepcióban.

Egyrészt egy erőteljes, kitörölhetetlen összeköttetés; másrészt nyújtható, feszíthető, elmehetünk a (saját?) határainkig; harmadrészt erős, elszakíthatatlan ezért képes fájdalmat okozni; negyedrészt összegabalyodhat, de olyannyira, hogy legszívesebben elvágnánk. Ez a sokrétegű értelmezési tartomány jelenik meg a koreográfiában, Dragos Dániel és Ivanov Gábor táncosok egymás mozdulataira reflektálnak vagy a másikat éppen marionett bábuként mozgatják. Egyszerre küzdelem is és egymásrautaltság is. Egyensúlyi helyzet és kizökkentés. Belső énünk harca az ‘őszintétlen’, külvilágnak szánt álarcunkkal. És ez a harc kölcsönös irányú.

Fotó: Szabó Luca

Egy ponton a két testet szorosan körbefogja a körülöttük futó gumiszalag és a földre zuhannak. Ezt követően teljes fényt kap a színpad és kvázi ‘civilben’ látjuk a két táncost, ahogyan próbálja - mint egy ördöglakatot - megoldani a közöttük lévő gubancot. Ez a fajta kilépés mutat rá arra, hogy mekkora kihívás a két táncosnak ezzel a 6 ponton a testükhöz kapcsolódó nyúlvánnyal táncolni; hiszen ahhoz, hogy ne fojtsák meg a másikat és ne eredményezzenek kigubancolhatatlan csomót, csak adott síkban tudnak mozogni és szükséges mindig ellenirányú mozdulat is. A fesztelen, improvizatívnak ható prózai jelenet eredményesen zárul, a szálak ismét a helyükön.

A fényváltás és a zene jelzi, hogy újra visszahelyezkedünk a korábbiakba, de már csak néhány perc erejéig. A táncosok egy hosszan kitartott egymástól függő balansz-állapotban néznek farkasszemet egymással, ekkor vannak a lehető legtávolabb egymástól. Érezzük, hogy már elértük a határt, majd egy hirtelen mozdulattal az egyik táncos lecsatlakozik és a gumikötelek hatalmas sebességgel csapódnak a másik felé. Mindketten a földön. Egyértelmű, hatásos és beszédes zárókép.

Opavszki Máté a Szegedi Nemzeti Színház Tánckarának tagja, a Stations című előadásról is nyilatkozott:

Szereplők: Dragos Dániel, Ivanov Gábor

Zene: Mádi László

Fény: Fogarasi Zoltán

Koreográfus: Wéninger Dalma

A cikk szerzői: Faragó Vivien és Benczur Kata

Imre Zoltán Kortárstánc Fesztivál 5. nap

dot.Consla: SOS Lebegés (2022)

Rendhagyó módon kezdődött az SOS Lebegés, hiszen amikor a nézősereg még a helyét kereste, az előadók már színpadon voltak, és filccel rajzolgattak, irogattak a színpadon kiterített papírtekercseken. Mindeközben laza reggae stílusú zene hitette el velünk, hogy minden rendben van, béke és nyugalom övez minket.

Utána kezdetét veszi az előadás, és minden addigi nyugalom és meghittség pillanatok alatt válik semmivé. Az addig kialakított atmoszféra bizonytalanságba, frusztráltságba vált át. Az addig buzgón dekorált papírok, fecnikké lesznek szétszaggatva, és a harmóniát sugárzó zenét is a papírcsörgés nyugtalanító zaja váltja fel. Valami gyökeresen megváltozott.

Fotó: Szabó Luca

Összerendezetlen mozgás, diszharmónia lesz úrrá a táncosokon. Majd kezdetét veszi egy újra, elölről építkezés. Meditatív zene és ősi, törzsi ihletésű dallamok mentén haladunk tovább, és lassan kezd begyorsulni a mozgás és a hang egyaránt.

Fotó: Szabó Luca

Az előadás során váltakozik, hogy ki kap szerepet, hol mind a hárman, hol pedig csak ketten táncolnak, de sokszor központi szerepet kap Nagy Csaba Mátyás. 

Fotó: Szabó Luca

Z-Ujszászi Dorottya sajátos stílusában a conslában alkotott, amely a kortárs tánc, a kontakt improvizáció, valamint a salsa ötvözete. Noha ezen előadásban elsősorban a kortárs tánc elemei voltak felerősítve, improvizációs betétekkel, melyben az érzelmek vitték a mozgást. A salsa stílusjegyei pedig sokkal inkább egy letisztultabb formában voltak nyomokban a koreográfia részei.

Fotó: Szabó Luca

A darab sajátja, hogy az alkotók, Z-Ujszászi Dorottyán kívül, Béky Emma, Nagy Csaba Mátyás, egyben előadók is, így magukra tudták szabni az elemeket, gyakorlatilag ezzel benne vannak maguk is, az érzéseik, gondolataik a mozdulataikban.

Gergely Attila zenéje alapvetően hatáskeltés orientált. Kétszer is elérkezünk olyan pontra a hanghatások terén, hogy szinte hasogatja a fülünket a hang, és alig várjuk, hogy véget érjen ez a kínzó pont. A végén például egy riasztó hangja töri meg figyelmünket. 

Fotó: Szabó Luca

Ami a díszletet illeti, nincs más csak a széttépett rajzok, mint a múlt romjai. A színpad teljes hosszában meg van nyitva, és még onnan is jönnek fények. Erősítve az elveszettség érzést, tágítva a teret. 

A jelmezek talán leginkább törzsi jegyeket vonultatnak fel Bicsérdi Ágnes kreációjában. Homogén föld színek, és tágas lazaság jellemzi az elnagyolt vonalakat.

Az előadásról Czár Gergely, a Szegedi Kortárs Balett táncművésze is mesélt nekünk:

Alkotók, előadók: Béky Emma, Nagy Csaba Mátyás, Z-Ujszászi Dorottya

Jelmeztervező: Bicsérdi Ágnes

Zene: Gergely Atilla

Fény: Vajda Máté

Grafika: Kosztándi Orsolya

Vers: Labanc Dániel

Koreográfus: Z-Ujszászi Dorottya

Fotó: Szabó Luca

A szünetben ezúttal Nemes Rolandot, Czár Gergely, a Szegedi Kortárs Balett táncművésze váltotta, aki részletekbe menően beszélgetett az alkotókkal. A Hepa kapcsán Finta Gáborral, aki koreografálta és egyben táncolja is a darabot. Valamint Z-Ujszászi Dorottyával, aki szintén mindkét viszonylatban részese az SOS Lebegésnek.

Finta Gábor: Hepa

Monumentális látványvilág jellemezte Finta Gábor ma bemutatott koreográfiáját a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában, ahol tovább folytatódik a fiatal alkotókat bemutató Imre Zoltán Kortárstánc Fesztivál.

Fotó: Szabó Luca

A nyitókép egy színekkel teli tér, ahol a zsinórpadlásról mélyen belógó kék, zöld, piros, sárga, iszonyatosan intenzív és mozgalmas hátteret adó kép jelenik meg a nézők előtt. A színpad mélyén egy karnyi vastag, ember méretű karika található, melynek közepén látjuk a táncosokat. Folyamatos lassú és apró mozdulatokkal indítanak a körön belül, amely egyfajta bázis, kiindulópont, ahová visszatérve úgy látszik minden nyugalomba kerül. Ebből a biztonságos “safe space-ből” lépnek ki időről időre a táncosok, hol egyedül, hol duettek vagy közös kombinációk erejéig. A mozdulatok a ‘gyűrűn’ kívül már lendületesek, nagyívűek, a koreográfia egy pillanatig sem hagyja nyugodni a táncosok testét.

Fotó: Szabó Luca

A táncosok összetétele meglehetősen nemzetközire és sokszínűre sikeredett; a koreográfus (Finta Gábor) mellett három olasz származású lány táncolt (Mastrocinque Alessia, Montelione Grazia, Trucci Marika) és a csapat másik férfi tagja, az artista végzettséggel is rendelkező György Tibor. A koreográfus elmondta, hogy a Hepa bemutatója 2020-ban éppen a karantén előtti napon volt, majd a premiert követően hosszú leállás következett, mely alatt sok elemen változtatott a bemutatóhoz képest: új táncosokkal kezdett dolgozni, más zenéket használt és a látványvilág is átformálódott a koncepciójában. Megfogalmazása szerint nem volt szándéka történetet elmesélni a koreográfiáján keresztül, hanem azt szeretné elérni, hogy az általa színre vitt koreográfia, fény és zene komplex egysége hatást keltsen a befogadóban és mindenki aktuális élethelyzetének megfelelően értelmezze azt. Egyfajta nyitott képletet állít színpadra, amely ki-ki számára egészen mást jelenthet.

Fotó: Szabó Luca

Az előadás egyik legemlékezetesebb jelenete György Tibor produkciója volt. A darab egy pontján a hatalmas karika - amely addig dramaturgiai szempontból jelentős helyet jelölt - üresen maradt, az addig a háttérben fekvő táncos megemelte azt, majd mozgásba hozta, egyre dinamikusabban és gyorsabban; ahogyan a zene építkezett, úgy vált a táncos szinte eggyé a karikával, amely a fizika törvényei szerint pörgött, forgott, gyorsult, lassult, elképesztő sebességet produkálva a színpad közepén. A cirkuszi világban cyr keréknek hívják ezt az eszközt, amely 190 cm átmérőjű és közel 25 kg és amikor mozgásba lendül olyan íveket és hullámokat mutat be, amelyek szemkápráztatóak. Mikor György Tibor mindkét kezével fogja és lábaival terpeszben támasztja a karikát, rögtön da Vinci-t idézi meg bennem, aki az emberi test arányainak leírására használta az ábrát. A mozgásba lendült eszköz újra nyugovóra tér az eredeti helyén, de valami változás megtörténik. Az addig stabil pont - érezzük, hogy megváltozott. A koreográfus maga az, aki az előadás utolsó pillanatában kiűzettetik a belső körből.

Finta Gábor majdhogynem napra pontosan 10 év után tért vissza a sokáig otthonának számító szegedi színpadra. 2012-ben döntött úgy, hogy kipróbálja magát koreográfusként, táncpedagógusként és az Imre Zoltán programnak hála egy olyan sajátos előadást hozott létre, amely abszolút hű a névadó emlékéhez, hiszen a cirkuszi elem integrálásával ő is nyit a társművészetek felé, melyek egymásba dolgozva új jelentéstartományt képesek kialakítani.

Pataki András a Szegedi Kortárs Balett igazgatója pedig így vélekedett az

előadásról:

Táncosok:

Mastrocinque Alessia

Montelione Grazia

Trucci Marika

György Tibor

Finta Gábor

Díszlet: Morgana Machado Marques

Jelmeztervező: Kasza Emese

Zene: Wojciech Kilar

Mentor, világítás: Földi Béla

Koreográfus: Finta Gábor

A cikk szerzője: Benczur Kata, és Faragó Vivien