A hátország széthullása
Dézsi Fruzsina drámáját állította színpadra Varga Bence rendező a TÁP Színház társulatával. A háborús tematika a jelen konfliktus árnyékában dupla gyomros; a darab hat jelenetben villant fel sorsokat, képeket, ideológiákat egy háborúzó nemzet életéből.
Hiába nem telik el egy emberöltő a világtörténelemben háborús konfliktus nélkül, az ember nem tudja elképzelni, milyen a háború belülről, hogyan hat az emberek hétköznapi életére. A drámaíró Dézsi Fruzsina első kézből gyűjtötte a háborús történeteket; kutatómunkába kezdett, hogy a közelmúlt egyik jelentős történelmi eseményét, a délszláv háborút megismerje. Levéltárakban kutatott és Szabadkától Újvidékig egyhónapos terepmunkán számtalan interjún keresztül ásta bele magát az emberek szubjektív narratíváiba a háborúról. Elmondása szerint: “Nem elsősorban bizonyos történelmi események érdekeltek, hanem sokkal inkább az a mechanizmus, amivel különböző gazdasági-politikai meggyőződések megpróbálnak újradefiniálni és újrarendezni egy közösséget. Vagy még pontosabban talán azt mondanám: az foglalkoztatott, hogy miként válik az elnyomás természetes renddé.” (Az ember legveszélyesebb tulajdonsága, hogy mindent meg tud szokni - Art7 Művészeti Portál - Németh Fruzsina Lilla)
A nemzet, az egység, a kollektív tudat kérdésköre a dráma minden jelenetében megjelenik; bár a történelmi “alapanyag” nem teszi egyszerűvé az értelmezést, hiszen a délszláv háborúban nem kevesebb, mint fél tucat nemzet kívánt kiszakadni, elszakadni, önállósodni, elhatárolódni, megoldani és rendezni a konfliktust. A drámaszöveg rendkívül sűrű, tele van súlyos és nehéz mondatokkal; az egyszerű párbeszédeknek tűnő dialógusok is pontosan megkomponált ívbe illeszkednek bele. Érezhető, hogy minden jelenet kerek; egy-egy helyzet vagy sors komplett bemutatását tűzi ki célul, olykor sejthető csavarokkal és kétségtelenül mély filozófiai mondanivalóval.
A jelenetek nem kapcsolódnak szervesen egymáshoz, a színészek így lubickolhatnak a különböző karakterek megformálásában és olykor a nem hagyományos színészi technikák alkalmazásában. Látunk realista színészi munkát és groteszk játékot is, amely képes elidegeníteni a nézőt az érzelmi azonosulástól. Például a második jelenetben a két kiváló színésznő (Homonnai Katalin és Nyakó Júlia) dialógusában kiállások és bejátszott konzerv-nevetések húzzák alá vagy teszik idézőjelbe a szereplők mondatait. A közönségnek érezhetően időre volt szüksége, hogy elkezdje jól érteni ezeket a kiállásokat.
Az előadás képi világa (Huszár Kató) már az első pillanatban egy egyensúlyából kibillent állapotot mutat: középen egy tátongó lyuk a falban, ami ép, az is omladozik. A padlón szerte eldőlt székek, fotelek, napágyak; minden sérült. Az aláfestő zene is ezt a zavart erősíti, ami élőben készül (Vörös Ákos és Arif Erdem Ocak) és egyfajta különleges, balkáni-elektro egyveleg. Olykor a jelenetek alatt végig hallható a zajszerű morajlás, amely a dialógus érthetőségének rovására megy.
Számomra a legemlékezetesebb etűd a háborús propaganda működéséről szól. Egy riporter és egy operatőr érkezik a hős katonához, aki hallva a média által harsogott túlzó jelzőket, (hősies, önfeláldozó, emberfeletti teljesítmény, dicsőség, hazafias tett) igyekszik rámutatni, hogy semmi különleges és emberfeletti nincs a háború hétköznapjaiban. Minden csak csomagolás kérdése. A színpadon felállított televízión keresztül látjuk az operatőr által használt beállításokat a hősről, a közeliket, hogy a nagy hatású szavak könnyen elérjenek bárkihez. Biztos, ami biztos, még a kellékeket és a megfelelő hátteret is maguk viszik a helyszínre a médiamunkások, akik erkölcsi felelősségét akár egy következő drámában lehetne vizsgálni.
Még akkor sem hajlandóak a szenzációról lemondani, amikor a magasabb beosztású katona egy ‘titokba csomagolt’ hazugsággal lerázza őket. Oda is a tizedes dicsősége, mikor felettese a katonai bíróság elé parancsolja a meggondolatlan interjú miatt. A jelenetben egy komplett dráma benne van. Az előadás alatt többször is éreztem azt, hogy az adott jelenet és benne felvillantott kérdések, a drámai alakok önálló előadást érdemeltek volna. A kocsmában játszódó jelenet igazi szociokulturális látlelet a balkáni néplélekről. Szépen építkezik a történet és fokozatosan villannak fel a szereplők közötti kapcsolódások, a társulat pedig fürdik a jól megírt karakterekben. A hat jelenet mindegyike a háború rombolását mutatja meg; vagy a szó szerinti értelemben az otthonok, az értékek, a vagyon megszűnését vagy a lelki leépülést és morális kilátástalanságot, amely nem hagy teret egy szemernyi szépnek, reménynek sem. Az előadás nem hagyja pihenni a nézőt; sok és sűrű szöveggel, feszes tempóval zakatol végig az estén; így felocsúdni csak órákkal a darab után van lehetőség.
TÁP Színház - MASZK Egyesület (Szeged): Vid napja
JÁTSSZÁK:
HOMONNAI KATALIN, NAGY-BAKONYI BOGLÁRKA, NYAKÓ JÚLIA, PÁSZTOR DÁNIEL, SIPOS GYÖRGY, TAKÁCS GÉZA
Dramaturg: SELMECZI BEA
Zene: VÖRÖS ÁKOS, ARIF ERDEM OCAK
Látvány: HUSZÁR KATÓ
Rendezőasszisztens: FENYVESI BÁLINT, CSONKA LAURA
RENDEZŐ: VARGA BENCE
A cikk szerzője: Benczur Kata
