Feltámadás

Második esély?

A Feltámadás című film május 11-én érkezett a hazai mozikba – így mi sem tehettünk mást, meglestük, hogy milyen lett az év egyik legjobban várt thrillerje.

Forrás: ADS Service

A nem is olyan távoli jövőben a katolikus egyház rájön, van mód arra, hogy újraélesszék a nemrég elhunyt embereket. Azonban ehhez szükség van arra, hogy az illető higgyen Istenben és kerülje a bűnöket. A sztori főszereplője Stanley, aki elvesztette fiát, miután együtt autóbalesetet szenvedtek, elsőként őt támasztották fel. A történtek feldolgozása után a férfi papként csatlakozott az egyházhoz – feladata az lett, hogy segítsen nyájának beilleszkedni a társadalomba, valamint könnyebb legyen számukra feldolgozni azokat a traumákat, amiket átéltek. Azonban miután az egyik feltámasztott férfi gyilkosságokat követ el közösségéből, minden megváltozik, Stanley pedig furcsa összefüggéseket vesz észre. Az egyház igyekszik eltitkolni ezeket a bűncselekményeket, ezért Stanley úgy dönt, hogy nyomozásba kezd – ezzel veszélybe sodorva saját életét is.

Forrás: ADS Service

Nos, egy dolgot talán le lehet spoilerezni: a film nem ad választ arra a kérdésre, hogy hogyan és miképp valósulhatna meg a hívek feltámasztása. Azonban ennél sokkal mélyebbre ás, emberi sorsok sokszínűsége elevenedik meg szemeink előtt. Nem is akármilyen módon: a rendező (Jegor Baranov) eredeti koncepciója szerint nem klasszikus szemszög segítségével merülhetünk el a történetben, hanem webkamerák és biztonsági kamerák képének összessége adja a cselekmény vázát.

Forrás: ADS Service

A történet nem laposodik el, alkalmunk sem nyílik arra, hogy esetleg rápillantsunk telefonunkra vagy okosóránkra. Ügyesen bántak az alkotók a szövegkönyvben található csavarokkal, amint kezdene csak hajszálnyira leülni a sztori, egy újabb fordulat rázza fel az eseményeket.

Forrás: ADS Service

Annak ellenére, hogy a színészi játékok kezdetben döcögősen mutattak a vásznon, a történet előrehaladtával egyre erősödtek az alakítások. Mindenképp kiemelendő a Stanley-t hozó Dave Davis, valamint Erika Chase a hacker Rat szerepében. Színészcentrikus alkotás jött létre, nincsenek üresjáratok, műnek ható érzelmek – finom gesztusok és emberi reakciók elevenednek meg a művészek tolmácsolásában.

Forrás: ADS Service

Az érzékeny téma, a kreatív perspektíva és az utópisztikus hangulat mind-mind nehéz vállalkozásnak számít filmes körökben, azonban leszögezendő, hogy meglepően remek végeredmény sikeredett a Feltámadásból. Minden sci-fi, krimi és thriller rajongónak nyugodt szívvel tudjuk ajánlani - ha csak egy filmet nézel meg közeljövőben a moziban, akkor ez legyen az. 

A cikk szerzője: Bondor Ferenc

Rokonok

Kicsi ország - Rokonország

Van az a jó magyar szokás, hogy aki egyszer bekerül egy társaságba, vagy beilleszkedik, vagy elpusztul. Legalábbis Móricz Zsigmond ezt állapította meg 91 évvel ezelőtt a Rokonok című művében. Igaza lehetett? Változtatott valamit azóta az idő kereke?
A Szegedi Nemzeti Színházban ezekre is kereshetjük most a választ.

Szikszai Rémusz rendezése a dübörgő 20-as évek világát idézi, drága ruhák, cigarettafüst, amellyel vegyül a poros aktaszag, a vadonatúj bőrszék és a friss mahagóni íróasztal súlya. Visz minket a darab sodrása, jól időzített szövegekkel és ritmusos színészi játékokkal. Szorosan kapcsolódik ehhez Vörös Róbert munkája, vagyis a patinás szöveg újragondolása, mely nélkül aligha tudnának ilyen kifinomult fricskák, és kiszólások pattogni, cikázni.

Mi nézők pedig nem is tudjuk, hogy meghökkenjünk, vagy nevessünk.
Jól megformált karaktereket láthatunk a színpadon. Egytől egyig kivetülnek elénk maguk a húsvér emberek a “hivatalból”. Ottlik Ádám és Kárász Zénó a körmönfont nagy spílerek, mint takarékbanki vezérigazgató és polgármester, rögtön a panamák legmélyebb bugyraiba rántják a frissen kinevezett főügyészt, Kopjáss Istvánt (Rétfalvi Tamás). Kopjáss tisztsége betöltésekor világmegváltó tervekkel indít, ám ahogy maguk alá temetik az egyre gyűlő akták, úgy temetődnek el az álmai is. Pláne, ha az ember a rokonaitól várja a kiigazítást a labirintusban. Rétfalvi brillírozik, az arcára ül Kopjáss minden gondolata, rezdülése a be nem teljesült vágyak utáni sóvárgástól kezdve a feleség gyógyírt nyújtó érintésének megnyugtatásáig.

Milyen történet is lenne, ha Móricz annak idején nem úgy találta volna ki, hogy a főügyész úr élete a nőügyekben se mutasson egyenes utat. Felesége Lina, Csorba Kata játékában a biztos háttér, a szelíd, és szerető támogatás. Magdolna viszont a nagyvárosi femme fatale szerényebb, ám nem kevésbé ambíciózus vidéki verziója, Menczel Andrea alakításában igencsak egy elszalaszthatatlan lehetőség megtestesítője, a tálcán kínált vétkezés.
Érdemes még megemlíteni a színház főigazgatóját, Barnák Lászlót, aki remek figurát hozott ki a semmibe vett parasztból és a rátarti mérnökből. 

Nem először dolgozott együtt Szikszai Rémusszal, Bagossy Levente (díszlettervező), két éve a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog című fekete komédiában láthattuk, milyen jó dolgok sülnek ki kettejük egymást ösztönző kémiájából. Az eredmény most is klasszisokat ölt. Zseniálisan kitöltött tereket láthatunk, a díszlet pont úgy szolgálja a darabot, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A falak ábrázolásában hangsúlyt kap, hogy a teteje már omladozik. A legfontosabb kellék mégis a gurulós fotel, amely gyakorlatilag az első perctől kezdve végig meghatározó szerepet tölt be.

Papp Janó korhű jelmezei pedig egy igazi időutazásra invitálnak minket, kedvezve a kosztümös darab kedvelőinek. Kiemelhető a színek hangsúlyozása, illetve a Lina és Magdolna jelmezének kontrasztja, jellemük alátámasztásaként.

Na de mi is a történet csattanója? Egy kis ember, egy kis városban, meg akarja menteni az egész országot. Egy országot, ahol a rokonok a legjobb szakemberek, és csak az tud boldogulni, akit a rokon megsegít. Egy országot, ahol a népnek nem szervezkedés kell, csak nagy eszmék, és nem kell víz se, csak “píz”. Egy országot akart megmenteni, ami ezer év nyomorát heveri. Egy olyan országot, ahova olyan emberek kellenek, akik nem állják útját a nemzet boldogságának, és csak olyan rokont szabad felfedezni, akiből haszon van. Egy országot, ahol ugyanaz a kéz mossa ugyanazt a kezet, és még a főügyész gyereke is fázik az iskolában.
Hát kellenek világmegváltó tervek? Jót akaró célok? Hány emberélet kell egy rendszer megváltoztatásához?

A cikk szerzője: Faragó Vivien
Fotók: Zsiros Aliz

Kiállok magamért

Sors-Húzás

Megszokhattuk, hogy ha a MASZK Egyesület által szervezett eseményeken veszünk részt, sosem megyünk haza üres kézzel és szívvel, egy adag gondolatébresztőt mindig kapunk a tarsolyunkba. Ezúttal sem volt ez másképp a KV Társulat és a Láthatáron Csoport előadásával, a Kiállok magamért című dokumentarista jellegű performansz után. Írásom elfogultnak tűnhet ugyan, de rám mély hatást gyakoroltak, és valószínűleg minden nézőre hasonlóan hatnak.

KV Társulat - Láthatáron Csoport: Kiállok magamért - Fotó: Révész Róbert

A darab három emberi sorsot dolgoz fel, mutat be. Olyanokét, akik állami gondozásban nevelkedtek, és azt követően sikeres életet tudtak kialakítani maguknak. De pontosan mit is jelent a siker? Talán manapság erről mindenkinek egy torzkép ugrik be, noha ez egy sokkal összetettebb kifejezés, amit számtalan dolog meghatározhat. Az, hogy, honnan indulunk, és az is, hogy hasonlóan hátrányos helyzetből indulók, mire viszik. Sajnos a gyermekotthonok volt lakóinak nagy része nem tud sikersztorit elkönyvelni magának, aminek számtalan oka lehet, és ezernyi buktatója, többek között ezért is felbecsülhetetlen egy ilyen előadás létjogosultsága.

KV Társulat - Láthatáron Csoport: Kiállok magamért - Fotó: Révész Róbert

Bárcsak mindenki számára kötelező lenne ez az előadás! Kötelezővé tenném, és azért tenném kötelezővé, hogy minden ember aki ezt látja változtatni akarjon, mert látja a pozitív példát. Nem elég egy ember, de kettő sem ahhoz, hogy változás következzen be. Nem elég egy ilyen zseniális társulat, nem elég egy ilyen meghatározó előadás, ahogy nem elég egy ilyen rendületlen ember sem, mint a D. Tóth Norbi (az egyik szereplő), aki igenis és a kezébe vette az irányítást.
Pozitív példákra van szükség, sokra, hogy lássák az emberek, igenis és ezen lehet segíteni igenis és ezen lehet változtatni.

KV Társulat - Láthatáron Csoport: Kiállok magamért - Fotó: Révész Róbert

A produkció alapgondolatának előfutára a Kiállok érted című előadás volt, amellyel a társulat szintén járta az intézményeket. Legyinthetünk a kényelmes életünkből, hogy remek, ez minket nem érint, de épp annyira jelentős és fontos ez a darab mindenki számára, az otthonok falain kívül is.
Külső szemlélőként, minimális információval a témáról engem épp annyira behúzott ez a mű, mintha bármilyen kapcsolódási pontom lett volna. Valljuk be, a színházban nem elhanyagolható kérdés az, hogy amit látunk, abba mennyire tudunk belemerülni, azonosulni, és átérezni. Ilyenkor sokat segít, ha a néző felismer egy adott pontot a saját életéből. Mégis ki tudja mennyi előadással a hátam mögött kijelenthetem, hogy ez a darab beszippantott, vitt magával, megcsócsált, és mégis a végén újra összerakva tett ki, masnival egy tálcára. Sok megdöbbentő és néha már sokkoló jelenet után megnyugtató volt a happy end, de mégsem dőlhettem nyugodtan hátra – mégpedig az útravaló miatt. 

KV Társulat - Láthatáron Csoport: Kiállok magamért - Fotó: Révész Róbert

Szokták mondani, a legjobb történeteket az élet írja. 
Most azonban ebben még Czukor Balázs keze is benne volt. A három önéletrajz makulátlanul simult egymáshoz, tökéletes ritmusban váltakoznak, a legkisebb disszonanciát is elkerülve. A rendező finom ízléssel építette fel a három karaktert, csak úgy mint maguk a színészek. Háda Fruzsina, Tarr Judit, és Száger Zsuzsanna teljes átlényegülésen megy keresztül, gyakorlatilag csak a karaktereik léteznek a színpadon, egyszerűen őket látjuk a három színésznőben, egy percre sem esnek ki a figurákból, még akkor sem ha épp másik élet van a porondon.
Feuer Yvette és Urbanovits Krisztina több szereplőt testesítenek meg, akik valamilyen módon kapcsolódtak a három személyhez. Igazi kihívás lehet folyamatosan egy másik karakter bőrébe bújni, de ők szemrebbenés nélkül veszik az akadályt, egy-egy karakter még egy külön előadást is megérne.

KV Társulat - Láthatáron Csoport: Kiállok magamért - Fotó: Révész Róbert

Díszlet nincs, néhány szék szolgálja csupán a játékot, és pár elnagyított kellék, például egy akkora retikül, ami derékig ér, vagy egy akkora milka csoki, aminek a csomagolását sátornak is használhatnánk. Megnövelték ezzel a tárgyak jelentőségét az adott jelenetben. Viszont nincs is szükség ennél több materiális látványra, hiszen a zseniális játéknak köszönhetően, mindent magunk előtt látunk, a lakásotthontól kezdve, a bankon át, az igazgatói szobáig mindent megteremt képzeletünk.

KV Társulat - Láthatáron Csoport: Kiállok magamért - Fotó: Révész Róbert

A produkciót követően közönségtalálkozón is részt vehettünk, ami az amúgy is dúló érzésekre tett még egy lapáttal. Hiszen az egyik szereplő valós magában is tiszteletét tette, ezzel valami egészen megfoghatatlan atmoszférát teremtve. A beszélgetésen sok tanulságos, megindító, és tettre ébresztő gondolat hangzott el. Többek között volt szó arról, hogy mekkora súlya van egy életben annak, ha van előttünk pozitív példa, és valami vagy valaki, ami/aki erőt ad a célokhoz, ha van egy kapaszkodónk. Ebben egy ember sem különbözik, mindannyiunknak szüksége van célokra, de egy gyermekotthon lakója ezeket csak kiváltságos esetben tudja megkapni, védőháló nélkül. És pontosan ez az, ami miatt hiánypótló ez az előadás, és az a varázslat, amit el tud érni. 

KV Társulat - Láthatáron Csoport: Kiállok magamért - Fotó: Révész Róbert

Nincs szükség csodákra, csak olyan emberekre, akik képesek megteremteni a csodát akár magukban, akár másokban.

A cikk szerzője: Faragó Vivien

A Bölcs Náthán - Genéziusz Színház

 Az emberségről röviden

“Reméltem találni egy embert, akinek elég az, hogy ember lehet.” Ha le akarjuk csupaszítani az embert, megszabadítva őt mindenféle sallangtól, és csupán emberi mivoltában vágyjuk szemlélni, akkor keresve sem találhatnánk ehhez jobb kontextust, mint a középkori Jeruzsálem. Itt ugyanis három vallás, számtalan nemzetiség, és temérdek nyelv, szokás élt egymás mellett hol háborúzva, hol csupán egymásnak feszülve, hol pedig – alkalomadtán – egymást segítve. Nem csoda, hogy Gotthold Ephraim Lessing pont ezt a korszakot és helyet választotta moralizáló darabja játszóteréül, a Genéziusz Színház pedig úgy döntött, hogy ők is beszállnak a játékba.

Fotó: Tibainé Guba Zsófia

A bölcs Náthán szereplői igencsak kusza pedigrével bírnak: van itt zsidó lányba szerelmes keresztes lovag, sakkbajnok muszlim hercegnő, dervisből lett pénzügyminiszter, és zsidó háznál szolgáló keresztény asszony – és ekkor még nem is tudjuk, milyen csavaros titkokra derül a darab során fény! Főhősünk, Náthán (Horváth István) tűnik talán a legegyszerűbb megfejtésnek, de persze a látszat ebben az esetben is csal, a jámbor és bölcs izraelita ugyanis tartogat egy s mást a tarsolyában.

Fotó: Tibainé Guba Zsófia

Náthán éppen egy hosszú business tripről tér haza, amikor megtudja, hogy a háza szinte teljesen leégett, és szeretett lánya is csaknem a lángok martalékává vált. A tragédiát kizárólag egy bátor templomos közbelépése akadályozta meg, aki kimentette a házból Rechát (Harkai Sarolta). Az önérzetes teuton harcost (Maróti Lev) azonban viszonylag nehéz utolérni, bármennyire is szeretné Náthán – és szerelmes lánya – leróni a hálát. A lovag maga is lekötelezett, Szaladin szultán (Ván Demeter) ugyanis rajta kívül minden fogságba esett társát kivégezte, őt pedig váratlanul megkímélte, így most nem maradt más hobbija, mint zsidó szüzek lángokból való kimentése és ligetekben való bánatos búsongás. Az adósságoknak azonban nincs vége, mivel a kegyelmes Szaladin maga is megszorul: a háború költséges, az udvar fenntartása még inkább, ezért Náthánhoz fordul kölcsönért és egyúttal bölcs tanácsokért. Aztán tiszteletét teszi a színpadon egy kis jószándék (ami természetesen csak még több bonyodalmat okoz), egy hamisítatlan keleti tanmese, illetve egy nárcisztikus hajlamokat mutató pátriárka is.

Fotó: Tibainé Guba Zsófia

Lessing 18. századi darabja játékosan provokál, amikor felveti az univerzális témát, miszerint élhetnek-e egymás mellett békésen olyan emberek, akik másban hisznek, másféle szokásokat gyakorolnak, és máshogy néznek ki. Létezik-e egy egyetemes, mindenek felett álló igazság, és ha igen, ki a birtokosa? A Pinceszínház intim közege pedig tökéletes hely az effajta merengésekre. A részletgazdag, mégis praktikus, okos megoldásokkal operáló díszlet és jelmezek (Taró Vivien, illetve Sajtos Tamás munkája) az első perctől elvarázsolja a nézőt, aki az apró játszótéren egyszerre csodálhatja meg a ruhák, ékszerek nüanszait és moralizálhat a világvallások igazságtartalmát illetően. Mindezt persze humorral ötvözve, mert a furfangos héber története nem mellőzi a nevetést sem, kellemes ritmust adva ezzel az egyébként igencsak komoly kérdéseket feszegető dialógusoknak.

Fotó: Tibainé Guba Zsófia

És bár a társulat tagjai alapvetően nem hivatásos színészek, a színészi játék mégis magával ragadó. Legyen szó sértődékeny szerelmesről, éles elméjű hercegnőről, akaratos szultánról, sztoikus szerzetesről vagy öntudatos dadusról, az őszinte és tiszta alakítások minden esetben segítenek meglátni az elképzelt sémák, az előítéletek mögött az embert. Így azzal a ma igencsak szükséges emlékeztetővel távozhatunk, hogy néha igenis érdemes betekinteni a sztereotípiák, skatulyák mögé, mert a felszín alatt talán nem is különbözünk annyira. Hiszen végső soron mind csupán emberek vagyunk.

Fotó: Tibainé Guba Zsófia

A Genéziusz Színház több mint tíz aktív évet tudhat maga mögött. Főképp egyetemisták és dolgozó fiatalok, végzett színészek és elkötelezett amatőrök alkotják a társulatot, amelynek legfőbb játszóhelye a Szegedi Pinceszínház. A társulatról és az aktuális előadásokról itt tudhatsz meg többet.

Szereplők:

Szaladin szultán: Ván Demeter

Szittah, a húga: Reményi Regina

Náthán, gazdag jeruzsálemi zsidó: Horváth István 

Recha, a lánya: Harkai Sarolta

Daja, keresztény nő Náthán házában: Csíkos Mariann 

Ifjú templomos lovag: Maróti Lev 

Al-Hafi, dervis: Sebők Ádám 

Egy barát: Tibai József Gábor 

A jeruzsálemi pátriárka: Pintér Dávid 

Manszor emír: Szeles Alen

Jelmez: Sajtos Tamás

Díszlet: Taró Vivien

Plakát: Szabó G. Botond

Fény és hang: Tibainé Guba Zsófia és Kazi Gábor Róbert

Rendezőasszisztens: Ván Demeter

Rendezte: Horváth István

A cikk szerzője: Szabó Anna

Kakukkfészek

Mi ez itt? Bolondokháza?

Az évadban nem először kerül porondra egy felkapott, sokak által ismert mű a Szegedi Nemzeti Színházban. Dale Wassermann Kakukkfészek című színdarabját Vidovszky György vitte színre, öregbítve ezzel az eredeti regény Ken Kesey által jegyzett Száll a kakukk fészkére hírnevét, amiben még Milos Forman is meglátta egy film megalkotásának lehetőségét.

A történet egy elmegyógyintézetben játszódik, megismerhetjük az intézmény mindennapi körforgását, annak lakóit, dolgozóit. A nyolc összeszokott beteg és az ápolók életét azonban fenekestül felforgatja egy frissen jött idegen, aki nem hisz a “megszoksz vagy megszöksz” mondás létjogosultságában, sokkal inkább szeretné a rendszert saját képére formálni, és majd azt követően olajra lépni. 

A színészek komoly próbatétel elé lettek állítva azzal, hogy közel két órán át egy-egy pszichés zavarral küzdő személy bőrébe bújjanak. Borovics Tamás, Vicei Zsolt, Nagy László, Károlyi Krisztián, Poroszlay Kristóf, Gömöri Krisztián, Szaszák Zsolt, és Vígh István alakításai nélkülözhetetlen mozgatói a darabnak. Gogol szavaival élve: “De jól adták a bolondot!” -ahogy a Popriscsin is mondja az Egy őrült naplójában. Na de ki a bolond ebben a rendszerben?

Az előadás végig feszegeti azt a kérdést, hogy vajon ezek a szereplők tényleg jó helyen vannak? Valóban szükségük van kezelésre, vagy csak nincs kitörési lehetőség, avagy beleragadtak egy folyamatos körforgásba, hiszen önszántukból “élvezik” a nővérek és ápolók látszólagos vendégszeretetét. 

Szilágyi Annamária (Ratched nővér) vezetésével igazából egy uralmi helyzet alakult ki, demokráciának álcázva. A rend fenntartásában segítségére van még Borsos Beáta, Szívós László, és Ádám Kornél szigorú, ám de megvesztegethető ápolóként valamint Pálfi Zoltán, mint főorvos. Míg a szembenálló pólust erősítve Ács Petra és Tánczos Adrienn lépnek színre, a “tökéletesen demokratikus kórterem” ellenpéldájaként.
Ebben a szépen fésült rendben tornádóként söpör végig a büntetés-végrehajtás szorításából menekülő McMurphy, Szegezdi Róbert megformálásában. 

A produkció különlegességeként kiemelhető a zene. Monori András zeneszerző hangterápiát felidéző dallamokat lopott a darabba. Elektromos gitár és cselló is gondoskodik az egyik szereplő, Bromden törzsfőnök (Borovics Tamás) dalbetétjeinek aláfestésében, melyek hangulatkeltő keretként is szolgálnak a dramaturgiában.

Kellenek is ezek a dallamok, hiszen súlyos mondatok és gondolatok hangzanak el. Fontos kérdésekkel foglalkoztatják a közönséget, reflektálva társadalmi helyzetekre, problémákra az elfogadásról, az emberek egymáshoz való viszonyáról, az emberségről. Nemcsak a szereplők, minden néző sőt minden ember találkozott már ilyesmivel, amik viharként zúdulnak a mindennapjaikra. Amikre talán már a hétköznapokban fel se emeljük a fejünket, felismerhetővé válik az előadásban. Ha azonban akad valaki, aki megszegi a társadalom általánosan elvárt szabályait, aki nem illik bele a felállított, kilengést nem tűrő formába, szinte természetes folyamat eredményeként lökődik ki a rendszerből... mert így működnek a nagy demokráciák.

Horgas Péter díszlete a lepusztult magyar parlamentet eleveníti meg. Az előadás során a díszletben történő változást egyedül a székek mozgatása idézi elő. Kiemelkedő pontja a pódiumon található üveggel elzárt nővérszoba.

Michac Gábor jelmezei aprólékos részletekkel vannak kidolgozva, és ennek megfelelően komoly jelentéstartalmat is hordoznak magukban. Megjelenik például a fehér és fekete színek összeütköztetése, vagy a kényszerzubbonyt idéző szalagok használata. Ez utóbbi más érdekességet is tartogat ugyanis minden betegen  máshogy vannak pozícionálva ezek a szíjak, ezáltal külön értelmet nyer egy-egy jelmez. A kosztümök két korszakot tárnak a közönség elé, a 80-as éveket és a futurisztikus jövőt.

Ez a feldolgozás aktuális bármikor, bárhol, bárkinek, és ha már a jövőképet is pedzegetjük, felmerül a kérdés: ebből a nyomasztó struktúrából vajon soha nem lesz kiút?

A cikk szerzője: Faragó Vivien
Fotók: Zsiros Aliz