ÚJ OLDAL

 OLDALUNK ÚJ CÍMRE KÖLTÖZÖTT!

Látogass el a kultzona.blog -ra, hogy értesülj a legfrissebb tartalmainkról. 

Szabadtéri szösszenetek XII. - Szerelmi bájital

A Szerelemi bájital, ami a poloskák megölésére is jó

Könnyedség, humor, báj – ezt kaptuk, amikor megnéztük Gaetano Donizetti Szerelmi bájital című vígoperáját az Újszegedi szabadtéri színpadán. A történet viszonylag egyszerű, azonban – ahogyan a legtöbb „mesében” azt megszokhattuk – csöppet sem mentes a bonyodalmaktól. Kellemes nyáresti darab, ha kultúrával szeretne kikapcsolódni az ember, amit a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szimfonikus Zenekar biztosít számunkra.

A darab szerint Adina (Horák Renáta), a gazdag földbirtokos lánya, igen szeszélyes, szerelme meglehetősen csapongó, hol ez, hol az érdekli. A kedves, ámbár némiképp naiv Nemorino (Tötös Roland), azonban szüntelen a lányról álmodik és bármit megtenne, hogy elnyerje érdeklődését. Hanem egyszer feltűnik a színen egy őrmester (Bognár Szabolcs), akinek önteltsége határozottsággal párosul, s nyílt szándéka az, hogy feleségül vegye Adinát. Nemorino ezt hallva persze végtelenül elkeseredik, de aggodalomra semmi ok! Az olasz falucskába érkezik ugyanis Dulcamara doktor (Cseh Antal), akit bár egészségügyi tudással nem áldott meg az élet, üzleti érzékkel annál inkább. A Nemorinonak adott „Szerelmi bájitala” (nem, nem az), bonyodalmak tömkelegét hozza magával, de legnagyobb szerencsénkre, ebben a vígoperában, mindenki boldog befejezést kap.

A Szerelmi bájital, azonban nem csak történetében könnyed és elbűvölő. Akárhová nézünk ugyanis a színpadon, mindenhol kapunk valamit, ami mosolyt csal az arcunka, esetleg elkápráztat minket. A díszlet egy valódi olasz falucska főterére repít minket, a maga egyszerűségével és bájával. Fehér kő, fehér oszlopok, itt-ott egy kis növényzet, lépcsők, a háttérben színes házikók, s a hozzá társuló nyáresti meleg, ami az este folyamán kissé hűvösbe megy át, mintha nem is Szegeden volnánk, hanem mi is a falu sugdolózó, pletykálkodó lakói lennénk. A jelmezek: a rakott szoknyák, fodros blúzocskák, a mellények, szabott öltönyök megidézik azt a pörgést-forgást, azt az örök-mozgást, ami az ilyen nagyságú településeket és az olasz habitust egyaránt jellemzi. Ebben a darabban a felöltött ruha, nem csak egy ruha, hanem elárul valamit viselőjéről, annak személyiségéről, mint például Dulcamara doktor kihívó viselete, az arany cipőtől kezdve, egészen a színes öltönyéig.

Érdemes figyelni a háttérben forgolódó tömeget, a falu lakóit, hiszen mindahány színpadon megjelenő szereplő, annyi viselkedés, jellem. Itt nem csak a főszereplők kapnak a személyiségükben megbújó izgalmakat, de minden egyes falulakó feltárja előttünk saját történetét, rigolyáit csupán annyiból, hogy fellépnek a deszkákra. A néző csak úgy kapkodja a fejét, hogy mindent képes legyen befogadni; a szöveget, a főszereplők mozdulatait, a díszlet részleteit.

A szereplők játékát, pedig a Szegedi Szimfonikus Zenekar egészíti ki, egybefonódik a színészet a zenével, s ez a kettős játék teszi a vígoperát még élőbbé, bájosabbá, könnyedebbé, hozza közelebb a nézőhöz.

Bonecz Veronika bemutatkozó rendezését érdemes volt megnézni, hiszen kedves, vidám felütése ez szegedi pályájának.

A cikk szerzője: Nagy Rita Anna
Fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok - Tari Róbert

Szabadtéri szösszenetek XI. - István, a király

Veled, Koppány, de nélküled

Ma mutatják be a Dóm téren Szörényi Levente és Bródy János István, a király című nagysikerű rockoperáját. Az előadás 5 alkalommal lesz látható a csillagtetős deszkákon, az idén 41 éves darab megújult köntösben kerül a nézők elé.

Nagy múltja van Szegeden az államalapítás történetét bemutató műnek. 1983-ban tartották ugyanis a budapesti Királydombon az ősbemutatót, egy évvel később a vidéki közönség a napfény városában láthatta először a produkciót (az eredeti gárda szereplőinek közreműködésével). A rockopera több rendezést és felújítást is megélt a páratlan szabadtéri helyszínen, legutóbb 2013-ban volt látható itt az alkotás – Alföldi Róbert innovatív újragondolásában.

Az István és Koppány közötti konfliktust bemutató, valamint a magyar nemzet sorsát meghatározó központi téma bármilyen hihetetlen, de kiállta az idő vasfogát. Ez köszönhető a Boldizsár Miklós által papírra vetett eredeti színműnek, mely a zenés mű kiindulópontját adta, illetve a briliáns dalszövegeknek és az azóta slágerré vált zenéknek egyaránt. Az originális szereposztás nagyágyúi szintén hozzátettek a sikerhez, ez viszont hatalmas kihívás elé állítja mai napig a főszerepeket alakító színészeket és énekeseket egyaránt. Vikidál Gyula neve mondhatni összeforrt a Szállj fel, szabad madárral, Varga Miklós etalon Istvánja pedig szintén ott cseng hallójáratainkban.

Ezeket észben tartva állította össze az alkotógárda a felfrissült csapatot. Koltai-Nagy Balázs a West Side Story Tony-ja és az Elisabeth Halál alakja után újabb súlyos feladatot zsebelt be. Istvánja bár küzd az elemekkel, majd’ összeroskad válla a nehéz súlytól. Ennek ellenére mind hangjából, mind játékából sugárzik az árnyaltság és a professzionalitás – az elmúlt évek egyik legkarizmatikusabb István alakítása fűződik immár nevéhez. A produkció másik nagy meglepetése Baricz Gergely Koppányához kötődik. Ezúttal a „pogány” vezér vívódásai is ki tudnak bontakozni, a nem mindennapi kihívás ellenére a fiatal rockénekes hibátlan színészi alakítással formálja meg a karaktert. A produkció egyik legerősebb jelenetében, Géza fejedelem temetésénél lép először színre: szeme villámokat vet, fortyog, szinte felrobban a dühtől – ezt a tüzet az előadás végéig fenntartja, ikonikus hangjától libabőr fogja el a nézőt.

Danis Lídiát Sarolt(a) szerepében foggal-körömmel ragaszkodik célkitűzéseihez, hatalmas energiákat mozgat meg a grandiózus színpadon. Horányi Juli (aki a csodás jelmezeket is tervezte!) bájos és finom Gizellát hoz, míg Herczku Ágnes Rékája egyenesen Sebestyén Mártát idézi meg. Az est egyik fénypontja Orosz Ákos Asztrikja, ugyanez elmondható Borbély Richárd energikus Laborcáról is. Köteles Leander Tordaként nem forgatja a véres kardot, azonban egy vörös gitár mégis előkerül a meghatározó dal alatt, Sena Dagadu misztikus ősenergiákkal robbantja fel a színpadot az Áldozatunk fogadjátok jelenet során. Kardos-Horváth János új megközelítésben tárja elénk Vecelin karakterét, Pallag Márton, Krisztik Csaba és Andrássy Máté pedig karikatúrákra emlékeztető elnagyoltsággal festi fel a három főúr ármánykodásait.

Novák Péter - aki már az ősbemutatón is szerepelt, majd több alkalommal alakította Tordát - a hagyományokat tiszteletben tartva állította színpadra a művet. Nem akar újat mondani, grandiózus módon beállított és koreografált képek által szemlélteti a darab rezüméjét. Sok esetben emiatt hajaz is a királydombi előadásra, de újszerű és mai tálalásban mutatkozik meg a rockopera. A Tóth Kázmér által tervezett tér egyik sajátossága, hogy bevonja a Dómot is a látványba – a koronázás alatt például gyönyörűen fest a megvilágított székesegyház képe a háttérben. Ahogy azt már az Ezeregy éjszaka és a Rebecca kapcsán is megfigyelhettük, a LED-falak ismét szerves részeivé válnak a díszletnek. Horányi Juli szemet gyönyörködtető jelmezei erősen elkülönítik a két oldalt: az István mellett álló emberek kék ruhát öltenek magukra, míg a Koppányt támogató csapat élénk vörösben pompázik.

Az előadás érezhetően épít a közönség jelenlétére, sok esetben a nézők között zajlanak a jelenetek. Nincs direkt aktualizálás, de Bródy unikális dalszövegei nem tudják nem megidézni töredezett társadalmunkat. Ahogy a szövegíró fogalmazott egy interjú kapcsán: „A darab megmutatja, hogy mindannyiunkban van István és Koppány is, ami hihetetlen erőforrása a magyar kultúrának, és a végén mindenki érzi, hogy így vagyunk együtt magyarok”.

A cikk szerzője: Bondor Ferenc

Fotók: Zsiros Aliz

THEALTER - Reisz Gábor: Nem beszélve arról, hogy…

Polaroidok egy életről

Iskola. Továbbképzés. Karrier. Társ. Gyerekek. Ahogy felnőtt életünk során egyre több és több döntést kell meghoznunk, mindig felmerül a kérdés – döntés után pedig ott kísért a kétség –, hogy vajon melyik a jó út. Az, ha beállunk a sorba? Ha a trendeket követjük? Ha ragaszkodunk a saját igazunkhoz és azt védjük minden áron? Ha az arany középútra törekszünk? És ha már kompromisszum, meddig mehetünk el? A KV társulat Nem beszélve arról, hogy… című alkotásáról kijőve pontosan ezek a kérdések kavarogtak a fejemben.

Fotó: thealterphoto2024

Ha egy darabot Reisz Gábor írt és rendezett, akkor tudhatjuk, hogy ott valami egészen egyedi nézőponttal ismerkedhetünk meg, főleg, hogy az alkotót inkább a filmvászonról ismerhetjük, így feltehetőleg ötvözni is fogja a két műfajt. Egyik megérzésünkkel sem tévedünk, hiszen a Nem beszélve arról, hogy… valóban a hétköznapok egy sajátos aspektusát ragadja ki és nagyítja fel, amolyan reiszgáborosan, illetve a darab valóban a színház és a mozi határán mozog – nemcsak témájában, de megoldásaiban is. A rövid, snittszerű jelenetek, amelyek alatt a díszlet nélküli, mindössze pár székkel benépesített és teljesen a nézői képzeletre támaszkodó színtér újra és újra teljesen átalakul, egyszerre szórakoztatóan és drámaian, de mindenképpen pörgősen váltják egymást. Mintha a ‘90-es évek impróklubjaiba beszabadult volna egy túlságosan lelkes vágó.

Fotó: thealterphoto2024

A téma pedig mi lenne más, mint a filmkészítés. Viola (Száger Zsuzsanna) épp a négyhaton tart hazafelé férjével, a rendkívül népszerű íróval, Endrével (Szabó Domokos), amikor véletlen kihallgat egy telefonbeszélgetést egy Laura nevű nőről, aki egyszer csak szőrén szálán eltűnt. (Eltűnése pedig azért is rendkívül érdekes, mert a Laura személyisége és egy iratszekrény által nyújtott izgalmak között több ismerőse is párhuzamot von.)

Fotó: thealterphoto2024

Viola tehát nekigyürkőzik, és a darab által felölelt nagyjából két évét arra áldozza, hogy megfilmesítse Laura életét. Az persze sok szempontból megkérdőjelezhető, hogy miként írhatunk egy olyan ember életéről bármit, akivel soha nem is beszéltünk, de ebbe a kátyúba most ne menjünk bele. Főleg, mivel a végső produktum tényleg csak nyomokban tartalmazza majd Laurát, aki egy adott ponton fel is bukkan – bár kételyeket korántsem oszlat el. A végeredmény sokkal jobban tükrözi Viola ki nem mondott vágyait (a férfi főszereplő nevét például többször elírja: Károly helyett Endre kerül a forgatókönyvbe), a tűzről pattant producer, Márta (Urbanovits Krisztina) törekvéseit a költségek csökkentésére, vagy a marketingcsoport őrületeit, mint Laura belső motivációit.

Bár eltökélt rendezőnk már az elején kijelenti, hogy nem akar kompromisszumokat kötni, hiszen Laura lénye – szerinte – pont erről a megalkuvást nem ismerő szabadságról szól, hamar kiderül, hogy ezen törekvése komoly akadályokba ütközik, mígnem kijelenthetjük, hogy mást sem tesz, mint megalkuszik. Egy olyan közegben mozog ugyanis, ahol a vágótól a közönségig mindenki a saját narratíváját szajkózza, az övét pedig igazán senki, még a férje sem akarja megérteni. Arról már ne is beszéljünk, hogy Laura gyakorlatilag soha meg nem ismert valódi története pedig egyenesen a süllyesztőben végzi – mondhatni a keresztvízzel együtt a gyereket is kiöntjük.

Fotó: thealterphoto2024

Viola ráadásul olyan elveszett a saját világában és a saját forgatásán, mint a gyakornok, aki egész végig egy kávéval a kezében bóklászva próbálja kiokoskodni, ki is az a Fóka, akinek az italát a kezében egyensúlyozza. Tudatosan egyszer sem határoz a saját víziója ellenében, az apró döntések és alkudozások azonban lassacskán úgy koptatják le róla a szükséges éleket és csiszolják laposra, mint folyó a kavicsokat. Emiatt részben szánjuk, de nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy valahol ő az egyetlen, aki kiállhatna magáért és a víziójáért – mert az egyértelmű, hogy más nem fog.

Száger Zsuzsanna játéka finom és hiteles, Violát hibáival és szerethető tulajdonságaival együtt tárja elénk, de a többiek, Kenéz Ágoston, Szabó Domokos, Tarr Judit, Urbanovits Krisztina, és Walters Lili alakítása is páratlan. Néha másodpercek alatt, minden átmenet nélkül váltanak karaktert – mindezt hibátlan ritmusban, egymás renzdüléseire hiperérzékeny antennaként reagálva.

Fotó: thealterphoto2024

Zárásként pedig mindenképpen muszáj egy bekezdést szánnunk a címnek – ha már Reisz Gábor egy egész jelenetet szánt a címről szóló marketingbeszélgetésnek. Az említett jelenet, melyben a marketingcsapat égre-földre esküszik, hogy a négy szónál hosszabb című filmeket senki sem nézi meg, egyébként már önmagában meglehetősen kacagtató, méginkább azzá válik azonban, ha sorra vesszük, az író-rendező a való életben milyen címekkel vált híressé (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Rossz versek, Magyarázat mindenre). A cím azonban nemcsak annak derengése, hogy mennyi minden maradt és maradhatott kimondatlan, de egyben fricska a világ összes marketingesének, akik úgy gondolják, a statisztika többet ér, mint az egyéniség.

Fotó: thealterphoto2024

Viola (és valahol Laura) története egy őszinte alkotói kitárulkozás a művészi identitáskeresésről és arról, milyen akadályokba ütközik az, aki nem hajlandó, vagy legalábbis igyekszik nem kompromisszumot kötni. Nem pályakezdő ugyan, elméletileg kiforrott személyiséget és stílust tudhat magáénak, azonban ehhez hiába ragaszkodik, a trendek, a könzöségfelmérések és a pénzügyi támogatások sodra mégis megingatja. Nem egyszerre, hanem óvatosan elkoptatva állhatatosságát – mert az élet ritkán múlik nagy döntéseken, sokkal inkább apró elhatározások sorozatán.

A színdarab lezárása több kérdést is nyitva hagy, melyeket mindenki nyugodtan értelmezhet a saját módján (a végső jelenetben többen meg is teszik), azt a kérdést azonban mindenképpen nekünk szegezi: mi mit választanánk?

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotók: thealterphoto2024

THEALTER - Sorstalanság

Ketten egy marhavagonban

Legyen szó ókori mondák hőseiről, depressziós írónőkről, vagy tulajdonképpen bármilyen emberi konfliktusról, Bagossy Júlia mindig megtalálja a módját, hogy egy kompakt, kicsi térbe olyan komplex tragédiát sűrítsen be, hogy a színház padlója is beleremegjen. A Kertész Imre Nobel-díjas író könyvét feldolgozó Sorstalanság című drámával sincs ez másképp. Egyszerű, szinte szegényes díszletéről és kellékeiről valahogy ordít a minden pátoszt nélkülöző, a történetet mégis az eposzok magasságába emelő hétköznapiság, amely minden percben érezteti a nézőkkel, hogy ezek a történetek valódiak. Hőseik hétköznapi emberek, történéseik pedig bárkivel – velünk is – megtörténhetnek, bármennyire is szeretnénk menekülni a nyomasztás elől.

Fotó: thealterphoto2024

A nyomasztás pedig abban a percben kezd el felkúszni az ember mellkasán, hogy meglátja Köves Gyurit (Gloviczky Bernát) dekázni a „színpadon”, majd fokozódik, amikor belép Köves Gyuri (Jakab Balázs), és elmondja, miért nem ment ma iskolába. Meg hogy milyen jól néz ki a focipálya a munkatábor határában. Mert ilyen ártatlan ő, az alkalmassági vizsgát, ahol emberéletekről döntenek, tesiórához hasonlítja, és azt hiszi, a haláltáborban focizni fog. De miért is ne lenne ártatlan, hiszen 15 éves, rendes polgári családban nőtt fel, és nemrég csókolt meg lányt először. És még nem érti, miért is értené, mit jelent a mellén hordott sárga csillag, illetve amikor a nagybátyja közli vele, hogy mostantól ő is a közös zsidó sors részese.

Fotó: thealterphoto2024

Az ugyan meglepő lehet, hogy egy monológot ketten adnak elő, a duplázás azonban egy merész ötletességgel végrehajtott csíny, egy kétélű kard. Az, hogy mindig csak az egyik fiú beszél, miközben a másik a saját belső monológját illusztrálja – néha az elhangzó szavaknak megfelelően, néha azokkal ellentétesen, de mindenképpen elképesztően pontos ritmusú szinkronban mozogva –, hol oldja a feszültséget, hol pedig fokozza.

Így Köves Gyuri vívódásaiba is intim betekintést nyerhetünk: abba a harcba, amit a helyzettel és az elemekkel vív, és abba is, amit önmagával. Mert hiába él történelmi időkben, Gyuri azért csak egy kamasz fiú, aki önmagát keresi, és bár környezete felnőttként tekint rá, valahol mégiscsak egy gyerek, akit jobban leköt a lábbelije vagy a kártyavár állapota, mint az a kazalnyi ideológia, amely alapján közel hatmillió embert küldtek vele együtt a halálba.

Fotó: thealterphoto2024

Gyuri a halállal szembenéző ártatlanság kvintesszenciája, aki néhány nyomorúságos kellék között igyekszik túlélni. A kelléktár ugyanis igencsak szerény: néhány tégladarab, aláfestő zeneként egy, az idő végtelenségére emlékeztető looper (mintha a marhavagonra szállva Gyuri téren és időn kívülre távozott volna), illetve pár eldobott ruhadarab és cipő, amelyek ugyan a felnőtteket hivatottak jelképezni, amelyekről azonban lehetetlen nem az auschwitzi fogkefékre vagy a duna-parti cipőkre asszociálni.

Azt, hogy a történelmi események idején az embert általában minden eszménél jobban leköti az például, hogy most kénytelen valaki mással osztozni a csajkán, amit eddig sosem tett, már George Orwell is megírta a spanyol polgárháború kapcsán: „Elsősorban nem az járt a fejemben, hogy mi a rossz és mi a jó ebben a nyomorúságos, önpusztító marakodásban, hanem egyszerűen az, hogy milyen kényelmet tetőn üldögélni, ahol egyre kegyetlenebbül mardos az éhség.”

Fotó: thealterphoto2024

Gyuri látszólag brit sorstársához hasonlóan elvész a részletekben, és többet mesél a nagyothalló nagymamáról, az útitársak öltönyéről és a lágerkosztról, mint arról, miért gyűlölik őt ennyire, az érzékeny rendezésnek és az utolsó mozdulatig precíz, zsigerekig hatóan őszinte színészi játéknak köszönhetően a háttérben mégis összeáll a kép. A kép a történelem sodrába keveredet fiúról, és a sorsról, amelyet nem ő választott.

A kép, amelyet minden bizonnyal hazaviszünk és egy jó darabig még a szívünk fölött hordunk.

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotók: thealterphoto2024

THEALTER - Búcsú

A kamu zabigyerek és a csíksomlyói búcsú legendája

Egy csíksomlyói legenda szerint azok a zarándokok, akik éjjel virrasztva várják a napfelkeltét a Somlyó-hegyen, és hajnalban belenéznek az első sugarakba, meglátják a Szentlelket és megtisztulnak. Szerencsére a Thealter nézőinek nem kellett Erdélyig zarándokolni egy kis tisztánlátásért, elég volt beülniük a bOdyssey Projekt Búcsú című darabjára. Keserű Imre rendezése ugyanis kegyetlen őszinteséggel vázolja fel számtalan magyar család, magyar fiatal útkeresését a keresztény-konzervatív értékrend, a folyamatosan a fülünkbe zakatoló, egyre kétségbeejtőbb hírek, és az illékony ideológiák útvesztőjében, ahol tapasztalatból mondom, egyáltalán nem könnyű eligazodni. Mindezt úgy, hogy közben mi magunk, a többi résztvevővel együtt is sebekkel lépünk bele ebbe az érzékeny, terhelt diskurzusba.

Fotó: thealterphoto2024

Adott tehát egy tökéletes magyar család: a szabadságharcos apa, Imre (Keserű Imre), aki ellenben könnyeit se szégyelli, Rebeka néni (Forgó Rebeka), a gondoskodó anya, aki bármire képes még a szomszéd gyerekéért is, nemhogy a sajátjaiért, Boró (Kovács Boróka), a legidősebb gyerek, az örök mediátor, akinek a vállán nyugszik minden családi tevékenység sikere, Katika (Papp Katalin), anya kicsi kedvence, a család romantikusa, és Pali (Nyáry Pál), a szerethető csínytevő. És mivel sok jó kis helyen is elfér, Pali barátnője, a szende Emese (Szappanos Emese), a hátrányos helyzetű Zsófi (Tarczali Dorina), és Boró exe, a Bosch-füzetből zsoltárt szavaló Marci (Balogh Márton) is gyakori vendég az asztalnál – utóbbit mondjuk senki se hívta.

Fotó: thealterphoto2024

Katolikus családunk annyira makulátlan, hogy a valamiért folyton náluk leledző Bence atya (Erdős Bence) – akit szintén senki se hívott – őket szeretné jelölni a Püspök Úr pályázatára, amelyet ha megnyernek, ingyen utazhatnak a csíksomlyói búcsúba. Már az első jelenetben is egy vidéki dillbe csöppenünk tehát, ahol a család egy, az apjuknak fontos évfordulót ünnepel lelkesen. Jó, a hangulat egy kicsit feszült ugyan, de ilyesmi még a legjobb családoknál is előfordul, főleg fontos események előtt.

Arra azonban hiába számítunk, hogy a feszültség alábbhagy, a harmóniába ugyanis hamarosan disszonáns hangok vegyülnek, amelyeket csak fokoznak a jeleneteket elválasztó szünetekben elhangzó, a 2015-ös migránsválságot taglaló hírszösszenetek, míg a végén teljesen el nem uralkodik a káosz – természetesen Bence atya jelenlétében. Lassan pedig arra is fény derül, hogy a családtagok őszintesége egymás felé, illetve az áhított családi béke léte legalább annyira megalapozatlan, mint a búcsúban ünnepelt 1567-es hargitai csata történelmi hitelessége.

Fotó: thealterphoto2024

A zsebdiktátor Imre még azt is nehezen viseli, ha a lánya nem az ő kedvenc dalát énekli a felvételin, Rebeka néni pedig többször is tanúbizonyságát adja, hogy a szeretet és a gyilkosság (vagy egy kamu zabigyerekről szóló pletykák elterjesztése a városban) nála vígan megfér egymás mellett – a cél ugyanis minden esetben szentesíti az eszközt. Boró összeszedettsége hatalmas terhet ró a mentális egészségére, Katika érzékenysége mögött egy mindent átíró titok lappang, Pali pedig a rosszcsont szerepébe bújva próbálja humorral elütni az egésznek az élét. Amikor pedig már azt hisszük, az idegeink pattanásig feszültek, és ezt nem lehet tovább fokozni, mindig van egy kínosabb jelenet. Egy mélyebbre vágó mondat. Egy újabb hungarista közhely, amit ki lehet pipálni.

A fiatalok egyre reményvesztettebben keresik önmagukat, a szülők pedig foggal-körömmel igyekeznek valami értéket közvetítetni – mindezt minimális díszletben, ütős dialógusok során. Már ha egyáltalán dialógusnak nevezhetünk valamit, amelyben valódi kommunikáció, kölcsönös megértés a lehető legkevesebbszer alakul ki, és a felek gyakran még abban sem tudnak megegyezni, egy-egy fogalom mit jelöl. Ennek legszebb és legszívbemarkolóbb illusztrációja talán a pillanat, amikor Rebeka néni és Zsófi úgy beszélnek el egymás mellett párbeszéd címszóval, mintha két alternatív valóságban élnének.

Ettől függetlenül egy percig sem tagadható, hogy a szereplők alapvetően nagyon szeretik egymást – a színészek őszinte gyötrelme híven tükrözi, hogy gyakran pont a hozzánk legközelebb állók tudnak minket a leginkább megsebezni. És miközben pedig a család élete és integritása lassan darabjaira hullik, az első jelenetben összerakott dekor úgy szomorkodik a falon, mint egy elcseszett mementó.

Fotó: thealterphoto2024

A Búcsú rendezése ötletes és pörgős, egy percig sem hagyja ellankulni a figyelmet, miközben néha humorral oldja a feszültséget – persze csak azért, hogy percekkel később még jobban fájjon a gyomros. A karakterek jellegzetesek ugyan, de nem nevetségesek. Pont annyira túlrajzoltak, hogy tudjunk rajtuk nevetni, de lássuk az igazukat is. Mert mindenkinek van egy igaza, egy értékrendje – ezt pedig néha nehéz megérteni egy olyan intim és elvileg homogén közegben, mint amilyennek a családot elképzeljük.

Bár rengeteg humorral operál, a Búcsú nem paródia. Inkább kórkép a magyar valóságról, a magyar családokról. A magyar tragédiáról, amellyel jó lenne szembenézni, hogy tényleg megtisztuljunk végre. 2015-ben és ma egyaránt.

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotók: thealterphoto2024

Szabadtéri szösszenetek X. - Aranylakodalom

A háziorvos félrelép – vagy mégsem?

Újabb fergeteges vígjáték látogatott el az újszegedi deszkákra augusztus első hétvégéjén: Szente Vajk Aranylakodalom című darabját láthatták az érdeklődők az Erzsébet-liget fái alatt. A felhőtlen komédiát hatalmas érdeklődés előzte meg. Ahogy az várható volt, a szombat és vasárnap esti előadás egyaránt teltház előtt zajlott le.

A hazai színházi paletta sokszínű alkotója, Szente Vajk 2019-ben mutatkozott be először vígjáték-íróként a Játékszínben bemutatott Legénybúcsúval. A produkció azóta töretlen sikerrel robog a budapesti teátrum színpadán és azon túl is – replika megvalósításban, az eredeti rendezésben színre került többek között Kaposváron, Békéscsabán és Nyíregyházán, de látható volt az Újszegedi Szabadtérin is néhány évvel ezelőtt. Nem meglepő, hogy ezután készült egy folytatás is 2023 tavaszán: ez lett az Aranylakodalom.

Adott a korábbi cselekmény két kulcsfigurája, Simon (Nagy Sándor) és Alex (Szente Vajk). A két jóbarát most egy orvosi rendelőben tevékenykedik, éppen Alex esküvőjére készülnének, ekkor kerül hiba a gépezetbe. A leendő férj nagy bajba kerül: nagyapja éppen azelőtt halálozik el a helyszínen, mielőtt alá tudná írni azt a végrendeletet, amellyel jelentős vagyon ütné a fiúk markát. Ráadásul megjelenik Alex menyasszonya, Gloria (Kárpáti Rebeka) és Mona (Gáspár Kata), Simon exfelesége, illetve annak új párja, a nagyképű Thibaut (Szirtes Balázs) is. A leendő örömanya, Mrs. Willis (Náray Erika) feltörekvő femme fataleként bonyolítja a szálakat, nem beszélve Daisyről (Kovács Panka), aki már a Legénybúcsúban is az egyik legjelentősebb humorforrásként funkcionált. Mindezek fejébe egy olaszul hablatyoló hölgy (Kovács Gyopár), egy félnótás rendőr (Barabás Kiss Zoltán) és a „Főnök” (Szerednyey Béla) is felbukkan a helyszínen. Mondani sem kell, a káosz garantált.

De mire való a bonyodalom, ha nem arra, hogy kibogozzuk? Főhőseink viszont eközben vért izzadva küzdenek a váratlan elemekkel, egyre váratlanabb és meglepőbb akadályok keresztezik a szereplők útját. Simon beöltözik Alex nagyapjának, az első felvonás végén pedig Alex ölti magára a nagyapa feleségének jelmezét – a végrendelet tényleges véglegesítésének érdekében. Közben kiderül, hogy senki sem az, akinek látszik és mindenki nyomós indokkal próbál hatással lenni a történésekre.

Szente Vajk kellő profizmussal és humorral írta meg az előadás szövegkönyvét, nem véletlen, hogy a cselekmény itt-ott hajaz Ray Cooney, a műfaj nagyágyújának darabjaira. Egyszerűen nincs idő unatkozásra, pörögnek az események. Amint kirakja valaki a lábát az egyik ajtón, újabb figura lép be a másikon. Ebben rejlik a vígjáték esszenciájának fő titka is, rengeteg múlik a dinamikusságon. Emellett az Aranylakodalom egyik nagy erénye, hogy a Legénybúcsúhoz képest erősebb poénokkal árasztja el a nézőket – ez szintén fokozza az élményt.

Érdemes kiemelni továbbá a remek szereplőgárdát is, ritkán látni ennyire összeszokott és jól működő csapatot. A megelőlegezett jó hangulat nem csupán a két főszereplő játékából sugárzik, érezhetően mindenki lubickol saját szerepében. Amellett sem mehetünk el azonban szó nélkül, hogy a szombat esti előadásban Kovács Gyopár alakította a titokzatos olasz hölgy karakterét, a színésznő egyébként Daisyként látható az előadásban. Néhány beugrópróba után állt be a produkcióba, de fantasztikus alakításából ez semmit sem vont le, tökéletes munkát láthattunk tőle a színpadon.

A nagyjából két és fél órás előadás kellemes nyár esti szórakozást nyújt a közönségnek. Hogyha közhelyesek szeretnénk lenni, azt is mondhatnánk, hogy receptre kéne felírni. Akár egy harmadik részt is el tudnánk képzelni, hisz ki tudja? Talán még egy Ezüstlakodalomban is van kellő spiritusz.

A cikk szerzője: Bondor Ferenc

Fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok - Tari Róbert