Szabadtéri szösszenetek XII. - Szerelmi bájital

A Szerelemi bájital, ami a poloskák megölésére is jó

Könnyedség, humor, báj – ezt kaptuk, amikor megnéztük Gaetano Donizetti Szerelmi bájital című vígoperáját az Újszegedi szabadtéri színpadán. A történet viszonylag egyszerű, azonban – ahogyan a legtöbb „mesében” azt megszokhattuk – csöppet sem mentes a bonyodalmaktól. Kellemes nyáresti darab, ha kultúrával szeretne kikapcsolódni az ember, amit a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szimfonikus Zenekar biztosít számunkra.

A darab szerint Adina (Horák Renáta), a gazdag földbirtokos lánya, igen szeszélyes, szerelme meglehetősen csapongó, hol ez, hol az érdekli. A kedves, ámbár némiképp naiv Nemorino (Tötös Roland), azonban szüntelen a lányról álmodik és bármit megtenne, hogy elnyerje érdeklődését. Hanem egyszer feltűnik a színen egy őrmester (Bognár Szabolcs), akinek önteltsége határozottsággal párosul, s nyílt szándéka az, hogy feleségül vegye Adinát. Nemorino ezt hallva persze végtelenül elkeseredik, de aggodalomra semmi ok! Az olasz falucskába érkezik ugyanis Dulcamara doktor (Cseh Antal), akit bár egészségügyi tudással nem áldott meg az élet, üzleti érzékkel annál inkább. A Nemorinonak adott „Szerelmi bájitala” (nem, nem az), bonyodalmak tömkelegét hozza magával, de legnagyobb szerencsénkre, ebben a vígoperában, mindenki boldog befejezést kap.

A Szerelmi bájital, azonban nem csak történetében könnyed és elbűvölő. Akárhová nézünk ugyanis a színpadon, mindenhol kapunk valamit, ami mosolyt csal az arcunka, esetleg elkápráztat minket. A díszlet egy valódi olasz falucska főterére repít minket, a maga egyszerűségével és bájával. Fehér kő, fehér oszlopok, itt-ott egy kis növényzet, lépcsők, a háttérben színes házikók, s a hozzá társuló nyáresti meleg, ami az este folyamán kissé hűvösbe megy át, mintha nem is Szegeden volnánk, hanem mi is a falu sugdolózó, pletykálkodó lakói lennénk. A jelmezek: a rakott szoknyák, fodros blúzocskák, a mellények, szabott öltönyök megidézik azt a pörgést-forgást, azt az örök-mozgást, ami az ilyen nagyságú településeket és az olasz habitust egyaránt jellemzi. Ebben a darabban a felöltött ruha, nem csak egy ruha, hanem elárul valamit viselőjéről, annak személyiségéről, mint például Dulcamara doktor kihívó viselete, az arany cipőtől kezdve, egészen a színes öltönyéig.

Érdemes figyelni a háttérben forgolódó tömeget, a falu lakóit, hiszen mindahány színpadon megjelenő szereplő, annyi viselkedés, jellem. Itt nem csak a főszereplők kapnak a személyiségükben megbújó izgalmakat, de minden egyes falulakó feltárja előttünk saját történetét, rigolyáit csupán annyiból, hogy fellépnek a deszkákra. A néző csak úgy kapkodja a fejét, hogy mindent képes legyen befogadni; a szöveget, a főszereplők mozdulatait, a díszlet részleteit.

A szereplők játékát, pedig a Szegedi Szimfonikus Zenekar egészíti ki, egybefonódik a színészet a zenével, s ez a kettős játék teszi a vígoperát még élőbbé, bájosabbá, könnyedebbé, hozza közelebb a nézőhöz.

Bonecz Veronika bemutatkozó rendezését érdemes volt megnézni, hiszen kedves, vidám felütése ez szegedi pályájának.

A cikk szerzője: Nagy Rita Anna
Fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok - Tari Róbert