Ember embernek írója
"Huh ez az időutazásos cucc azért engem egy kicsit megzavar, és nem hiszem, hogy ezzel egyedül volnék ugye?” - fordul Alföldi Róbert a nézőtér felé kérdőn, a darab vége felé közeledve. Igen Hans Christian Andersen, jól látja a dolgot, néha kicsit elveszítjük a fonalat, de az az igazság, hogy piszkosul jól szórakozunk… -válaszolnánk magunkban.
Aki látta a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog előadást, már meg sem lepődik, hogy a darab végével kezdtem, de az is lehet, hogy az az eleje volt, vagy a közepe? Talán annyiban kiegyezhetünk, hogy a történet közepe, de az előadás vége, mert úgy van vége, hogy nincs vége, mármint a történetnek, az előadásnak biztosan vége, mert megtapsoltuk a szereplőket, méghozzá nagyon, nagyon, nagyon.
Martin McDonagh most sem hazudtolta meg sarkos stílusát, ebben a korántsem szokványos, zűrzavaros mesében van minden, időutazás, erőszak, rasszizmus, cigányozás, kizsákmányolás, szabadszájúság. Nem ok nélkül korhatáros a darab. Viszont, ha mindezt lehámozzuk, és ezektől elvonatkoztatva, ezeket elfogadva tudjuk végigülni a 100 percet, egy olyan előadás élményét vihetjük haza magunkkal, amit nem fogunk tudni csak úgy letenni a kabátunkkal együtt, ha hazaértünk, tovább fog dolgozni bennünk.
Ahogy Szikszai Rémusz rendező megfogalmazta: “Vannak még hiányosságai ennek a világnak, amiben élünk, de legalább így lesz is miről beszélnünk a színházban is, hol röhögve, hol sírva, hol pedig sírva röhögve, de ez lenne a cél.” Bizony érződik, hogy a rendező már rutinos McDonagh szövegkönyv-forgatónak számít, korábban is rendezett már az ír írótól, így valószínúleg már a sorok között is tud olvasni. Brilliáns fogásokat használ, jó meglátásokkal, humorral, és mégis kellő komolysággal, mélységgel vegyítve.
De nem csak Szikszai Rémusz, hanem a már emlegetett Alföldi Róbert is gyakorlott McDonagh történetmesélése terén. Hogy színpadi jelenléte ettől is függ, vagy csak vitathatatlan színészi kvalitásaitól, ki tudja? Egy biztos, játéka minden nézőt lebilincsel. Orrunknál fogva vezet minket át a darabon, hol fent, hol lent vagyunk, hol szomorkodunk, hol nevetünk, van amikor egy kanál vízben meg tudnánk fojtani, máskor pedig már szinte megsajnáljuk. Rendkívül összetett szerepét nem sokan tudnák így eljátszani.
Nélkülözhetetlen a narrátor, vagy mesélő jelenléte is, pontosabban kivetülése, hiszen Fodor Tamás materiálisan nem sétál be a színpadra, csupán a függönyön és a falon látjuk kinagyítva képmását. Sok figyelemreméltó mondat hangzik el tőle, és nem utolsó sorban hasznos iránymutatásul is szolgál, megadva a hangulatot. Az már csak hab a tortán, hogy némi hasonlóságot is véltem felfedezni a színész és az író arca között.
Kétség sem fér hozzá, hogy a többi színész is lubickol a szerepben. A Dickens házaspárt alakító Szilágyi Annamária és Jakab Tamás kettőse olyan karikírozást hoz létre, hogy egy kabaréba is beillene. Borovics Tamás és Poroszlay Kristóf eszelős időutazó tisztjei ugyanakkor teljesen más irányba viszik el az előadást, hirtelen az arcunkra fagy a mosoly.
Santana Somogyi Lorena pedig a szemünk láttára lesz a láthatatlan Marjory-ból, a vagány, agyafúrt Bute Masakele.
A darab alapszála erről szól. Van egy pigmeus lány, aki az ismert író, Andersen padlásán él egy faládában, és ő írja az ünnepelt szerző műveit, amíg fogvatartója learatja helyette a babérokat. Itt az emberi zsarnokság nem tűr határokat, ember embernek farkasa. De legyünk őszinték, lenne egyáltalán létjogosultsága egy fekete írónőnek az 1800-as években Dániában? Ugyananolyan siker és halhatatlanság övezte volna Andersen meséit, ha azt nem egy fehér, heteroszexuális férfi írja? Túl egyszerű lenne, ha pusztán az emberi kizsákmányolás lenne a darab mondanivalója, ennél sokkal, sokkal, sokkal többről van szó.
Nagyon erősen ki van élezve a szöveg a bőrszín szerinti megkülönböztetésre, ahogy az el is hangzik: "nem specikifáljuk a bőrszínt, az fehér és kalap.” A különbségtétel azonban ennél jóval tágabb ebben a műben, gyakorlatilag csak az nics kigúnyolva, aki nem szerepel a darabban, hiszen nem csak a fekete pigmeus, de többek között az ír kisgyerek, vagy az angol úri család is megkapja a maga fricskáit. McDonagh kíméletlen nagyítója elől nem lehet elbújni.
Ennek a végtelenített humorba csomagolt előadásnak azonban van egy nagyon, nagyon, nagyon komoly hangvételű történelmi háttere is, Mégpedig II. Lipót, belga király kezeihez tapadó 10 millió halott a kongói gyarmatokon. Marjory is innen érkezett, a rengeteg történettel a fejében, Andersen padlására, egyenesen vissza a múltba.
McDonagh sokszor volt már emlegetve, de legalább ugyanakkora elismerést érdemel a fordító Varsányi Anna valamint Parti Nagy Lajos. A jelmezek megálmodója Papp Janó is sokat tett hozzá a jelenetekhez, csak úgy, mint Bagossy Levente a rendkívüli díszlet tervezője. A szakmájában kimagasló zseni, minden részletre kiterjedő munkájának kicsinyített másai, így a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog díszlete is látható volt REÖK-palotában, beszámolónk a kiállításról itt érhető el.
Az előadásról készült fotóink, ide kattintva megtekinthetőek a Facebook oldalunkon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése