Leonce és Léna

Ismeretlen ismerős

Grandiózus tervekkel indult el Barnák László rendezésében, a Leonce és Léna musical a megvalósítás útján, két hónapja. Hiszen egy még soha nem látott zenés színpadi játékot alkottott Závada Péter és Subicz Gábor kettőse.
A darab szövegkönyve ennek megfelelően nagyon mai, nagyon aktuális. Korunk társadalmi problémáiból vág ki egy keresztmetszetet, félremagyarázhatatlan tükröt tartva. Olyan szavak koppannak a nézőknek, a szűk másfél óra alatt, amelyek ismerősek lehetnek bárki szürke hétköznapjaiból, akár szülő-gyerek viszonyból, akár a napi híradásokból.

Ugyanis a Leonce és Léna főszereplője az a két fiatal, akik csak céltalanul sodródnak a mindennapokban. Szüleik pedig tehetős üzletemberek, akik még nagyobb nyereség reményében összeházasítanák a két lázadót. Természetesen tervük ellenállásba ütközik. Amolyan fordított Rómeó és Júlia történet ez. 
Az előadáson fellelhető, a fiatal korosztály tanácstalansága a világ felé, az őket övező útkeresés, és a szüleik irányába gyakorolt meg nem felelési vágy.
Ugyanakkor jelen van a szülők részéről a felszínesség, a pénz hajszolása, és a gyerekeik meghallgatásától való teljes elzárkózás. 

A musical zenéje lebilincselően részletgazdag, és sokszínű néhol a West Side Story pörgős ritmusai csengnek vissza, elsősorban a trombita és a fa block felütések miatt, máskor meg olyan lágy dallamok övezik a jelenetet, mintha egy gyerekmese aláfestő zenéje lenne. Az alapos szerzői munka remekül szól a szimfónikus zenekar előadásában. Ami pedig a műfajokat illeti, képviselteti magát a rap, a spoken word, a pop és az opera is.

A színészek könnyen veszik a zenés akadályokat, sőt Szívós László (Valerio) a darab rapperjeként remekel. Károlyi Krisztián (Leonce) és Gubik Petra (Léna) hangja pedig szinte összecseng egymással. A páros összhangja játékukban is megmutatkozik, alakításuk kifejezően hozza, az életen halálos unalomig töprengő, flegma lázadót.

A látványvilág bőven szabadjára tudja engedni a nézők képzelőerejét. A Varsányi Anna által tervezett díszlet és jelmez leginkább egy vidámparki, cirkuszi hangulatot fog meg, tulajdonképpen olyan, mintha egy hatalmas körhinta zenedoboz állna a színpad közepén, a szereplők pedig maguk a bohócok benne, mely asszociációhoz sokat tesz egyes szereplők sminkje is, amely a pierrot bohócra emlékeztető teljes fehér arcot kölcsönzi. Olykor egy Chicago, vagy Kabaré musicalt idéző, revü hatást keltő jelentbe csöppenünk, máskor meg Sándor Pál filmjének klasszikus jelenete, az “egyedül nem megy” két keménykalapos figurájára emlékeztető pillanatok szemtanúi lehetünk.