Négykezes - Az óceánjáró - Másik Produkció

Négykezes

Azon gondolkodtam az előadás után, hogy mi a legalapvetőbb dolog a színházi élményben, amely nélkül nem működik megfelelően egy előadás. Az óceánjáró című zenés hajóútnak nevezett vendégelőadás minden elemében kiváló élményt adott: két csodálatosan egymásra hangolt színész, ötletes díszlet- és jelmezhasználat, értő zenei anyag és egy kiváló történet. A darabon érezhető, hogy a színészek, Jászberényi Gábor és Gulyás Hermann Sándor szinte minden részletben alkotóként is jelen vannak . A díszlet kitalálásában és elkészítésében, a jelenetek koreográfiájában, az ötletek csúcsra járatásában és a borzasztó szópoénokban is.

Fotó: Révész Róbert

Az óceánjáró zongorista történetét Guiseppe Tornatore vitte filmvászonra Tim Roth-tal a főszerepben, Ennio Morricone zenéjével és Koltai Lajos operatőri munkájával, a legtöbbeknek innen lehet ismerős a történet. (Az óceánjáró zongorista legendája / 1998.) Szerencsére kellően régen láttam a filmet, hogy a mese hasson. Mert az Alessandro Baricco által eredetileg monológ formában megírt történet az, amely működteti a darabot. 

A jelenetek során megismerünk egy kiváló zongoristát, aki autodidakta módon tanult meg mesterien játszani a hangszerén; mással nem is foglalkozott soha életében, hiszen egy pillanatra sem hagyta el a hatalmas óceánjárót. Barátja, a trombitás nyomozásán keresztül a visszaemlékezések segítségével megtudjuk, hogy Novecento-t csecsemőként egy citromos ládában találták a kazánfűtők és fogadták magukhoz. Míg a kikötőkben a legénység élményeket szerzett, ő csak zongorázott. Egy pillanatra sem volt hajlandó elhagyni a biztonságot jelentő hajót, még az utolsó órákban sem, mikor barátja visszajön érte a hajóra, mielőtt azt dinamittal megpakolva végleg megsemmisítik. Szép ívet jár be a történet, szerelmi szállal, humorral és mélységgel egybekötve.

Az előadásban mindezt két színésszel, változatlan díszletben visszaadni hatalmas kihívás, hiszen, ami a filmen visszaemlékezésként, gyors vágásokkal pikk-pakk működik, az a színpadon - ráadásul egy egészen intim térben - sokkal nagyobb falat. Azonban a két színész alkotta mozgalmas és értelmezést segítő alakítások az első percben megfogják a néző kezét és vezetik a figyelmét. 

Fotó: Révész Róbert

Az előadás központi díszleteleme csak ránézésre zongora. Vannak ugyan billentyűi és felnyitható fedele, de ez a hangszer most inkább egy valóságos színpad a színpadon. Ugyanis a nézők is a színpadon ülnek, három oldalról körülvéve a játék terét. A kiszuperált zongora egy kisebb forgószínpaddal kiemelve a tér középpontján foglal helyet és csodálatos módon az egész történet benne vagy körülötte játszódik. Forgatással, a fedelek mozgatásával ötletesen alakítanak ki különböző helyszíneket ebben a polifunkcionális díszletben. 

Fotó: Révész Róbert

A színészek jelmezei alapvetően semlegesek, a kiegészítőikkel, kellékeikkel váltanak a karakterek között. Számtalanszor láttunk már ilyet, de ebben az előadásban olyan tempót diktálnak a színészek, hogy minden apró részletnek a helyén kell lennie. A hajó kapitányát egy kapitányi sapkával, a zenekar nagybőgősét egy nyakkendővel, a mindenkit lehúzó, szerencsejáték függő dobost egy napszemüveggel, a világhírű jazz-zenészt egy fehér sállal öltöztetik fel. A karakterek elkülönítésében nem csupán a jelzésértékű kellékek segítenek, a hangszín, a gesztusok, olykor az akcentus is. Mindkét színész felvonultat vagy fél tucat karaktert a történetmesélés során, teszik ezt olyan természetességgel és élesen, hogy nézőként hamar belerázódok ebbe a fajta figyelembe, hiszen nem csak egy új szereplőt látok, de legtöbbször az időben is ugrálunk. A mesélés során látjuk felnőni Novecento-t, megismerjük az őt örökbefogadó néger kazánfűtőt, tanúi vagyunk a híres zongoristával való párbajának; mindezeket ízes és emlékezetes karakterábrázoláson keresztül.

Fotó: Révész Róbert

A zenei anyag (Koós-Hutás Áron) kardinális kérdés ebben a történetben, hiszen két zenészről szól a darab, sőt a jazz megszületésének időszakában járunk. Az előadás egy érdekes megoldással eltávolítja a szereplőktől a hangszereiket, a trombita és a zongora is bejátszásként szólal meg a jelenetekben. Szép színházi pillanat, mikor a hajón talált kisgyermek felnövéstörténetének egy jelenetét látjuk, ahogyan nevelőapját kérdezgeti. 

A dialógusban a gyermek szavait értőn és érzékenyen megkomponált zongorafutamok helyettesítik; a hangok dallama de méginkább a hangsor jellege nagyon emberi. Jászberényi Gábor feleleteiből rögtön tudjuk, mi lehetett a gyermek kérdése. A zeneszerző Tempfli Erik csodálatosan érzett rá, mit vár tőle a jelenet.

Jászberényi Gábor és Gulyás Hermann Sándor kettőse páratlan tempóval robog végig az előadáson. Szerepeiket egy szempillantás alatt le-és felveszik. Jó a kettejük kémiája. Szeretettel dolgoztak ezen a történeten, ez érezhető. Az első felvonás lendülete után a második részben leginkább monológok töltik meg a teret és ekkorra már teljesen megismerjük a két szereplőt. Alkalom nyílik a mélyebb mondanivaló megmutatására; arra, hogy érthetővé váljon Novecento motivációja, miért dönt úgy, hogy a végtelen óceán lesz végső nyughelye. Megható zárójelenetben válik kerekké a történet; az a történet, amely egyszerre szól egy gyermek tragédiájáról, egy művész magányosságáról és a világsiker kergetésének hiábavalóságáról.

Fotó: Révész Róbert

Arra jutottam, hogy jó mese biztosan kell ahhoz, hogy létrejöjjön a katarzis. Ha mindehhez még két ilyen remek színész, két tehetséges zenész és egy mindent (is) megvalósító díszlettervező (és kivitelező csapat) hozzáadódik, akkor állunk fel úgy a nézői székről, hogy már írunk is a barátainknak, hogy: “Ezt kötelező megnézni!”

Másik Produkció: Az óceánjáró

zenés hajóút

Alkotó-előadók: Jászberényi Gábor, Gulyás Hermann Sándor

Zenei vezető: Koós-Hutás Áron

Hangmérnök: Pápai Zsolt

Technikai vezető: Szász Antal

Díszlet: Gulyás Hermann Sándor, Jászberényi Gábor, Szász Antal

Fény: Szász Antal

Hang: Makray Gábor

Ügyelő, súgó, produkciós asszisztens: Gönczi Nóra

Rendezőasszisztens: Csapó Márta Borbála

Produkciós vezető: Dézsi Fruzsina

Zongora: Tempfli Erik

Trombita: Koós-Hutás Áron

A cikk szerzője: Benczur Kata