2021. 12. 10.

Élet-ritmusra

Világunk disszonanciája


Ő más, mint a többi! Miért más, mint a többi? Miben más, mint a többi? Ezzel kevesebb is lesz, ha már más? A másságot képesek vagyunk beskatulyázni valami rossznak, elkönyvelni hibának, mert ugye ha valaki nagyon más, az már jó nem lehet, hiszen az összes többi a jó. Bárcsak minden emberbe szorult volna egy kis olyan másság, mint ami Adrien Lepage-ban, az Élet-ritmusra főszereplőjében van, és akkor soha senkinek nem kéne többé elveszíteni a saját élete ritmusát.


Az eredeti, francia történet Adrien-ről Cédric Chapuis gondolataiban fogalmazódott meg, egy fiúról, aki az autizmus viselkedési jeleit hordozza. Adrien életének éteri tisztaságú alapja, a zene mindenekfölött, ő mindig hall egy dallamot, folyamatosan megy a fejében egy taktus, egy ritmus, de főleg egy dobszóló, ami lehet a bossa novatól kezdve, a thrash metalig bármi. Noha gondolataiban a legnagyobb zenészeket kísérte mosóporos dobozokon dobolva, mindigis egy igazi dobszerkó volt a vágya. Viszont később, amikor már ez az álma beteljesülni látszik, a fiú kezd egyre inkább hasonlítani a többiekre, és valahogy kezdi elveszíteni a maga ritmusát.


A világirodalomban már annyi hangszer kapott szerepet, zongora, hegedű, trombita, sőt nagybőgő, de valahogy a dob a Whiplash filmet kivéve nem került sohasem igazán porondra. Noha a “dob hangulatot teremt, hogy hangsúlyt adjon a dallamnak” hangzik el az előadáson is. Talán ezt csak a zenét igazán kedvelők tudják átérezni, és ezzel együtt lüktetve érzékelni a darab finomságát. Hiszen a dob, a szív metaforájaként jelenik meg, nem csak egy egyszerű hangszer, ezt símogatni kell, így a dob kiválasztásával egy külön esszencia került a légkörbe.


A magyarországi bemutatóra Varsányi Anna fordította le a szövegkönyvet. Hojsza Henrietta pedig fizikai színházi koreográfus-rendezőként dolgozta azt fel, Medveczky Balázsra szabva. Az eredmény lehengerlő lett, bármelyik oldalát is nézzük.
A koreográfus-rendező, talán most túlnyomórészt inkább volt rendező, mint koreográfus, ugyanis egy mozgásszínházi alapokkal rendelkező friss diplomástól azt várnánk, hogy a rendezése szinte a színész állandó táncoltatását eredményezi. Azonban nem ez történik, ez elsősorban egy monodráma, amelyben vannak rendkívül jól megkomponált, jó érzékkel súlyozott táncos betétek, amelyek valamerre mindig elmozdítják a hangulatot. A koreografált és a koreográfia mentes jelenetek arányai precízen ki lettek dolgozva, és megbonthatatlan egységet képeznek a teljes atmoszféra elérésében.


A gyakran eufórikus hatás megteremtésében mégis az oroszlánrész Medveczky Balázsnak jutott, aki zsigerileg alakít. A színész, egyszerűen nem eljátsza, henem a haja szálától kezdve, a lábujjhegyéig maga Adrien Lepage, egészen aprólékos részletességgel kölcsönzi magát a karakternek. Kivéve azt a néhány alkalmat, amikor a darab egy másik szereplőjének a bőrébe bújik, ugyanis ő játsza az anyját, az apját, az öccsét, a szomszédot, meg a boltost, sőt még a kukást is, méghozzá azt is bravúrosan, minden egyes karakter megérne egy külön bekezdést.


Azonban önmagában ezt az előadást nem lehetne eladni egy jó színjátékkal, itt virtuóz dobosra és egy vérbeli testtudattal rendelkező táncosra is szükség van, természetesen mindez egy személyben. Aligha van erre alkalmasabb ma Magyarországon, mint Medveczky Balázs. Természetesen hat a mozgása, laza és légies, mintha a színpadon nem lenne gravitáció. Ami pedig a dobolást illeti, nehezen tagadhatja le, hogy dobverővel a kezében született. Szóval egy tácos-zenész-színész alakítja a monodráma amplitúdóit, mint bábos a marionetteket. A néző pedig kénytelen átadni magát ennek a három intenzív impulzusnak.


A Medveczky által megformált Adrien nem egy sajnálatra méltó figura, ő nem az a szegény esetlen típus, hanem egy álmainak élő, és az önnönmaga világának maximálisan megfelelő ember, amely bármelyikünk lehetne, ha egy picit is engednénk a saját másságunk napvilágra kerülésének. Hát ezért más Adrien Lepage, ő a maga ritmusa szerint éli az életét, nem mások levetett dalaira ver a szíve, hanem önállót alkot. Ha a dob a szív, a ritmus pedig a szívverés, akkor ha elveszítjük az életünk ritmusát, ha van is még szívünk, nincs ami miatt dobbanjon.

2021. 12. 03.

Szöktetés a szerájból

 A szerelem mindent visz


Semmilyen szempontból sem egy szokványos operára ül be, aki a Szöktetés a szerájból előadást választja. Mivel ez nem tartozik a leggyakrabban játszott operák közé, és még akkor sem ez ugrik be elsőnek, ha leszűkítjük a kört, a Mozart nevével fémjelzett művekre, így egy átlagos nézőt, érhetnek meglepetések.


Először is fontos leszögezni, hogy itt egy szereplő sem hal meg, nem lesz halálos beteg, nem szúr le senki, senkit, így az opera védjegyének számító áriába öntött haldoklás is ezúttal elmarad. Cserébe viszont kapunk humort. Nem ok nélkül vígoperáról beszélünk, az előadás egy vígjáték jegyeit hordozza, beékelve egy vígtenorral (Pedrillo), aki a nevettetésért felel. 


Ezen kívül a virtuóz, korántsem hétköznapi, ám annál inkább fülbemászó dallamok között, prózai szövegek ütik fel a fejüket, olyannyira, hogy például Szelim pasa egy hangja sem szökken dallamba, de a többi szereplők esetében is viszonylag sok a párbeszéd, egy operához képest végképp. Ennek is köszönhetően fokozottan érthetőbbé válnak a cselekmények. 


Ugyanakkor nem csak a próza teszi érthetőbbé ezt az előadást, az énekesek mind egy szálig jól artikuláltan énekelnek, ezzel sokat lendítve a dalok értelmezhetőségén. Viszont nem ez az egyetlen akadály, amit sikeresen vettek az előadók, hiszen a színészi kvalitásukat is fel kellett mutatni a három felvonás alatt. Mozart művéről nem mondható el, hogy roskad a cselekmények súlyától, így inkább egy karakterjáték, amit látunk, szóval nagyon is nagy a szükség a jól megformált színészkedésre. 


Ferenczy Orsolya (Konstanze) így lesz a kitartó, érzelmeiben törhetetlen, és tiszta hősszerelmesnő, míg Balczó Péter (Belmonte) a szerelemért a végtelenségig elmenő, karakán hősszerelmes. Mertz Tibor, mint Szelim pasa ugyanis fogva tartja Konstanzet, és szolgálóját Blondet (Nánási Helga), akiket megszöktet Belmonte és segítóje Pedrillo (Tötös Roland). Természetesen nem lenne teljes a történet egy hátráltató szerep nélkül, Ozmin (Cseh Antal) mint a pasa rendvédelmi szerve, igyekszik minden ellenszegülést megtorolni. Ozmin és Pedrillo karaktere csempészik a humort a darabba. Kettőjük küzdelme, egymás heccelése, egy fajta burleszkbe megy át, mondhatni Tom és Jerry macska-egér harca, melyben színészileg is remekül helytállnak.


Az előadás így, ebben a formában most mutatkozik be a szegedi közönség előtt. Azonban a Szegedi Szabadtréi Játékok keretein belül már látható volt a nyáron, nem teljesen ezzel a szereposztással. Illetve az országban sem először kerül bemutatásra, hiszen részben másik szereplőkkel ugyan, de korábban már más nagyvárosok is műsorra tűzték a Juronics Tamás rendezte, Szöktetés a szerájból művet. Mindez azért van, mert megvalósulása az úgynevezett Coopera keretein belül történt, mely a vidéki színházakkal együttműködve hoz létre opera előadásokat.


A díszlet, amin ez a közösködés legjobban meglátszódik. Cziegler Balázs ötletesen alkotott egy varázskockát, amely sok arcot tud felmutatni, de valahogy érződik, hogy nem erre a színpadra lett kitalálva, pontosabban nem csak erre. A cél nyilván a sokszori felhasználhatóság volt, olyan színpadokon is, amelyek kisebbek a Szegedi Nemzeti Színház nagyszínpadánál. A látvány, így a jelmezeket (Jeremias Design Studio) is beleértve, nem tolják az arcunkba, hogy a történet Törökországban játszódik.


A dalokban semmi kivatnivalót nem lehet találni, a Szegedi Szimfonikus Zenekar és Dinyés Dániel precíziós műszerként tálalja Mozart muzsikáját, a közönség fülébe. 

Gengszterek

Maffia sztepp Mindig felüdülés egy kuriózummal találkozni a Szegedi Nemzeti Színház műsorában; valami olyannal, ami más, mint a többi előadá...