Az angol humor, mint hab a tortán
Milyen jókat tudunk nevetni mások nyűgjén-baján, olykor kínunkban még a sajátunkon is, többek között erre alapozza Peter Shaffer, Oscar-díjas író a Black Comedy helyzetkomikumait. A könnyed szórakozást ígérő ma bemutatott vígjáték egy új irányt nyit a Szegedi Nemzeti Színház közönsége számára, de az önfeledt kacagós, sírva nevetés még ezzel a darabbal sem érkezett meg a repertoárba.
Ahány ember, annyi humor. Benkó Bence, és Fábián Péter rendezőpáros inkább azt tartotta fontosnak kihangsúlyozni, hogy a szereplők milyen esetlen állapotokba tudnak kerülni, azokban elvérezni, és végül még mélyebbre kerülni, sokszor fizikailag is. Biztos vagyok benne, hogy ezekben a szituációs komédia helyzetekben sokak megtalálják az önfeledt szórakozást, míg mások nem befogadók az ilyen jellegű poénokra, erőltetettnek érzik, ők főleg csak mosolyogni fognak.
A két rendező görbe tükröt is tart. Az előadás második felére átesünk egy ritmusváltáson, és kezd egyre több életközeli szituáció kirajzolódni, ahogy a hazugságok egyre elhatalmasodnak, majd kipukkadnak egyesével, mint a lufi. A végére szinte mindegyik szereplő őszintén megnyílik, megtörik a megpróbáltatások súlya alatt.
Az íróklasszis történetét egy kifordított állapotra helyezi, ugyanis a galiba fő kiváltója egy áramszünet. Az elektromosság hiányától viszont sötétségbe borul a játszóhely, de csak elméletben… Peter Shaffer úgy találta ki, hogy amikor még van világítás a történet szerint, akkor valójában semmit nem látunk, a színészek vaksötétben játszanak 10 percen át, majd amikor hirtelen elszáll az áram a cselekményben, lőn világosság, hirtelen felgyulladnak a reflektorok a színpadon. Tehát pont fordítva: amikor világos kéne, hogy legyen, akkor a gyakorlatban sötétség van, és világosba borulunk, amint sötét lesz a mű szerint. Külön megspékeli a feje tetejére állított valóságot, hogy amikor van egy pici fényforrás például egy öngyujtó, vagy egy zseblámpa által, akkor félhomály lesz.
Hatalmas színészi feladat szakadt ezzel a művészek nyakába, hiszen el kell játszaniuk, hogy semmit és senkit nem látnak, így folynak a jelenetek. Ágoston Péter, mint Brindsley a meg nem értett művész, aki két kézzel, olykor még két lábbal is kapaszkodik az utolsó fűszálba is, hogy minden erejével összetartsa élete talán legfontosabb éjszakáját. Szakmailag és magánéletileg is jelentős órák pörögnek számára a sötétben, hiszen élete fő műve a "Neon póni kilovagol Vietnámból” gazdára lelhet egy multimilliomos személyében (Vicei Zsolt), valamint élete párjának (Menczel Andrea), vaskalapos, ezredes apja (Szegezdi Róbert) szívét is meg kell lágyítania. Már önmagában ez egy embert próbáló feladat, és akkor még jönnek a hátráltató személyek, a barát extrákkal (Rétfalvi Tamás) és az absztinens főbérlő (Borsos Beáta), hogy Schuppazigh-ről (Gömöri Krisztián) már ne is beszéljünk. Mielőtt viszont nagyon sajnálnunk kéne szegény főhősünket, felbukkan a színen a korántsem olyan régi exbarátnő (Csorba Kata). Szóval akkora a kalamajka, hogy még világosban is homályos a kép, hát még sötétben. A színészek lubickolnak a szerepükben, és az író által támasztott nehézségek ellenére, jól veszik az akadályokat.
Zságer-Varga Ákos atmoszférát teremtő zenéi annyira nem voltak jelentőségteljesek, szinte elvesztek. A díszlet és a jelmez a 60-as, 70-es évek Angliáját idéző pop art rajzok, és a neon ruhák bűvkörében születtek Szakács Ferenc és Horváth Jenny által. A látványvilág olyan, mintha egy megelevenedett képregényt néznénk.
Az előadásról készült fotóink, ide kattintva megtekinthetőek a Facebook oldalunkon.
