2024. 08. 08.

THEALTER - Sorstalanság

Ketten egy marhavagonban


Legyen szó ókori mondák hőseiről, depressziós írónőkről, vagy tulajdonképpen bármilyen emberi konfliktusról, Bagossy Júlia mindig megtalálja a módját, hogy egy kompakt, kicsi térbe olyan komplex tragédiát sűrítsen be, hogy a színház padlója is beleremegjen. A Kertész Imre Nobel-díjas író könyvét feldolgozó Sorstalanság című drámával sincs ez másképp. Egyszerű, szinte szegényes díszletéről és kellékeiről valahogy ordít a minden pátoszt nélkülöző, a történetet mégis az eposzok magasságába emelő hétköznapiság, amely minden percben érezteti a nézőkkel, hogy ezek a történetek valódiak. Hőseik hétköznapi emberek, történéseik pedig bárkivel – velünk is – megtörténhetnek, bármennyire is szeretnénk menekülni a nyomasztás elől.

Fotó: thealterphoto2024

A nyomasztás pedig abban a percben kezd el felkúszni az ember mellkasán, hogy meglátja Köves Gyurit (Gloviczky Bernát) dekázni a „színpadon”, majd fokozódik, amikor belép Köves Gyuri (Jakab Balázs), és elmondja, miért nem ment ma iskolába. Meg hogy milyen jól néz ki a focipálya a munkatábor határában. Mert ilyen ártatlan ő, az alkalmassági vizsgát, ahol emberéletekről döntenek, tesiórához hasonlítja, és azt hiszi, a haláltáborban focizni fog. De miért is ne lenne ártatlan, hiszen 15 éves, rendes polgári családban nőtt fel, és nemrég csókolt meg lányt először. És még nem érti, miért is értené, mit jelent a mellén hordott sárga csillag, illetve amikor a nagybátyja közli vele, hogy mostantól ő is a közös zsidó sors részese.

Fotó: thealterphoto2024

Az ugyan meglepő lehet, hogy egy monológot ketten adnak elő, a duplázás azonban egy merész ötletességgel végrehajtott csíny, egy kétélű kard. Az, hogy mindig csak az egyik fiú beszél, miközben a másik a saját belső monológját illusztrálja – néha az elhangzó szavaknak megfelelően, néha azokkal ellentétesen, de mindenképpen elképesztően pontos ritmusú szinkronban mozogva –, hol oldja a feszültséget, hol pedig fokozza.

Így Köves Gyuri vívódásaiba is intim betekintést nyerhetünk: abba a harcba, amit a helyzettel és az elemekkel vív, és abba is, amit önmagával. Mert hiába él történelmi időkben, Gyuri azért csak egy kamasz fiú, aki önmagát keresi, és bár környezete felnőttként tekint rá, valahol mégiscsak egy gyerek, akit jobban leköt a lábbelije vagy a kártyavár állapota, mint az a kazalnyi ideológia, amely alapján közel hatmillió embert küldtek vele együtt a halálba.

Fotó: thealterphoto2024

Gyuri a halállal szembenéző ártatlanság kvintesszenciája, aki néhány nyomorúságos kellék között igyekszik túlélni. A kelléktár ugyanis igencsak szerény: néhány tégladarab, aláfestő zeneként egy, az idő végtelenségére emlékeztető looper (mintha a marhavagonra szállva Gyuri téren és időn kívülre távozott volna), illetve pár eldobott ruhadarab és cipő, amelyek ugyan a felnőtteket hivatottak jelképezni, amelyekről azonban lehetetlen nem az auschwitzi fogkefékre vagy a duna-parti cipőkre asszociálni.

Azt, hogy a történelmi események idején az embert általában minden eszménél jobban leköti az például, hogy most kénytelen valaki mással osztozni a csajkán, amit eddig sosem tett, már George Orwell is megírta a spanyol polgárháború kapcsán: „Elsősorban nem az járt a fejemben, hogy mi a rossz és mi a jó ebben a nyomorúságos, önpusztító marakodásban, hanem egyszerűen az, hogy milyen kényelmet tetőn üldögélni, ahol egyre kegyetlenebbül mardos az éhség.”

Fotó: thealterphoto2024

Gyuri látszólag brit sorstársához hasonlóan elvész a részletekben, és többet mesél a nagyothalló nagymamáról, az útitársak öltönyéről és a lágerkosztról, mint arról, miért gyűlölik őt ennyire, az érzékeny rendezésnek és az utolsó mozdulatig precíz, zsigerekig hatóan őszinte színészi játéknak köszönhetően a háttérben mégis összeáll a kép. A kép a történelem sodrába keveredet fiúról, és a sorsról, amelyet nem ő választott.

A kép, amelyet minden bizonnyal hazaviszünk és egy jó darabig még a szívünk fölött hordunk.

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotók: thealterphoto2024

THEALTER - Búcsú


A kamu zabigyerek és a csíksomlyói búcsú legendája


Egy csíksomlyói legenda szerint azok a zarándokok, akik éjjel virrasztva várják a napfelkeltét a Somlyó-hegyen, és hajnalban belenéznek az első sugarakba, meglátják a Szentlelket és megtisztulnak. Szerencsére a Thealter nézőinek nem kellett Erdélyig zarándokolni egy kis tisztánlátásért, elég volt beülniük a bOdyssey Projekt Búcsú című darabjára. Keserű Imre rendezése ugyanis kegyetlen őszinteséggel vázolja fel számtalan magyar család, magyar fiatal útkeresését a keresztény-konzervatív értékrend, a folyamatosan a fülünkbe zakatoló, egyre kétségbeejtőbb hírek, és az illékony ideológiák útvesztőjében, ahol tapasztalatból mondom, egyáltalán nem könnyű eligazodni. Mindezt úgy, hogy közben mi magunk, a többi résztvevővel együtt is sebekkel lépünk bele ebbe az érzékeny, terhelt diskurzusba.

Fotó: thealterphoto2024

Adott tehát egy tökéletes magyar család: a szabadságharcos apa, Imre (Keserű Imre), aki ellenben könnyeit se szégyelli, Rebeka néni (Forgó Rebeka), a gondoskodó anya, aki bármire képes még a szomszéd gyerekéért is, nemhogy a sajátjaiért, Boró (Kovács Boróka), a legidősebb gyerek, az örök mediátor, akinek a vállán nyugszik minden családi tevékenység sikere, Katika (Papp Katalin), anya kicsi kedvence, a család romantikusa, és Pali (Nyáry Pál), a szerethető csínytevő. És mivel sok jó kis helyen is elfér, Pali barátnője, a szende Emese (Szappanos Emese), a hátrányos helyzetű Zsófi (Tarczali Dorina), és Boró exe, a Bosch-füzetből zsoltárt szavaló Marci (Balogh Márton) is gyakori vendég az asztalnál – utóbbit mondjuk senki se hívta.

Fotó: thealterphoto2024

Katolikus családunk annyira makulátlan, hogy a valamiért folyton náluk leledző Bence atya (Erdős Bence) – akit szintén senki se hívott – őket szeretné jelölni a Püspök Úr pályázatára, amelyet ha megnyernek, ingyen utazhatnak a csíksomlyói búcsúba. Már az első jelenetben is egy vidéki dillbe csöppenünk tehát, ahol a család egy, az apjuknak fontos évfordulót ünnepel lelkesen. Jó, a hangulat egy kicsit feszült ugyan, de ilyesmi még a legjobb családoknál is előfordul, főleg fontos események előtt.

Arra azonban hiába számítunk, hogy a feszültség alábbhagy, a harmóniába ugyanis hamarosan disszonáns hangok vegyülnek, amelyeket csak fokoznak a jeleneteket elválasztó szünetekben elhangzó, a 2015-ös migránsválságot taglaló hírszösszenetek, míg a végén teljesen el nem uralkodik a káosz – természetesen Bence atya jelenlétében. Lassan pedig arra is fény derül, hogy a családtagok őszintesége egymás felé, illetve az áhított családi béke léte legalább annyira megalapozatlan, mint a búcsúban ünnepelt 1567-es hargitai csata történelmi hitelessége.

Fotó: thealterphoto2024

A zsebdiktátor Imre még azt is nehezen viseli, ha a lánya nem az ő kedvenc dalát énekli a felvételin, Rebeka néni pedig többször is tanúbizonyságát adja, hogy a szeretet és a gyilkosság (vagy egy kamu zabigyerekről szóló pletykák elterjesztése a városban) nála vígan megfér egymás mellett – a cél ugyanis minden esetben szentesíti az eszközt. Boró összeszedettsége hatalmas terhet ró a mentális egészségére, Katika érzékenysége mögött egy mindent átíró titok lappang, Pali pedig a rosszcsont szerepébe bújva próbálja humorral elütni az egésznek az élét. Amikor pedig már azt hisszük, az idegeink pattanásig feszültek, és ezt nem lehet tovább fokozni, mindig van egy kínosabb jelenet. Egy mélyebbre vágó mondat. Egy újabb hungarista közhely, amit ki lehet pipálni.

A fiatalok egyre reményvesztettebben keresik önmagukat, a szülők pedig foggal-körömmel igyekeznek valami értéket közvetítetni – mindezt minimális díszletben, ütős dialógusok során. Már ha egyáltalán dialógusnak nevezhetünk valamit, amelyben valódi kommunikáció, kölcsönös megértés a lehető legkevesebbszer alakul ki, és a felek gyakran még abban sem tudnak megegyezni, egy-egy fogalom mit jelöl. Ennek legszebb és legszívbemarkolóbb illusztrációja talán a pillanat, amikor Rebeka néni és Zsófi úgy beszélnek el egymás mellett párbeszéd címszóval, mintha két alternatív valóságban élnének.

Ettől függetlenül egy percig sem tagadható, hogy a szereplők alapvetően nagyon szeretik egymást – a színészek őszinte gyötrelme híven tükrözi, hogy gyakran pont a hozzánk legközelebb állók tudnak minket a leginkább megsebezni. És miközben pedig a család élete és integritása lassan darabjaira hullik, az első jelenetben összerakott dekor úgy szomorkodik a falon, mint egy elcseszett mementó.

Fotó: thealterphoto2024

A Búcsú rendezése ötletes és pörgős, egy percig sem hagyja ellankulni a figyelmet, miközben néha humorral oldja a feszültséget – persze csak azért, hogy percekkel később még jobban fájjon a gyomros. A karakterek jellegzetesek ugyan, de nem nevetségesek. Pont annyira túlrajzoltak, hogy tudjunk rajtuk nevetni, de lássuk az igazukat is. Mert mindenkinek van egy igaza, egy értékrendje – ezt pedig néha nehéz megérteni egy olyan intim és elvileg homogén közegben, mint amilyennek a családot elképzeljük.

Bár rengeteg humorral operál, a Búcsú nem paródia. Inkább kórkép a magyar valóságról, a magyar családokról. A magyar tragédiáról, amellyel jó lenne szembenézni, hogy tényleg megtisztuljunk végre. 2015-ben és ma egyaránt.

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotók: thealterphoto2024

Szabadtéri szösszenetek XII. - Szerelmi bájital

A Szerelemi bájital, ami a poloskák megölésére is jó Könnyedség, humor, báj – ezt kaptuk, amikor megnéztük Gaetano Donizetti Szerelmi bájita...