Falakba zárt ország
Ezúttal Alföldi Róbert kezeibe került a darab, amiben nem csupán rendezőként, hanem a mű fordítójaként is munkálkodott. Alföldi egyik korábbi Dóm téri rendezése az István, a király volt 2013-ban, mely nem kis visszhangot keltett akkoriban, leginkább különös záróképével, a koronába zárt ország megtestesítésével. Valamilyen szinten ezt lehetett viszontlátni a West Side Storyban is, ahol hatalmas fekete falak veszik körbe a szereplőket, melyek könyörtelenül és rideg módon bezárnak. Hiába dörömbölnek a falakon, azok összezárnak, és kirekesztenek, elválasztanak, vagy épp kizárnak, érzelmeknek helye sincs. A szép új világ Amerikában sincs kolbászból a kerítés.
A rendező a tőle megszokott módon nem akarta a véletlenre bízni a darab mondanivalójának közlését, még egy könnyedebbnek nevezett műfaj esetében is, mint a musical Alföldi beleprésel mindent, ami aktuális, mindent ami többlet jelentéssel bír, és jelentősége van egy ma élő ember életében. Legyen szó gyűlöletről, szerelemről, kitaszításról, összetartásról és ezek minden jellegű keverékéről, hogy miért nem fogadjuk el a másikat olyannak amilyen, hogy miért egyszerűbb alapból ellenségeskedni, mint hogy megismerjük a másik helyzetét, vagy éppen hogy miért lehet erősebb érv a gyűlölet a szerelemmel szemben… és még sokáig sorolhatnám. Mégis a mondanivaló hatása elmarad, nem maradunk a székben, nem lesz gombóc a torkunkban, és nem akad el a lélegzetünk az igazságérzettől sem.
A legdrámaibb pillanatot talán Bezerédi Zoltán okozza a színpadon, Doc szerepében elhangzik tőle az egész lényege: "Mikor álltok le végre? Megrohasztjátok a világot… Ébresztő! Veletek csak így lehet beszélni? Csak ezt értitek? Ütni, vágni, rúgni, ölni? Miért kell gyűlöletben élni, mire jó ez? Miért kell mindig ölni egymást?"
Maga az eredeti darab bőven tartogat még drámai jeleneteket, érzelmes frázisokat, de sajnos ezek ezúttal nem érnek célba. Pedig többször is elhangzik a súlyos megállapítás, hogy nincs más megoldás, csak elmenni innen, feloldást csak ez hozhat, de ezen mondatok terhes pofán csapása elveszik valahol a csillagtetős nézőtér felé félúton.
Ugyanis a rendező egy olyan Mariat álmodott meg, akinek akcentusa van, ez még önmagában nem kell feltétlen, hogy baj legyen, de ebben az előadásban elvitte minden helyzet komolyságát, mélységét az, amikor megszólalt Maria beszédhangja. Megszokott, hogy egy primadonnának nem adnak akcentust a szájába, egy mellékszereplőnek igen, szubrett, táncos-komikus karakteresebb lehet vele, hiszen a főszereplők segítői lehetnek kicsit megmosolyogtatóak, de a főszereplő esetében ez nagyon furcsán jön ki, kivéve ha erről szól a darab, mint a My Fair Lady, ahol egyébként a mű végére eltűnik a beszédhiba, hangsúlyozva Eliza dívává alakulását. Alan Jay Lerner figurája ugyanakkor szándékoltan bohókásra lett mintázva, szöges ellentétben Arthur Laurents törékeny, komoly, mennyet és poklot egyaránt megjáró hősnőjével, Mariaval. Azért is furcsa ez a rendezői megoldás, mert mindeközben amikor Ágoston Kati (Maria) énekelni kezd, eltűnik az akcentus, de így legalább a dalok alatt el tudjuk hinni, hogy West Side Storyt nézünk.
Csakúgy, mint a koreográfiában: Vári Bertalan munkáját dicséri a plasztikus mozgásvilág, mely élvezetesen konstruált a darab zeneiségére, a dalok minden egyes kis hangfoszlányára szépen elemről-elemre építve akár csak egy apró mozdulatot is. Szinte olyan érzésünk támad olykor, mintha a színpadi mozgást hallanánk megszólalni zeneként, annyira együtt van a kettő.
Feltétlen kiemelendő a két banda, de különösen a két bandavezér Medveczky Balázs (Bernardo), Brasch Bence (Riff) alakítása is, valamint Anitaként Nádasi Veronika is külön, elismerő említést érdemel.
Összességében egy nagyon magas lécet kellett megütnie ennek az előadásnak, mert sok az összehasonlítási alap, és az elvárás akár a darab szempontjából, akár Alföldi korábbi rendezéseit nézve a Dóm tér nívós színpadán. Egy valami egészen biztos, erről sem mennek haza a nézők markáns vélemény nélkül.
Az előadásról készült fotóink, ide kattintva megtekinthetőek a Facebook oldalunkon.
