2021. 12. 10.

Élet-ritmusra

Világunk disszonanciája


Ő más, mint a többi! Miért más, mint a többi? Miben más, mint a többi? Ezzel kevesebb is lesz, ha már más? A másságot képesek vagyunk beskatulyázni valami rossznak, elkönyvelni hibának, mert ugye ha valaki nagyon más, az már jó nem lehet, hiszen az összes többi a jó. Bárcsak minden emberbe szorult volna egy kis olyan másság, mint ami Adrien Lepage-ban, az Élet-ritmusra főszereplőjében van, és akkor soha senkinek nem kéne többé elveszíteni a saját élete ritmusát.


Az eredeti, francia történet Adrien-ről Cédric Chapuis gondolataiban fogalmazódott meg, egy fiúról, aki az autizmus viselkedési jeleit hordozza. Adrien életének éteri tisztaságú alapja, a zene mindenekfölött, ő mindig hall egy dallamot, folyamatosan megy a fejében egy taktus, egy ritmus, de főleg egy dobszóló, ami lehet a bossa novatól kezdve, a thrash metalig bármi. Noha gondolataiban a legnagyobb zenészeket kísérte mosóporos dobozokon dobolva, mindigis egy igazi dobszerkó volt a vágya. Viszont később, amikor már ez az álma beteljesülni látszik, a fiú kezd egyre inkább hasonlítani a többiekre, és valahogy kezdi elveszíteni a maga ritmusát.


A világirodalomban már annyi hangszer kapott szerepet, zongora, hegedű, trombita, sőt nagybőgő, de valahogy a dob a Whiplash filmet kivéve nem került sohasem igazán porondra. Noha a “dob hangulatot teremt, hogy hangsúlyt adjon a dallamnak” hangzik el az előadáson is. Talán ezt csak a zenét igazán kedvelők tudják átérezni, és ezzel együtt lüktetve érzékelni a darab finomságát. Hiszen a dob, a szív metaforájaként jelenik meg, nem csak egy egyszerű hangszer, ezt símogatni kell, így a dob kiválasztásával egy külön esszencia került a légkörbe.


A magyarországi bemutatóra Varsányi Anna fordította le a szövegkönyvet. Hojsza Henrietta pedig fizikai színházi koreográfus-rendezőként dolgozta azt fel, Medveczky Balázsra szabva. Az eredmény lehengerlő lett, bármelyik oldalát is nézzük.
A koreográfus-rendező, talán most túlnyomórészt inkább volt rendező, mint koreográfus, ugyanis egy mozgásszínházi alapokkal rendelkező friss diplomástól azt várnánk, hogy a rendezése szinte a színész állandó táncoltatását eredményezi. Azonban nem ez történik, ez elsősorban egy monodráma, amelyben vannak rendkívül jól megkomponált, jó érzékkel súlyozott táncos betétek, amelyek valamerre mindig elmozdítják a hangulatot. A koreografált és a koreográfia mentes jelenetek arányai precízen ki lettek dolgozva, és megbonthatatlan egységet képeznek a teljes atmoszféra elérésében.


A gyakran eufórikus hatás megteremtésében mégis az oroszlánrész Medveczky Balázsnak jutott, aki zsigerileg alakít. A színész, egyszerűen nem eljátsza, henem a haja szálától kezdve, a lábujjhegyéig maga Adrien Lepage, egészen aprólékos részletességgel kölcsönzi magát a karakternek. Kivéve azt a néhány alkalmat, amikor a darab egy másik szereplőjének a bőrébe bújik, ugyanis ő játsza az anyját, az apját, az öccsét, a szomszédot, meg a boltost, sőt még a kukást is, méghozzá azt is bravúrosan, minden egyes karakter megérne egy külön bekezdést.


Azonban önmagában ezt az előadást nem lehetne eladni egy jó színjátékkal, itt virtuóz dobosra és egy vérbeli testtudattal rendelkező táncosra is szükség van, természetesen mindez egy személyben. Aligha van erre alkalmasabb ma Magyarországon, mint Medveczky Balázs. Természetesen hat a mozgása, laza és légies, mintha a színpadon nem lenne gravitáció. Ami pedig a dobolást illeti, nehezen tagadhatja le, hogy dobverővel a kezében született. Szóval egy tácos-zenész-színész alakítja a monodráma amplitúdóit, mint bábos a marionetteket. A néző pedig kénytelen átadni magát ennek a három intenzív impulzusnak.


A Medveczky által megformált Adrien nem egy sajnálatra méltó figura, ő nem az a szegény esetlen típus, hanem egy álmainak élő, és az önnönmaga világának maximálisan megfelelő ember, amely bármelyikünk lehetne, ha egy picit is engednénk a saját másságunk napvilágra kerülésének. Hát ezért más Adrien Lepage, ő a maga ritmusa szerint éli az életét, nem mások levetett dalaira ver a szíve, hanem önállót alkot. Ha a dob a szív, a ritmus pedig a szívverés, akkor ha elveszítjük az életünk ritmusát, ha van is még szívünk, nincs ami miatt dobbanjon.

2021. 12. 03.

Szöktetés a szerájból

 A szerelem mindent visz


Semmilyen szempontból sem egy szokványos operára ül be, aki a Szöktetés a szerájból előadást választja. Mivel ez nem tartozik a leggyakrabban játszott operák közé, és még akkor sem ez ugrik be elsőnek, ha leszűkítjük a kört, a Mozart nevével fémjelzett művekre, így egy átlagos nézőt, érhetnek meglepetések.


Először is fontos leszögezni, hogy itt egy szereplő sem hal meg, nem lesz halálos beteg, nem szúr le senki, senkit, így az opera védjegyének számító áriába öntött haldoklás is ezúttal elmarad. Cserébe viszont kapunk humort. Nem ok nélkül vígoperáról beszélünk, az előadás egy vígjáték jegyeit hordozza, beékelve egy vígtenorral (Pedrillo), aki a nevettetésért felel. 


Ezen kívül a virtuóz, korántsem hétköznapi, ám annál inkább fülbemászó dallamok között, prózai szövegek ütik fel a fejüket, olyannyira, hogy például Szelim pasa egy hangja sem szökken dallamba, de a többi szereplők esetében is viszonylag sok a párbeszéd, egy operához képest végképp. Ennek is köszönhetően fokozottan érthetőbbé válnak a cselekmények. 


Ugyanakkor nem csak a próza teszi érthetőbbé ezt az előadást, az énekesek mind egy szálig jól artikuláltan énekelnek, ezzel sokat lendítve a dalok értelmezhetőségén. Viszont nem ez az egyetlen akadály, amit sikeresen vettek az előadók, hiszen a színészi kvalitásukat is fel kellett mutatni a három felvonás alatt. Mozart művéről nem mondható el, hogy roskad a cselekmények súlyától, így inkább egy karakterjáték, amit látunk, szóval nagyon is nagy a szükség a jól megformált színészkedésre. 


Ferenczy Orsolya (Konstanze) így lesz a kitartó, érzelmeiben törhetetlen, és tiszta hősszerelmesnő, míg Balczó Péter (Belmonte) a szerelemért a végtelenségig elmenő, karakán hősszerelmes. Mertz Tibor, mint Szelim pasa ugyanis fogva tartja Konstanzet, és szolgálóját Blondet (Nánási Helga), akiket megszöktet Belmonte és segítóje Pedrillo (Tötös Roland). Természetesen nem lenne teljes a történet egy hátráltató szerep nélkül, Ozmin (Cseh Antal) mint a pasa rendvédelmi szerve, igyekszik minden ellenszegülést megtorolni. Ozmin és Pedrillo karaktere csempészik a humort a darabba. Kettőjük küzdelme, egymás heccelése, egy fajta burleszkbe megy át, mondhatni Tom és Jerry macska-egér harca, melyben színészileg is remekül helytállnak.


Az előadás így, ebben a formában most mutatkozik be a szegedi közönség előtt. Azonban a Szegedi Szabadtréi Játékok keretein belül már látható volt a nyáron, nem teljesen ezzel a szereposztással. Illetve az országban sem először kerül bemutatásra, hiszen részben másik szereplőkkel ugyan, de korábban már más nagyvárosok is műsorra tűzték a Juronics Tamás rendezte, Szöktetés a szerájból művet. Mindez azért van, mert megvalósulása az úgynevezett Coopera keretein belül történt, mely a vidéki színházakkal együttműködve hoz létre opera előadásokat.


A díszlet, amin ez a közösködés legjobban meglátszódik. Cziegler Balázs ötletesen alkotott egy varázskockát, amely sok arcot tud felmutatni, de valahogy érződik, hogy nem erre a színpadra lett kitalálva, pontosabban nem csak erre. A cél nyilván a sokszori felhasználhatóság volt, olyan színpadokon is, amelyek kisebbek a Szegedi Nemzeti Színház nagyszínpadánál. A látvány, így a jelmezeket (Jeremias Design Studio) is beleértve, nem tolják az arcunkba, hogy a történet Törökországban játszódik.


A dalokban semmi kivatnivalót nem lehet találni, a Szegedi Szimfonikus Zenekar és Dinyés Dániel precíziós műszerként tálalja Mozart muzsikáját, a közönség fülébe. 

2021. 11. 12.

39 lépcsőfok

McHozza a hangulatot


Mindig nehéz fába vágja a fejszéjét, aki már egy korábban befutott művel rukkol elő újra, legyen szó könyv-, vagy filmadaptációról, vagy éppen egy színdarab bármilyen jellegű átdolgozásáról. A közönség ilyenkor óhatatlan módon párhuzamot von, megfigyel, hiszen összehasonlítási alapja van, amit egy másik műfajból nyert, és azzal veti össze a látottakat. A végeredmény sokszor válik hiányossá, és a néző csalódottan távozik. Nem úgy, mint a Szegedi Nemzeti Színház új krimi-vígjátékáról, a 39 lépcsőfokról, amely garantáltan közönségkedvenc lesz. 


Mielőtt Horgas Ádám megrendezte volna Szegeden a 39 lépcsőfok előadást, 86 évvel ezelőtt Londonban mutatták be Alfred Hitchcock azonos című filmjét, és ha visszamegyünk még 20 évet az időben, 1915-öt írtak, amikor az alapgondolat napvilágot látott John Buchan tolla nyomán. Szóval nehéz még egy olyan történetre akadni, aminek ekkora előzmény tengere van, gondolhatnánk, hogy az elődök által támasztott nyomás, kissé verejtékszagúvá teheti a későbbi rendezői próbálkozásokat, lehet sokan el is véreznének a munkafolyamaton, nem úgy, mint Horgas Ádám. 


A rendező patikamérleg pontossággal érzett rá a mű határaira, és markáns vonalakat húzva alkotta olyan feszessé, amely összetartja a ritmusos lendületességét. Mindennek, mindenkor és mindenhol megvan a maga helye is ideje, Horgas Ádám tűpontosan tette színre a 39 lépcsőfok cselekményét, a leghalványabb kétség, vagy kérdés sem marad bennünk, nincs hiányérzet, nincs összeméregetés a filmmel, hiszen szinte egy új művet láthatunk megelevenedeni a színpadon, aminek bár ugyanaz a sztorija, mint az elődöké, mégis azokat csak nyomokban tartalmazza. 


Gyakorlatilag bármelyik ismert kémtörténet, vagy ügynökfilm átirata is lehetne a folytonos akciókkal, amikbe a főhős (Richard Hannay) szövevényes módon keveredik bele, állandó menekülésében új emberekkel, gyakran dekoratív hölgyekkel kuszálja össze a sors, de persze mindig szerencséje van, megmenti magát, és boldogan él, amíg meg nem hal, a gonosz pedig elnyeri méltó büntetését. Ez nem spoiler volt, hanem egy mindenkori krimi alapvetése, és történetesen pont ezé is. 


A színlapon egyedül Richard van nevesített szereplőként említve, akit a színpadon, kettős szereposztásban Medveczky Balázs valamint Krausz Gergő testesít meg. Az összes többi szerepet, vagyis egy híján 39-et, mindösszesen további három színész visz színre, egészen bravúros módon. Ágoston Katalin és Csorba Kata a szálakat mozgató, segítő, vagy hátráltató naivákat alakítanak mesterien, ám tőlük jóval nagyobb átalakításokon megy keresztül a két Bohócként jelzett mindenes szerep. Borovics Tamás, Gömöri Krisztián, Barnák László és Rétfalvi Tamás zsenialitását dicséri az előadás, ahogyan minden percben tettre készen ugranak fejest egy újabb szereplő bőrébe, és sokszor hívják játékra a képzeletünket is hozzá társnak. Nincs lehetőségük egy pillanatra sem megpihenni, a stabil színészi játék maximális profizmust igényel ebben a darabban, és folyamatos készenléti állapotot.


Az előadásban, valóban meg lehet villogtatni a színészi tehetséget, annak minden részletében, hisz számtalan szerep vár a színművészekre, megannyi játszási lehetőséggel, egészen biztosan sokan elbuknák ezt a megmérettetést, de a szegedi művészeink nem vallottak kudarcot, és csak öregbítik hírnevüket. 
Ha már a hírnévnél tartunk, a színház főigazgatóját nem gyakran láthatjuk például takarítónőnek öltözve, de nem csak ezzel teszi felejthetetlenné az élményt, merthogy az ország legnagyobb kulturális intézményének vezetőjeként egy teljesen más kép alakult ki róla, mint az, amit a színpadon láthatunk. Jó lenne több ilyen szerepben látni, mert kétség sem fér hozzá, hogy mennyire együtt létezik az éppen megformált figurájával, fergeteges plusz poénoknak adva ezzel lehetőséget.


A látványvilág nagyon különleges, a megszokottól eltérő, de a siker zálogának egyik alappillére lett. Az egész előadás meghatározó eleme, hogy nincsenek több kilós díszletek, egy fal van, két ajtóval, amire magas minőséget képviselő vetítés adja a mindig változó hátteret, egyik pillanatban egy londoni konyhát, vagy éppen egy színházat látunk, amiből hirtelen a Loch Ness-i tó fenekén találjuk magunkat, máskor pedig egy szalon tárul elénk Alt Na Shellach-ban. Az előadás sajátossága ez az egyedi vetítéses megoldás, ami nélkül elképzelhető, hogy nem működne ilyen jól, és olajozottan ez az egész gépezet. Horgas Péter tervező, még pár mozgatható elemet is tett hozzá, amelyek olyanok, mint a bűvészdoboz, varázslatos módon változtatják rendeltetésüket, helyüket, és funkciójukat, megutaztatva a közönség képzeletét, ezzel működik az illúziókeltés.


Bujdosó Nóra jelmezei pont úgy tartogatnak humort is, mint maga az előadás. A ruhák nem csupán a darab kezére játszanak, segítik azt, hanem ráadás töltetet is adnak.
Összességében egy olyan előadás született, ami végre nem fogja megosztani a közönséget, aki jegyet vált rá, elégedetten fog távozni a nézőtérről.

Az előadásról készült fotóink, ide kattintva megtekinthetőek a Facebook oldalunkon.

2021. 11. 05.

Dido és Aeneas / Négyhangú Opera

A kétfogásos menü dilemmája

Mindenkinek ismerős az a nevelő célzatú mondat, hogy kisfiam/kislányom, addig nem kapsz édességet, amíg meg nem etted szépen az ebédedet! Talán ezzel a legkönnyebb megmagyarázni, amit a nézők várhatnak a Szegedi Nemzeti Színház ma este bemutatott operáitól. A két egyfelvonásos darab esetében a példamondat alapján a Dido és Aeneas, olyan mint a husi és a főzelék, míg a Négyhangú Opera maga a jól megérdemelt cukormennyország. Amíg a husit és a főzeléket lehet extrázni, fűszerezni, de mégis csak örökre husi és főzelék marad, addig az édességek tárháza egy soha ki nem meríthető, mindenki számára szerethető, könnyed örömforrás. Mindenképp érdemes megemésztenünk inkább egy barokk operát, azért az élményért, amit az azt követő páratlan, és kihagyhatatlan előadás tud nyújtani. 

Henry Purcell, illetve Tom Johnson stílusát összehasonlítani sem lehet. Az 1600-as években élő klasszikus természetesen nem tud még olyan eszközökkel előállni, amit korszaka után alakítottak ki. Mit lehet várni így a Dido és Aeneas operától? Cselekményt nem sokat, viszont annál több érzelmet, és azok képi kivetülését, tablóit… így vetette papírra az alkotó, nincs más, mint követni a kottát. 

Ugyanakkor ennek szöges ellentéte a kortárs mű Tom Johnsontól. Egyetlen hasonlóság van bennük, az érzelmek hangsúlyos megjelenése, de mégis teljesen más módon közvetítve. A Négyhangú Opera felfogható egy opera tutorialként is, ebben az esetben akár a nagy kontraszt miatt, az előtte levő produkció kézikönyveként, vagy kifigurázásaként is vehetjük a szereplők folyamatos narrációját arról, ami történik velük egy opera előadás közben. Olyan jellegű érzelmeket tolmácsolnak a színészek, melyet a képviselt műfajjal, vagy éppen kollégájukkal szemben támasztanak, és mindezt teszik kendőzetlen módon, ezzel könnyfakasztó tréfát űzve magukból, társaikból, és munkájukból. Operát úgy végigülni, hogy egész idő alatt minimum csak mosolyra gördül a szája, lehetetlen, gondolja a néző, amíg nem ült be a Négyhangú Operára. 

Göttinger Pál, aki színre állította mindkettő előadást. A Dido és Aeneasból kihozta, amit ki lehetett hozni. Hova lehet nyúlni, ha cselekményileg nem lehet tartalommal megtölteni a színpadot? A kulcsszó, a látvány. Az a szűk egy óra nagyon mozgalmas, rengeteg a szereplő, folyton táncolnak, töltik a teret, és az időt. A legkisebb szerep is fontos mozgatórugója az egésznek. Kellett hozzá Hajdu Anita koreográfus, hogy a jelenetek jobban csússzanak le a torkunkon. Plusz Varsányi Anna homogén díszlete, ami sok látványos színpadképet hordoz magában a fény-árnyék és a színek játékával. Karöltve működik ezekkel a jelmez is, Bujdosó Nóra megreformált, korhű kreálmányaival.

Mindeközben a második egyfelvonásosnál nem sokat kellett gondolkodni a díszleten, mert az mondhatni nincs is, de nem is hiányzik. A kamaradarab jelmeze is végtelenül egyszerű, mégis nagyszerűen beszédes. A jelmeztervező olyan egyedi pólókat hozott létre, amelyeken veszélyjelzési szimbólumok vannak, így a Tenor tűzveszélyessé, az Alt pedig veszélyes hulladékká válik, a Baritonban nagyfeszültség duzzad, amíg a Szoprán vigyázat, de törékeny. Folytonos improvizáció során itt csak úgynevezett játékszabályok vannak, a rendező adott egy keretet, de a szereplők dolga azt megtölteni.


Nem is kérdés, hogy töltik, csordultig töltik színészi játékkal, komédiával, humorral. A Négyhangú Opera egy jutalomjáték az operaénekeseknek, bármely színművésszel versenybe szállhatnak virtussal rendelkező szereplői. Amikor már azt hihetjük, hogy nem lehet tovább fokozni a jelenetet, akkor még mindig tudnak rátenni egy-két lapáttal a helyzet fokozására, különösen Cseh Antal. Elérik, hogy egy pillanatra se akarjuk levenni róluk a szemünket, nehogy egy pici humoros mozzanatról is lemaradjunk. Persze mindezek mellett a hangzás is különlegessé növi ki magát, olykor egész gúnyossá válik, mint teszi az Alt (Tóth Judit, Dobrotka Szilvia) szólójánál, de nem lehet szó nélkül elmenni Szélpál Szilveszter áriája, vagy Horák Renáta magas C-je mellett sem. Külön esszencia, hogy a színpadi játékba még a zongorista-karmester (Dinyés Dániel, Hermann Szabolcs) is be van vonva.

A másik opera esetében a Didot alakító Máthé Beáta sem veszett el a szerepében, nincs könnyű feladata, de tud adni egy plusz érzelmi vonalat a főszerephez, ami nagyon szükséges. Hasonló színészi többletet nyújt Horák Renáta is, Belindaként.


Összességében a két operáról elmondható még egy hasonlóság, ami nem más, mint, hogy jól érthetőek a magyarra fordított szövegek. Főleg a Négyhangú Operában gördültek el az érthetőségi akadályok, de a Dido és Aeneas is jól követhető anélkül, hogy utána kellene olvasnunk.

Az előadásról készült fotóink, ide kattintva megtekinthetőek a Facebook oldalunkon.

2021. 10. 29.

Black Comedy

Az angol humor, mint hab a tortán


Milyen jókat tudunk nevetni mások nyűgjén-baján, olykor kínunkban még a sajátunkon is, többek között erre alapozza Peter Shaffer, Oscar-díjas író a Black Comedy helyzetkomikumait. A könnyed szórakozást ígérő ma bemutatott vígjáték egy új irányt nyit a Szegedi Nemzeti Színház közönsége számára, de az önfeledt kacagós, sírva nevetés még ezzel a darabbal sem érkezett meg a repertoárba.


Ahány ember, annyi humor. Benkó Bence, és Fábián Péter rendezőpáros inkább azt tartotta fontosnak kihangsúlyozni, hogy a szereplők milyen esetlen állapotokba tudnak kerülni, azokban elvérezni, és végül még mélyebbre kerülni, sokszor fizikailag is. Biztos vagyok benne, hogy ezekben a szituációs komédia helyzetekben sokak megtalálják az önfeledt szórakozást, míg mások nem befogadók az ilyen jellegű poénokra, erőltetettnek érzik, ők főleg csak mosolyogni fognak. 


A két rendező görbe tükröt is tart. Az előadás második felére átesünk egy ritmusváltáson, és kezd egyre több életközeli szituáció kirajzolódni, ahogy a hazugságok egyre elhatalmasodnak, majd kipukkadnak egyesével, mint a lufi. A végére szinte mindegyik szereplő őszintén megnyílik, megtörik a megpróbáltatások súlya alatt.


Az íróklasszis történetét egy kifordított állapotra helyezi, ugyanis a galiba fő  kiváltója egy áramszünet. Az elektromosság hiányától viszont sötétségbe borul a játszóhely, de csak elméletben… Peter Shaffer úgy találta ki, hogy amikor még van világítás a történet szerint, akkor valójában semmit nem látunk, a színészek vaksötétben játszanak 10 percen át, majd amikor hirtelen elszáll az áram a cselekményben, lőn világosság, hirtelen felgyulladnak a reflektorok a színpadon. Tehát pont fordítva: amikor világos kéne, hogy legyen, akkor a gyakorlatban sötétség van, és világosba borulunk, amint sötét lesz a mű szerint. Külön megspékeli a feje tetejére állított valóságot, hogy amikor van egy pici fényforrás például egy öngyujtó, vagy egy zseblámpa által, akkor félhomály lesz.


Hatalmas színészi feladat szakadt ezzel a művészek nyakába, hiszen el kell játszaniuk, hogy semmit és senkit nem látnak, így folynak a jelenetek. Ágoston Péter, mint Brindsley a meg nem értett művész, aki két kézzel, olykor még két lábbal is kapaszkodik az utolsó fűszálba is, hogy minden erejével összetartsa élete talán legfontosabb éjszakáját. Szakmailag és magánéletileg is jelentős órák pörögnek számára a sötétben, hiszen élete fő műve a "Neon póni kilovagol Vietnámból” gazdára lelhet egy multimilliomos személyében (Vicei Zsolt), valamint élete párjának (Menczel Andrea), vaskalapos, ezredes apja (Szegezdi Róbert) szívét is meg kell lágyítania. Már önmagában ez egy embert próbáló feladat, és akkor még jönnek a hátráltató személyek, a barát extrákkal (Rétfalvi Tamás) és az absztinens főbérlő (Borsos Beáta), hogy Schuppazigh-ről (Gömöri Krisztián) már ne is beszéljünk. Mielőtt viszont nagyon sajnálnunk kéne szegény főhősünket, felbukkan a színen a korántsem olyan régi exbarátnő (Csorba Kata). Szóval akkora a kalamajka, hogy még világosban is homályos a kép, hát még sötétben. A színészek lubickolnak a szerepükben, és az író által támasztott nehézségek ellenére, jól veszik az akadályokat.


Zságer-Varga Ákos atmoszférát teremtő zenéi annyira nem voltak jelentőségteljesek, szinte elvesztek. A díszlet és a jelmez a 60-as, 70-es évek Angliáját idéző pop art rajzok, és a neon ruhák bűvkörében születtek Szakács Ferenc és Horváth Jenny által. A látványvilág olyan, mintha egy megelevenedett képregényt néznénk.

Az előadásról készült fotóink, ide kattintva megtekinthetőek a Facebook oldalunkon.

2021. 10. 22.

Bohémélet

Ha a gyertya kialudt, a jelzőláng akkor is égni fog

Lehet, hogy az opera nem a legnagyobb népszerűségnek örvendő műfaj manapság, de az operák között a Bohémélet nagy eséllyel szerepelne a toplistán. Puccini darabja 125 évet élt már meg a közönség előtt, sikerének alapjául meg szokták nevezni a könnyedebb, légiesebb, fülbemászó dallamait, valamint történetének hétköznapiságát, kézzelfoghatóságát. Szóval, ez az a mű, amivel nem lehet nagyon félrenyúlni, pláne ha a cél nem más, mint az operát amúgy kerülők megnyerése, tetszésük elnyerése.
Tudjuk, azonban hogy önmagában egy jól megírt ritmus, egy eltalált libretto manapság nem elég a győzelemhez. Napjainkban, a nézők figyelmét lekötni hatalmas feladat, ami még az 1800-as években elegendő volt, ma már poros, a mai kor nézőjének eseménytelen, ingerszegény, és unalmas. Nincs más hátra, két lehetőség van, feláldozni egy-egy nézőt az operaszentély oltárán estéről estére, vagy haladni a korral és versenybe szállni, olyan operák színre vitelével, ahol értik és érzik a mai kor közönségét, mint ahogy teszik a Szegedi Nemzeti Színházban mai napon bemutatott Bohémélet esetében is.

Göttinger Pál a rendező úgy tűnik nagyon is érti feladatának súlyát, érti a jelent, és nem akar egy múzeumot a színpadra vinni, báb énekesekkel, akik csak kijönnek eléneklik az áriát, lépnek egyet és vége a jelenetnek. Mesterien építi fel a recitativokat, ezen nagyon sok áll, vagy bukik, ezen múlhat az ária átütése, és Göttinger Pálnak nem remegett meg a keze, gyakorlottan megalapozza velük az áriák hatását. Nem érezzük darabosnak, megvan benne a történetmesélés áramlása, olyannyira, hogy a mai kor embere is követni tudja a fonalat, tudja figyelni az eseményeket.


Ugyanakkor a rendező érdeme még nem elég ahhoz, hogy megértsük a cselekményt. Sokszor idegen nyelveken énekelnek az operákban, ilyenkor feliratozzák, ezzel nem gördül akadály az értelmezés elé, ám ha magyar szöveget kapunk, általában rögtön megnehezedik a dolgunk. Egyetlen megoldás, ha önszorgalomból olvasgatjuk a darab librettoját. Lássuk be, manapság nem rohangálnak az emberek operák szövegkönyvével a hónuk alatt, és nagy százalékban akkor sem fognak, ha beesnek a nézőtérre munka után egy laza operára.


Tötös Roland és Szélpál Szilveszter, Rodolfo, valamint Marcello megtestesítőjeként igazán példaértékűen hozták ki a maximumot szerepük szövegének érthetőségéből, esetükben mindent pontosan lehetett tudni, látni, érezni, és természetesen ami azért csak a legfontosabb, hallani. 
A tenor és a bariton egyaránt lenyűgöző erőket mozgat meg, hangjuk egészen csontig hatol. Tötös Roland első felvonásos áriája szinte bekebelezi az embert, ettől talán csak a finálé duett a megfogóbb, amelyet Máthé Beával (Mimi) énekelnek. Mimi áriája az első felvonásban szintén átható, a két művésznő Máthé Beáta, és Bordás Barbara a gyémántot is kiéneklik a torkukból. A másik szereposztás két hősszerelmese, Horváth István és Sándor Csaba biztonsággal uralja a színpadot. Ferenczy Orsolya és Horák Renáta pedig Musetta szerepében tündököl. Természetesen a kettőzött szereposztás valamennyi szereplője megkérdőjelezhetetlen énekesi kvalitásokkal bír.


A rendező azonban szerencsére nem elégedett meg csupán a csillagokig szóló hangokkal, fontos elemnek tartotta a színészi játék hozzáadását is. Göttinger Páltól korábban megtudhattuk, hogy a Bohémélet külön megkívánja a színpadi jelenlét drámaiságát, így az operaénekesek kénytelenek színésszekké is avanzsálódni. Az az igazság, hogy ez a küldetés teljesült, és ez is csak megerősíti a recitativok részletgazdagságát, hogy teljes egészében ki tudjon bontakozni az ária érzelemlavinája. 


Máthé Beáta és Tötös Roland lágy szerelmét ugyanúgy el lehet hinni, mint Horák Renáta és Szélpál Szilveszter civódó románcát. 
A történet pedig végtelenül egyszerű, és mindig aktuális, minden mozgatórugója a szerelem és a pénz. A Párizsban élő művészek  a “bohémek” alig tudnak megélni, még lakbérre, vagy tűzifára sem futja, de minek is a tűzifa, ha a szerelem fűti őket. A középpontban két szerelmespár van, két különböző szerelmi viszonnyal, de egy valami közös bennük, egyikük helyzete sem egyszerű.


Az érzelmek fokozásának tolmácsolásában elengedhetetlen a zene, így a szólistákon kívül, a zenészeknek és az énekkarnak is jelentős szerepe van, a hangzás a maga nemességében hibátlan, Gyüdi Sándor, Hermann Szabolcs, és Dinyés Dániel vezényletével. A díszlet és jelmez a korabeli Párizst idézi, Ondraschek Péter és Cselényi Nóra munkájával.
Ha valaki nyitott az operák felé, akkor érdemes most ezzel indítani, de azért ha nem is egy librettot, egy rövid tartalmat legalább érdemes elolvasni előtte. 


Az előadásról készült fotóink, ide kattintva megtekinthetőek a Facebook oldalunkon.


2021. 10. 15.

Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog

Ember embernek írója



"Huh ez az időutazásos cucc azért engem egy kicsit megzavar, és nem hiszem, hogy ezzel egyedül volnék ugye?” - fordul Alföldi Róbert a nézőtér felé kérdőn, a darab vége felé közeledve. Igen Hans Christian Andersen, jól látja a dolgot, néha kicsit elveszítjük a fonalat, de az az igazság, hogy piszkosul jól szórakozunk… -válaszolnánk magunkban.
Aki látta a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog előadást, már meg sem lepődik, hogy a darab végével kezdtem, de az is lehet, hogy az az eleje volt, vagy a közepe? Talán annyiban kiegyezhetünk, hogy a történet közepe, de az előadás vége, mert úgy van vége, hogy nincs vége, mármint a történetnek, az előadásnak biztosan vége, mert megtapsoltuk a szereplőket, méghozzá nagyon, nagyon, nagyon.


Martin McDonagh most sem hazudtolta meg sarkos stílusát,  ebben a korántsem szokványos, zűrzavaros mesében van minden, időutazás, erőszak, rasszizmus, cigányozás, kizsákmányolás, szabadszájúság. Nem ok nélkül korhatáros a darab. Viszont, ha mindezt lehámozzuk, és ezektől elvonatkoztatva, ezeket elfogadva tudjuk végigülni a 100 percet, egy olyan előadás élményét vihetjük haza magunkkal, amit nem fogunk tudni csak úgy letenni a kabátunkkal együtt, ha hazaértünk, tovább fog dolgozni bennünk.
Ahogy Szikszai Rémusz rendező megfogalmazta: “Vannak még hiányosságai ennek a világnak, amiben élünk, de legalább így lesz is miről beszélnünk a színházban is, hol röhögve, hol sírva, hol pedig sírva röhögve, de ez lenne a cél.” Bizony érződik, hogy a rendező már rutinos McDonagh szövegkönyv-forgatónak számít, korábban is rendezett már az ír írótól, így valószínúleg már a sorok között is tud olvasni. Brilliáns fogásokat használ, jó meglátásokkal, humorral, és mégis kellő komolysággal, mélységgel vegyítve.


De nem csak Szikszai Rémusz, hanem a már emlegetett Alföldi Róbert is gyakorlott McDonagh történetmesélése terén. Hogy színpadi jelenléte ettől is függ, vagy csak vitathatatlan színészi kvalitásaitól, ki tudja? Egy biztos, játéka minden nézőt lebilincsel. Orrunknál fogva vezet minket át a darabon, hol fent, hol lent vagyunk, hol szomorkodunk, hol nevetünk, van amikor egy kanál vízben meg tudnánk fojtani, máskor pedig már szinte megsajnáljuk. Rendkívül összetett szerepét nem sokan tudnák így eljátszani.
Nélkülözhetetlen a narrátor, vagy mesélő jelenléte is, pontosabban kivetülése, hiszen Fodor Tamás materiálisan nem sétál be a színpadra, csupán a függönyön és a falon látjuk kinagyítva képmását. Sok figyelemreméltó mondat hangzik el tőle, és nem utolsó sorban hasznos iránymutatásul is szolgál, megadva a hangulatot. Az már csak hab a tortán, hogy némi hasonlóságot is véltem felfedezni a színész és az író arca között.


Kétség sem fér hozzá, hogy a többi színész is lubickol a szerepben. A Dickens házaspárt alakító Szilágyi Annamária és Jakab Tamás kettőse olyan karikírozást hoz létre, hogy egy kabaréba is beillene. Borovics Tamás és Poroszlay Kristóf eszelős időutazó tisztjei ugyanakkor teljesen más irányba viszik el az előadást, hirtelen az arcunkra fagy a mosoly. 


Santana Somogyi Lorena pedig a szemünk láttára lesz a láthatatlan Marjory-ból, a vagány, agyafúrt Bute Masakele.
A darab alapszála erről szól. Van egy pigmeus lány, aki az ismert író, Andersen padlásán él egy faládában, és ő írja az ünnepelt szerző műveit, amíg fogvatartója learatja helyette a babérokat. Itt az emberi zsarnokság nem tűr határokat, ember embernek farkasa. De legyünk őszinték, lenne egyáltalán létjogosultsága egy fekete írónőnek az 1800-as években Dániában? Ugyananolyan siker és halhatatlanság övezte volna Andersen meséit, ha azt nem egy fehér, heteroszexuális férfi írja? Túl egyszerű lenne, ha pusztán az emberi kizsákmányolás lenne a darab mondanivalója, ennél sokkal, sokkal, sokkal többről van szó. 


Nagyon erősen ki van élezve a szöveg a bőrszín szerinti megkülönböztetésre, ahogy az el is hangzik: "nem specikifáljuk a bőrszínt, az fehér és kalap.” A különbségtétel azonban ennél jóval tágabb ebben a műben, gyakorlatilag csak az nics kigúnyolva, aki nem szerepel a darabban, hiszen nem csak a fekete pigmeus, de többek között az ír kisgyerek, vagy az angol úri család is megkapja a maga fricskáit. McDonagh kíméletlen nagyítója elől nem lehet elbújni.
Ennek a végtelenített humorba csomagolt előadásnak azonban van egy nagyon, nagyon, nagyon komoly hangvételű történelmi háttere is, Mégpedig II. Lipót, belga király kezeihez tapadó 10 millió halott a kongói gyarmatokon. Marjory is innen érkezett, a rengeteg történettel a fejében, Andersen padlására, egyenesen vissza a múltba.


McDonagh sokszor volt már emlegetve, de legalább ugyanakkora elismerést érdemel a fordító Varsányi Anna valamint Parti Nagy Lajos. A jelmezek megálmodója Papp Janó is sokat tett hozzá a jelenetekhez, csak úgy, mint Bagossy Levente a rendkívüli díszlet tervezője. A szakmájában kimagasló zseni, minden részletre kiterjedő munkájának kicsinyített másai, így a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog díszlete is látható volt REÖK-palotában, beszámolónk a kiállításról itt érhető el.


Az előadásról készült fotóink, ide kattintva megtekinthetőek a Facebook oldalunkon.



2021. 09. 26.

A padlás

Gyereknek lenni


"Félig mese, félig musical 9-99 éves korig" -áll A padlás színlapján. A zenés történet kihagyhatatlan gyerekek vagy éppen a gyermeklelkű felnőttek számára. Kinek nem a közismert dallammal összecsengve ugrik be, ha meghallja azt, hogy szilvásgombóc, és ki ne tudná azt folytatni? Presser Gábor klasszikus muzsikája kortól függetlenül ismerősként köszön vissza A padlás meséjében, melyet Horváth Péter és Sztevanovity Dusán írt.


A darab elvitathatatlan sikerrel fut 1988 óta, és most a Szegedi Nemzeti Színház is műsorra tűzte. Külön érdekesség, hogy Méhes László vitte színre, aki még az ősbemutató alkalmával Herceg szerepében lépett színpadra, talán elmondhatjuk, hogy aligha van olyan ember, aki tőle jobban ismerné az előadást kívülről, belülről. A rutin látszódik a szegedi előadáson is, nem érheti nagy meglepetés azt, aki A padlás nézője lesz. 
Mégis van egy formabontó, és egyben rendkívül kedves megoldás: sokszor a koreográfia, színpadi mozgás része a jelelés, tehát a színészek nem csak elmondják, hanem sokszor elmutogatják is azt, amiről énekelnek, a dalokhoz illő dinamikával. Hajdu Anita koreográfusként jó érzékkel hangolta a mozdulatokat.


Kétségtelen, hogy a szegedi feldolgozás ámulatba tud ejteni minden gyereket, az előadás végére pedig akár a felnőttek is újra gyereknek érezhetik magukat, hisz egy varázslatot láthatnak a színpadon. Az előadás kezdetétől, ahogy felgördül a függöny, és felhangosodik a zeneszó, egy más világba csöppennek a nézők, egy egészen misztikus padlásra, egy olyan padlásra, ahol kelet és nyugat összeér, és amely ég és föld között áll, ott mesébe illő, különös lények fordulnak meg, és meghökkentő csodák is történnek. A csillagos égre néző padlásra ugyanis négy vándorló szellem érkezik keresve a megfelelő helyet, és keresve a titokzatos Révészt. Szerencséjükre ezen a bizonyos padláson van éppen egy futurisztikus robot, Robinson és feltalálója a Rádiós, akik segítsége nélkül nem sikerülne a küldetés.


Na de mi is szükséges ahhoz, hogy megszülessen a varázslat?
Egy igazi varázslathoz először is elengedhetetlen kellékek a dalok! Szerencsére A padlás pont bővelkedik a szebbnél szebb szerzeményekben, és kortól függetlenül mindenki megtalálhatja a füléhez valót! De vigyázat, mert ha egyszer a fülébe mászik, nehezen jön ki onnan!  
A kettőzött szereposztás valamennyi színésze pedig teljesíti az énekbeli elvárásokat is. 
Másrészt elengedhetetlen elem a lebilincselő látványvilág! Ámulatba ejtő, hogy milyen odafigyeléssel, a legkisebb részletekig menően lett kialakítva a díszlet, amely szinte beszippantja a tekinteteket. Rózsa István valódi mese hátteret álmodott meg, egyszerűen semmi nem hiányzik. Természetesen a teljes képhez a jelmeznek is hozzá kell járulnia, Horváth Kata látványos, jól felismerhető, karakterisztikus öltözetekkel tette még hihetőbbé ezt 2 órán át tartó varázslatot.


És hogy miről is szól ez a konkrét varázslat? 
Hosszasan töprengtem, hogy ha lenne gyerekem, és vele néztem volna az előadást, vajon mit kérdezne utána? Talán el kéne magyaráznom, hogy kik is az "örökre szépek"? Vagy azt kellene kiemelenem, hogy a "lényeg nem látható, de ott van bent"? Az is lehet csak megelégedne annyival, hogy "mindig van valaki, aki hamisan énekel"… Végül arra jöttem rá, hogy nagy eséllyel mindez nem érdekelte volna különösebben, hiszen ez az igazi varázslat ebben a darabban, hogy bár folyamatosan a halál, a halandóság a főtéma, sokszor torokszorító módon is, de mindezt a gyerkek más vonatkozásban látják, dolgozzák fel, mert a valós mondanivaló, egy óriási varázslatba van csomagolva, és hát mennyivel egyszerűbb minden, ha az jól van csomagolva.
Minden gyerekes családnak kötelező programként kéne, hogy szerepeljen a naptárában, hogy megnézzék A padlást. Egy ilyen előadás után biztosan a gyerek is elindul a színház utáni érdeklődés útján.


Az előadásról készült fotóink, ide kattintva megtekinthetőek a Facebook oldalunkon.





Gengszterek

Maffia sztepp Mindig felüdülés egy kuriózummal találkozni a Szegedi Nemzeti Színház műsorában; valami olyannal, ami más, mint a többi előadá...