Nyílt levél egy kényes témáról
Linn Strømsborg könyvének főhőse harmincöt éves. És nem akar gyereket. Soha.
Éles felütés, főleg ma, amikor a szülés soha nem látott mértékben foglalkoztat mindenkit a tinilányoktól kezdve a potenciális nagyszülőkön át az Európai Bizottságig, mindezt úgy, hogy szinte lehetetlen nem szélsőségesen fogalmazni a témával kapcsolatban. Azért Strømsborg megkísérel érzékenyen és érzékenyítve a témához nyúlni. És sikerül neki.
A könyv első és legszembeötlőbb érdekessége, hogy főhősünk makacsul kitart névtelenesége mellett. Bár legmélyebb gondolataiba is beavat minket, a nevét nem osztja meg velünk. De jól is van ez így, mivel anonimitásával is üzenni szeretne: köztünk jár, ő bárki lehet.
Anonim főhősünk tehát nyolc éve él párjával, Philippel, látszólagos egyetértésben. Olvasgatnak, kirándulnak, kínait rendelnek. A skandináv tündérmese persze sajnos nem ennyire idilli – hiszen skandináv–, mivel Philip egyszer csak rájön, talán mégis szeretne apa lenni. Erre az igen sarkos problematikára rátesz egy lapáttal Philip és anonim hősünk két legjobb barátja, akik éppen első babájukat várják. Mindezt egy olyan világban, ahol anonim hősünket magányos édesanyja folyton unokáért nyaggatja, mindenki terhes, kivéve, aki bárokban fennen hangoztatja, mennyire jó gyermektelenül élni, és még a kávézók is tele vannak gyerekekről képeket mutogató apukákkal.
Anonim hősünk végső soron nem csupán az anyaság, a változás ellen is küzd, és míg előbbi egyéni döntés kérdése, utóbbi óhatatlanul — így vagy úgy — bekövetkezik. Strømsborg hősei hamar patthelyzetbe kerülnek, ugyanazokat a köröket futják, és dönteniük kell. De vigyázat! Ahogy Az üvegbura Esthere oly fájdalmasan emlékeztetett minket, nem dönteni is döntés.
Bár a szereplők és a helyzetek elképesztően árnyaltak és összetettek, Strømsborg a norvég erdők fenyőtűinek pontosságával ír, teljesen sallangmentesen. A könyv stílusa ezzel szemben szinte megtévesztően könnyed és anekdotikus, ezzel is oldva az állandó feszültséget, amit a téma önmagában hordoz. Rövid epizódok követik egymást ruganyos egymásutánban, köztük naplóbejegyzés-szerű fejezetekkel, kellemes ritmust adva az olvasásnak (utazáshoz tökéletes). Az embernek ettől kissé az a benyomása támad, mintha egy könnyed limonádét olvasna, holott a könyv egy égetően aktuális és húsbavágóan komoly témához nyúl, és azt szedi ízeire a skandinávoktól megszokott pontossággal. És hiába tűnik úgy, hogy leragad pár hétköznapi szösszenetnél, a fókusz mégsem tolódik el egy percre sem.
Tehát fontos mű, még ha az utolsó pár fejezet kissé repetitív is. Egyéni gondolkodás kérdése, hogy egyetértünk-e vele vagy sem. A könyvnek nem is célja a meggyőzés. Csupán egy perifériára szorult hangot szólaltat meg, méghozzá úgy, hogy egyszerre határozott és érzékeny, objektív és személyes. És mi más lenne az irodalom szerepe, mint az, hogy azok helyett beszéljen, akik nem tudnak vagy nem szoktak? Hogy új nézőpontokat ismertessen meg az olvasóval, a horizont egy teljesen új szegletét feltárva előtte?
Mielőtt mindenkit azzal a bátorítással bocsátanánk útjára, hogy vegye kézbe ezt a hiánypótló alkotást, utóiratként fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a Libertine Kiadó ezen kiadásához is jár ajándék, méghozzá egy igen személyes ajándék: egy levél a fordítótól. Patat Bence neve nem ismeretlen a kortárs skandináv irodalom szerelmeseinek, hiszen Maja Lundét vagy Jón Kalman Stefánssont is rendszeresen ő ülteti át magyarra. A fordító szerepe azonban gyakran hálátlan, hiszen, könyvünk anonim hőséhez hasonlóan, gyakran láthatatlan marad a tömeg számára. Ezért szerkesztőségünk szerint kiváló ötlet egy háttérbe szoruló hangot kiemelő könyv ajándékaként egy egyébként többnyire háttérbe szoruló szakmát kicsit a rivaldafénybe emelni.
Fotó és szöveg: Szabó Anna
