Black Comedy

Az angol humor, mint hab a tortán

Milyen jókat tudunk nevetni mások nyűgjén-baján, olykor kínunkban még a sajátunkon is, többek között erre alapozza Peter Shaffer, Oscar-díjas író a Black Comedy helyzetkomikumait. A könnyed szórakozást ígérő ma bemutatott vígjáték egy új irányt nyit a Szegedi Nemzeti Színház közönsége számára, de az önfeledt kacagós, sírva nevetés még ezzel a darabbal sem érkezett meg a repertoárba.

Ahány ember, annyi humor. Benkó Bence, és Fábián Péter rendezőpáros inkább azt tartotta fontosnak kihangsúlyozni, hogy a szereplők milyen esetlen állapotokba tudnak kerülni, azokban elvérezni, és végül még mélyebbre kerülni, sokszor fizikailag is. Biztos vagyok benne, hogy ezekben a szituációs komédia helyzetekben sokak megtalálják az önfeledt szórakozást, míg mások nem befogadók az ilyen jellegű poénokra, erőltetettnek érzik, ők főleg csak mosolyogni fognak. 

A két rendező görbe tükröt is tart. Az előadás második felére átesünk egy ritmusváltáson, és kezd egyre több életközeli szituáció kirajzolódni, ahogy a hazugságok egyre elhatalmasodnak, majd kipukkadnak egyesével, mint a lufi. A végére szinte mindegyik szereplő őszintén megnyílik, megtörik a megpróbáltatások súlya alatt.

Az íróklasszis történetét egy kifordított állapotra helyezi, ugyanis a galiba fő  kiváltója egy áramszünet. Az elektromosság hiányától viszont sötétségbe borul a játszóhely, de csak elméletben… Peter Shaffer úgy találta ki, hogy amikor még van világítás a történet szerint, akkor valójában semmit nem látunk, a színészek vaksötétben játszanak 10 percen át, majd amikor hirtelen elszáll az áram a cselekményben, lőn világosság, hirtelen felgyulladnak a reflektorok a színpadon. Tehát pont fordítva: amikor világos kéne, hogy legyen, akkor a gyakorlatban sötétség van, és világosba borulunk, amint sötét lesz a mű szerint. Külön megspékeli a feje tetejére állított valóságot, hogy amikor van egy pici fényforrás például egy öngyujtó, vagy egy zseblámpa által, akkor félhomály lesz.

Hatalmas színészi feladat szakadt ezzel a művészek nyakába, hiszen el kell játszaniuk, hogy semmit és senkit nem látnak, így folynak a jelenetek. Ágoston Péter, mint Brindsley a meg nem értett művész, aki két kézzel, olykor még két lábbal is kapaszkodik az utolsó fűszálba is, hogy minden erejével összetartsa élete talán legfontosabb éjszakáját. Szakmailag és magánéletileg is jelentős órák pörögnek számára a sötétben, hiszen élete fő műve a "Neon póni kilovagol Vietnámból” gazdára lelhet egy multimilliomos személyében (Vicei Zsolt), valamint élete párjának (Menczel Andrea), vaskalapos, ezredes apja (Szegezdi Róbert) szívét is meg kell lágyítania. Már önmagában ez egy embert próbáló feladat, és akkor még jönnek a hátráltató személyek, a barát extrákkal (Rétfalvi Tamás) és az absztinens főbérlő (Borsos Beáta), hogy Schuppazigh-ről (Gömöri Krisztián) már ne is beszéljünk. Mielőtt viszont nagyon sajnálnunk kéne szegény főhősünket, felbukkan a színen a korántsem olyan régi exbarátnő (Csorba Kata). Szóval akkora a kalamajka, hogy még világosban is homályos a kép, hát még sötétben. A színészek lubickolnak a szerepükben, és az író által támasztott nehézségek ellenére, jól veszik az akadályokat.

Zságer-Varga Ákos atmoszférát teremtő zenéi annyira nem voltak jelentőségteljesek, szinte elvesztek. A díszlet és a jelmez a 60-as, 70-es évek Angliáját idéző pop art rajzok, és a neon ruhák bűvkörében születtek Szakács Ferenc és Horváth Jenny által. A látványvilág olyan, mintha egy megelevenedett képregényt néznénk.

Az előadásról készült fotóink, ide kattintva megtekinthetőek a Facebook oldalunkon.

Bohémélet

Ha a gyertya kialudt, a jelzőláng akkor is égni fog

Lehet, hogy az opera nem a legnagyobb népszerűségnek örvendő műfaj manapság, de az operák között a Bohémélet nagy eséllyel szerepelne a toplistán. Puccini darabja 125 évet élt már meg a közönség előtt, sikerének alapjául meg szokták nevezni a könnyedebb, légiesebb, fülbemászó dallamait, valamint történetének hétköznapiságát, kézzelfoghatóságát. Szóval, ez az a mű, amivel nem lehet nagyon félrenyúlni, pláne ha a cél nem más, mint az operát amúgy kerülők megnyerése, tetszésük elnyerése.
Tudjuk, azonban hogy önmagában egy jól megírt ritmus, egy eltalált libretto manapság nem elég a győzelemhez. Napjainkban, a nézők figyelmét lekötni hatalmas feladat, ami még az 1800-as években elegendő volt, ma már poros, a mai kor nézőjének eseménytelen, ingerszegény, és unalmas. Nincs más hátra, két lehetőség van, feláldozni egy-egy nézőt az operaszentély oltárán estéről estére, vagy haladni a korral és versenybe szállni, olyan operák színre vitelével, ahol értik és érzik a mai kor közönségét, mint ahogy teszik a Szegedi Nemzeti Színházban mai napon bemutatott Bohémélet esetében is.

Göttinger Pál a rendező úgy tűnik nagyon is érti feladatának súlyát, érti a jelent, és nem akar egy múzeumot a színpadra vinni, báb énekesekkel, akik csak kijönnek eléneklik az áriát, lépnek egyet és vége a jelenetnek. Mesterien építi fel a recitativokat, ezen nagyon sok áll, vagy bukik, ezen múlhat az ária átütése, és Göttinger Pálnak nem remegett meg a keze, gyakorlottan megalapozza velük az áriák hatását. Nem érezzük darabosnak, megvan benne a történetmesélés áramlása, olyannyira, hogy a mai kor embere is követni tudja a fonalat, tudja figyelni az eseményeket.

Ugyanakkor a rendező érdeme még nem elég ahhoz, hogy megértsük a cselekményt. Sokszor idegen nyelveken énekelnek az operákban, ilyenkor feliratozzák, ezzel nem gördül akadály az értelmezés elé, ám ha magyar szöveget kapunk, általában rögtön megnehezedik a dolgunk. Egyetlen megoldás, ha önszorgalomból olvasgatjuk a darab librettoját. Lássuk be, manapság nem rohangálnak az emberek operák szövegkönyvével a hónuk alatt, és nagy százalékban akkor sem fognak, ha beesnek a nézőtérre munka után egy laza operára.

Tötös Roland és Szélpál Szilveszter, Rodolfo, valamint Marcello megtestesítőjeként igazán példaértékűen hozták ki a maximumot szerepük szövegének érthetőségéből, esetükben mindent pontosan lehetett tudni, látni, érezni, és természetesen ami azért csak a legfontosabb, hallani. 

A tenor és a bariton egyaránt lenyűgöző erőket mozgat meg, hangjuk egészen csontig hatol. Tötös Roland első felvonásos áriája szinte bekebelezi az embert, ettől talán csak a finálé duett a megfogóbb, amelyet Máthé Beával (Mimi) énekelnek. Mimi áriája az első felvonásban szintén átható, a két művésznő Máthé Beáta, és Bordás Barbara a gyémántot is kiéneklik a torkukból. A másik szereposztás két hősszerelmese, Horváth István és Sándor Csaba biztonsággal uralja a színpadot. Ferenczy Orsolya és Horák Renáta pedig Musetta szerepében tündököl. Természetesen a kettőzött szereposztás valamennyi szereplője megkérdőjelezhetetlen énekesi kvalitásokkal bír.

A rendező azonban szerencsére nem elégedett meg csupán a csillagokig szóló hangokkal, fontos elemnek tartotta a színészi játék hozzáadását is. Göttinger Páltól korábban megtudhattuk, hogy a Bohémélet külön megkívánja a színpadi jelenlét drámaiságát, így az operaénekesek kénytelenek színésszekké is avanzsálódni. Az az igazság, hogy ez a küldetés teljesült, és ez is csak megerősíti a recitativok részletgazdagságát, hogy teljes egészében ki tudjon bontakozni az ária érzelemlavinája. 

Máthé Beáta és Tötös Roland lágy szerelmét ugyanúgy el lehet hinni, mint Horák Renáta és Szélpál Szilveszter civódó románcát. 

A történet pedig végtelenül egyszerű, és mindig aktuális, minden mozgatórugója a szerelem és a pénz. A Párizsban élő művészek  a “bohémek” alig tudnak megélni, még lakbérre, vagy tűzifára sem futja, de minek is a tűzifa, ha a szerelem fűti őket. A középpontban két szerelmespár van, két különböző szerelmi viszonnyal, de egy valami közös bennük, egyikük helyzete sem egyszerű.

Az érzelmek fokozásának tolmácsolásában elengedhetetlen a zene, így a szólistákon kívül, a zenészeknek és az énekkarnak is jelentős szerepe van, a hangzás a maga nemességében hibátlan, Gyüdi Sándor, Hermann Szabolcs, és Dinyés Dániel vezényletével. A díszlet és jelmez a korabeli Párizst idézi, Ondraschek Péter és Cselényi Nóra munkájával.

Ha valaki nyitott az operák felé, akkor érdemes most ezzel indítani, de azért ha nem is egy librettot, egy rövid tartalmat legalább érdemes elolvasni előtte. 

Az előadásról készült fotóink, ide kattintva megtekinthetőek a Facebook oldalunkon.

Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog

Ember embernek írója

"Huh ez az időutazásos cucc azért engem egy kicsit megzavar, és nem hiszem, hogy ezzel egyedül volnék ugye?” - fordul Alföldi Róbert a nézőtér felé kérdőn, a darab vége felé közeledve. Igen Hans Christian Andersen, jól látja a dolgot, néha kicsit elveszítjük a fonalat, de az az igazság, hogy piszkosul jól szórakozunk… -válaszolnánk magunkban.

Aki látta a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog előadást, már meg sem lepődik, hogy a darab végével kezdtem, de az is lehet, hogy az az eleje volt, vagy a közepe? Talán annyiban kiegyezhetünk, hogy a történet közepe, de az előadás vége, mert úgy van vége, hogy nincs vége, mármint a történetnek, az előadásnak biztosan vége, mert megtapsoltuk a szereplőket, méghozzá nagyon, nagyon, nagyon.

Martin McDonagh most sem hazudtolta meg sarkos stílusát,  ebben a korántsem szokványos, zűrzavaros mesében van minden, időutazás, erőszak, rasszizmus, cigányozás, kizsákmányolás, szabadszájúság. Nem ok nélkül korhatáros a darab. Viszont, ha mindezt lehámozzuk, és ezektől elvonatkoztatva, ezeket elfogadva tudjuk végigülni a 100 percet, egy olyan előadás élményét vihetjük haza magunkkal, amit nem fogunk tudni csak úgy letenni a kabátunkkal együtt, ha hazaértünk, tovább fog dolgozni bennünk.

Ahogy Szikszai Rémusz rendező megfogalmazta: “Vannak még hiányosságai ennek a világnak, amiben élünk, de legalább így lesz is miről beszélnünk a színházban is, hol röhögve, hol sírva, hol pedig sírva röhögve, de ez lenne a cél.” Bizony érződik, hogy a rendező már rutinos McDonagh szövegkönyv-forgatónak számít, korábban is rendezett már az ír írótól, így valószínúleg már a sorok között is tud olvasni. Brilliáns fogásokat használ, jó meglátásokkal, humorral, és mégis kellő komolysággal, mélységgel vegyítve.

De nem csak Szikszai Rémusz, hanem a már emlegetett Alföldi Róbert is gyakorlott McDonagh történetmesélése terén. Hogy színpadi jelenléte ettől is függ, vagy csak vitathatatlan színészi kvalitásaitól, ki tudja? Egy biztos, játéka minden nézőt lebilincsel. Orrunknál fogva vezet minket át a darabon, hol fent, hol lent vagyunk, hol szomorkodunk, hol nevetünk, van amikor egy kanál vízben meg tudnánk fojtani, máskor pedig már szinte megsajnáljuk. Rendkívül összetett szerepét nem sokan tudnák így eljátszani.

Nélkülözhetetlen a narrátor, vagy mesélő jelenléte is, pontosabban kivetülése, hiszen Fodor Tamás materiálisan nem sétál be a színpadra, csupán a függönyön és a falon látjuk kinagyítva képmását. Sok figyelemreméltó mondat hangzik el tőle, és nem utolsó sorban hasznos iránymutatásul is szolgál, megadva a hangulatot. Az már csak hab a tortán, hogy némi hasonlóságot is véltem felfedezni a színész és az író arca között.

Kétség sem fér hozzá, hogy a többi színész is lubickol a szerepben. A Dickens házaspárt alakító Szilágyi Annamária és Jakab Tamás kettőse olyan karikírozást hoz létre, hogy egy kabaréba is beillene. Borovics Tamás és Poroszlay Kristóf eszelős időutazó tisztjei ugyanakkor teljesen más irányba viszik el az előadást, hirtelen az arcunkra fagy a mosoly. 

Santana Somogyi Lorena pedig a szemünk láttára lesz a láthatatlan Marjory-ból, a vagány, agyafúrt Bute Masakele.

A darab alapszála erről szól. Van egy pigmeus lány, aki az ismert író, Andersen padlásán él egy faládában, és ő írja az ünnepelt szerző műveit, amíg fogvatartója learatja helyette a babérokat. Itt az emberi zsarnokság nem tűr határokat, ember embernek farkasa. De legyünk őszinték, lenne egyáltalán létjogosultsága egy fekete írónőnek az 1800-as években Dániában? Ugyananolyan siker és halhatatlanság övezte volna Andersen meséit, ha azt nem egy fehér, heteroszexuális férfi írja? Túl egyszerű lenne, ha pusztán az emberi kizsákmányolás lenne a darab mondanivalója, ennél sokkal, sokkal, sokkal többről van szó. 

Nagyon erősen ki van élezve a szöveg a bőrszín szerinti megkülönböztetésre, ahogy az el is hangzik: "nem specikifáljuk a bőrszínt, az fehér és kalap.” A különbségtétel azonban ennél jóval tágabb ebben a műben, gyakorlatilag csak az nics kigúnyolva, aki nem szerepel a darabban, hiszen nem csak a fekete pigmeus, de többek között az ír kisgyerek, vagy az angol úri család is megkapja a maga fricskáit. McDonagh kíméletlen nagyítója elől nem lehet elbújni.

Ennek a végtelenített humorba csomagolt előadásnak azonban van egy nagyon, nagyon, nagyon komoly hangvételű történelmi háttere is, Mégpedig II. Lipót, belga király kezeihez tapadó 10 millió halott a kongói gyarmatokon. Marjory is innen érkezett, a rengeteg történettel a fejében, Andersen padlására, egyenesen vissza a múltba.

McDonagh sokszor volt már emlegetve, de legalább ugyanakkora elismerést érdemel a fordító Varsányi Anna valamint Parti Nagy Lajos. A jelmezek megálmodója Papp Janó is sokat tett hozzá a jelenetekhez, csak úgy, mint Bagossy Levente a rendkívüli díszlet tervezője. A szakmájában kimagasló zseni, minden részletre kiterjedő munkájának kicsinyített másai, így a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog díszlete is látható volt REÖK-palotában, beszámolónk a kiállításról itt érhető el.

Az előadásról készült fotóink, ide kattintva megtekinthetőek a Facebook oldalunkon.