2016. 11. 30.

Evita

 "Úgy vártam már, hogy jöjjön a változás"


Közel 5 évet kellett várnia a szegedi közönségnek egy következő nagyszabású musical műsorra tűzésére. Az új produkciót már nagy várakozás övezte, és a jövőben sem várható, hogy a kezdeti érdeklődés csüggedne. A siker receptje egyszerű: végy egy elismert szegedi rendező-koreográfust, aki már oly sok mindent letett a színpadra, természetesen méltán híres csapatával, majd adj hozzá az ország legjobb, csalogány hanggal megáldott színészeinek krémjéből. Magam részéről nem bánom, ilyen áron én várok még 5 évig a következő musicalig, de akkor ezt ne vegyék le addig a repertoárról.

Az előadás története messzire nyúlik vissza, de ne menjünk el Andrew Lloyd Webber és Tim Rice kiemelkedő kettősének munkásságáig, amelyet felsorolhatatlan mennyiségű bemutató, díj, és siker övezett, ugorjunk csupán néhány hónapot, ugyanis Evita, akár Disney mesébe is illő életútját bemutató darab, ebben a formában, és felállásban, júliusban, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon látta meg először a napvilágot. 
Egy szabadtéri produkciót mindig nehéz összevetni egy kőszínházival. Máshogy hat, más az élmény. Viszont a nyári reményeim, hogy ez jobban fog működni Szegeden, megvalósulni látszanak. Noha a hangosításnak úgy tűnik, még mindig idő kell, hogy megérjen, de zárt térben legalább a színpadhoz közelebb ülők mindent jól hallhatnak.
A fülünkre gyakorolt hatás mellett, fontos a látvány is. Bizony a szabad ég alatt, 20 órai kezdéssel, (amikor még világos van) teljesen elveszett az első felvonás valamennyi képe. A néző természetesnek veszi a díszlet, és a szereplők megvilágítását, így annak hiánya, vagy legalábbis láthatatlansága, rengeteget ront az impresszión. Stadler Ferenc ugyanis remek világítást tervezett, ami nagyon sokat ad hozzá a mű benyomásának eléréséhez. Fodor Viola nagyszerű díszletéről nem is beszélve, amellyel tökéletes kompozíciót alkotnak. A változatos és monumentális díszlet épp úgy megállta helyét a Margitszigeten, mint Szegeden.

A főszereplők lehengerlő erőket mozgósítanak. Ha meg akarunk ragadni a látvány musical sztereotípiákban, akkor annyi is elég lenne, hogy jól énekelnek. Mert hát, amit ők már operai szinten kiénekelnek, és végig énekelnek az káprázatos, fület gyönyörködtető, de ezen kívül még mélysége is van a darabnak. Radnay Csilla, Eva Perónja nem csak egy kottára felskiccelt alak, hanem egy összetett, jellemfejlődésen keresztülvitt hús-vér nő, annak minden igazi érzelmével, ármány-szőtt, árnyoldalával és rokonszenves, emberi oldalával egyaránt. Felüdítő a zenés műfajban ilyen szintű színjátszást látni, amit Radnay Csilla véghezvisz. A kőszínházban, ez a volumenű színpadi jelenlét abszolút be tudja rántani az embert, a szerencsésebb, közel ülők pedig teljesen elveszhetnek a Janus-arcú Eva Perón hol öncélú, hol pedig őszinte kettősségében.
Na de a távolabb ülők se csüggedjenek, Juronics Tamás megszerkesztett kompozíciói egy szemet sem hagynak megpihenni. A Szegedi Kortárs Balett kiválóbbnál kiválóbb táncosai gondoskodnak a táncbetétek magával ragadó forgatagáról. 
A már említett utolsó szegedi musical szintén Juronics Tamás rendezése volt, a West Side Story. A rendező összetéveszthetetlen táncos koreográfiájára épülő látványkeltése csak úgy mint abban, most az Evitában is kibontakozik. Noha Juronics elsődleges színtere a mozgásvilág, ez már a korábbi munkájában is megmutatkozott, hogy nem akadály számára, ha szöveg, vagy dal kerül a jól ismert táncos összeállításai mellé. Sőt kifejezetten jót tesz a musicalnek, ha az ő szemüvegén keresztül van megjelenítve.

Az előadás részben kettőzött szereposztással megy, Evita bőrében Radnay Csilla titokzatos, és karizmatikus, aki egyaránt felvillantotta az önzetlen megváltót és az önös érdekét propagáló feljebbvalót. Török Annáról ugyanez már nem mondható el. Magaldi lenyűgöző énekhanggal csillagfényként ragyog Bot Gábor, illetve Szélpál Szilveszter tolmácsolásában egyaránt. Csak úgy mint a csupán egyetlen ám csodás dalt jegyző "kidobott szerető", avagy a lány Török Anna valamint a második szereposztásban Porzsolt Éva. Egyházi Géza, kimért Juan Perón, elismerésre méltó hanggal, bástyája a darabnak. Kiemelendő Che szerepében zseniálisan alakító Sándor Péter, aki sodró lendülettel narrátorként viszi a cselekmény fonalát, egyben volt lebilincselő mesélő, és energikus felbujtó. A hangulatkeltésben nagy szerepet kap figurája, bámulatos, ahogy pillanatok alatt vált a zenei műfajok között. Karaktere egyaránt felvonultatja az ellenszenves rosszakaró, ugyanakkor a népmegváltó ellentételes kiütközését. Dalaival pedig egyenesen tarol.
A színészek minden pontban vitték előre az előadás szekerét, ha kellett a kristályt is kiénekelték a torkukból, de ha éppen arra volt szükség, táncra perdültek. Együtt brillíroztak a címszereplők a táncosokkal, és mesterien ki voltak emelve közülük, vagy éppen be voltak sűrítve a tömegbe, erről bármelyik musicalrendező mintát vehet.

A megegyező címet viselő, Budapest utcáin is forgatott filmmel összehasonlítva sok a különbség. A film történései laposabbak, viszont zeneiségében az a sokszínűbb. Történetileg is van köztük egy kis differencia. Evita jelleme kevéssé tűnik ki. Az utolsó percekig, Madonna arca helyett, a nép és a történések beszélnek, a közeliket vágásokkal pótolják. Érdemes viszont a filmből megjegyezni a kórus szövegét, mert az előadáson már kevésbé kiérthető. Összességében, akinek tetszett a film, a színházból sem fog csalódottan hazamenni.


2016. 10. 30.

My Fair Lady

Minőségi tündérmese


Nem árulok el nagy titkot, ha rögtön azzal kezdem, a Centrál Színház most igazán nagy halat fogott a My Fair Ladyvel. Garantált a siker, semmi zsákbamacska, a telített nézőtér ki van biztosítva egész évadra, és ki tudja még meddig.

A Bernard Shaw Pygmalion műve alapján készült My Fair Lady szinte minden évadban fellelhető az ország valamely színházában, sőt nyaranta elő- előveszik még a szabadtéri színházak is. Sikere teljes töretlenséggel menetel. Vitathatatlan tehát, hogy ha a szereplők bőrébe az ország színészeinek krémje bújhat, az eredmény elsöprő. Puskás Tamásnak, a darab rendezőjének ez nem titkolt szándéka is volt. Szóval nem lett meglepetés, hogy a jegyárusítás kezdetekor még a rendszer is lefagyott.
De milyen is lehet egy nagy volumenű musical egy kamara jellegű színpadon?
Sokkal többet ad, mint egy látványmusical. Vannak karakterek, vannak életek, és érzelmek, nem egy elnagyolt szemfényvesztést látunk, hanem minden részleteiben megdolgozott színdarabot, zenés betétekkel. Persze a könnyed műfajiság adott, a maga bájával, és hibáival, de ennél kötetlenebb köntöst nem tud kapni. Puskás Tamás rendezése pont így jó, ahogy van. Minek a nagyszínpad, a felhajtás, a pompa, ha épp elég az, ha nagyszerű színészek vannak.

A díszlet (Bagossy Levente), a jelmezek (Szakács Györgyi), mind a már megszokott, klasszikus filmbéli formákat hozzák vissza. A díszletnél külön kiemelendő a játszási tér jó felhasználása, például Higgins szobája egy lépcső segítségével, felfelé is terjeszkedik. Továbbá a sokszínűség is jellemzi, ugyanis rengeteg helyszín tárul elénk.
Szakít a korábbi My Fair Lady feldolgozásokkal a szöveg újrafordítása is, noha rendszeresen vannak próbálkozások erre, (csudijó, tökkirály) kisebb- nagyobb sikerrel, most végre Baráthy György maradéktalanul véghezvitte. Dinyés Dániel hangszerelése pedig kifejezetten előnyére vált az ismert ritmusoknak is.
Mégis a darab kulcsa, a szereplők kezében van. Egy kisebb színpadnál, mint a Centrál Színházé is, a magával ragadó játék a legmeghatározóbb. Nem csoda a neves színész névsor, mind egy szálig teljesítik ezt, még a legkisebb szerepekben is.

Alföldi Róbert a tenyerén hordozza a karót nyelt, mégis sokszor nevetést kiváltó Higgins professzor karakterét. Érdekes, mert egy ilyen jellegű szerep, nem gyakori a repertoárjában. Nem mondhatjuk például, hogy az a tipikus táncos- komikus típus, most mégis, ha kell táncol, énekel, nevettet maximális hatásfokon. Tompos Kátya már rutinos Eliza Doolittle, a virágárusból cseperedett dívát, a Szegedi Szabadtérin is eljátszhatta 2010-ben, az ismétlés meggyőző. Az énekhangjáról pedig nem lehet elfogultság nélkül szólni, mindig is nagy kincs volt a torkában, de amióta saját zenei lemezével turnézik, talán még sokszínűbbé, és érdekesebbé vált a hangja. Hiába a hivatalosan mellékszereplői státusz, Magyar Attilának, aki Eliza jellemtelen apját alakítja, vagy Borbás Gabinak, aki Higgins professzor rafinált anyját játssza, vagy éppen Cserna Antalnak, mint Pickering ezredes. Mesteri játékuk oly annyira a darab szerves részévé válik, hogy nélkülük nem lenne teljes az összkép.

Az azonos című 1964-es film, Audrey Hepburnnel kétségtelenül alapul szolgált az előadásnak, sok apróságot is átvett belőle, de mégis egyértelmű, hogy nem akar erőnek erejével hasonlítani arra, vagy annak biztonságot adó másolatává válni. Még kisebb változtatásokat is eszközöltek az eredetihez képest. A film sokkal inkább mű és mesterkélt, míg a mostani feldolgozás valósabb, emberibb, élőbb. Színészeink felvehetik a kesztyűt a világklasszisokkal.

2016. 08. 21.

Adorjáni Bálint interjú

 Újra a Szabadtérin játszhatsz. Mikor tudtad meg, hogy visszahozzák a Tévedések vígjátékát és milyen érzéssel töltött el?

Tavaly, a premier után szóba került az, hogy jövőre is játszani fogjuk. Tehát várakozás az volt mindannyiunkban. Nagyon örültem neki, hogy újra lejövünk és újra együtt dolgozhatunk ezzel a csapattal. Szerettem volna, hogy ha már műsorra kerül, akkor játsszunk többet belőle, de úgy ítélték meg, hogy egy lehet, mert megy a SZIN is, meg nagyon sok program fut párhuzamosan mellette. A Szabadtéri jubileumi éve miatt tolódott ez most így ki. Szó volt arról is, hogy az előadás megmarad, meg majd turnéztatjuk talán. Nem tudom, hogy mi a realitása, de nagyon jó lenne.

Elmondhatjuk, hogy nem először töltöd a nyarat Szegeden. Van már törzshelyed itt, ahová biztosan elmész?

Van. A Halászcsárdába mindig. A Kapcában hamburgerezni szoktunk. A Casablancában nyitjuk a szezont. Isteni a gyrosos itt az Oskola utcában. Nagyon jó a kaja a Malátában. A John Bull Pubban szintén nagyon jól főznek. A másik nagy helyünk pedig a Forrás Hotel, oda járunk edzeni, Szabó Győző tartja az edzéseket, utána szaunázunk, fürdünk, csúszdázunk.

Mi a legszebb emléked Szegedről?

A tapsrendnél, amikor felgyulladt a nézőtéri fény, és megláttuk azt a négyezer embert. Akkor fordítva volt a színpad, és láttuk a Dómot a nézőtér mögött, az egy nagyon nagy élmény volt.

Mi az, ami leginkább tetszik a városban?

Tetszenek az utcák, tetszik az, hogy rengetegen bicikliznek. Nagyon jó helyek vannak. Az emberek kimozdulnak, és elég jó élet van. Jó a hangulata.

Nem ilyen jellegű darabokhoz vagy szokva, a Radnóti ennél alternatívabb, milyen egy kicsit, kiszakadni, másba belekóstolni?

Nagyon jó. Kíváncsi voltam erre a nagy színpadra, hogy milyen ekkora térben játszani, akik benne vannak színészek, azokkal milyen lesz a közös munka. Nagyon jó volt velük együtt dolgozni. Összetartó csapat lettünk. Tehát csak pozitívat tudok mondani. Izgalmas próbafolyamat volt. Nagyon jól éreztük magunkat, és szerintem jól is sikerült. Az ember mindig várakozással teli egy ilyen újfajta helyzet előtt, és végülis beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Főiskola óta a Radnótiban vagy, mondhatjuk, hogy ez az ideális hely számodra?

Nem tudom. Vonz a nagyobb színpad, meg ki szeretném próbálni magam több mindenben. Éppen változások előtt vagyok, fogok a Radnótin kívül is dolgozni, és igazándiból új utakat keresek, kihívásokat, új impulzusokat és új inspirációkat. Tele vagyok várakozásal, lendülettel. 

Anthipolus szerepe viszont nem is olyan figura, amiket például a tévéfilmekben szoktál játszani, ahol általában egy klasszikus, régimódi hős karakter vagy. Vitézy László pedig rendre meg is talál ezekre a szerepekre. Lesz még folytatás?

Lesz, most októberben forgatunk egy új Vitézy filmet. Lakatos Menyhért, egy roma származású szerző írásaiból készült az adaptáció. Egy cigány sorból kiemelkedett, értelmiségivé vált tanító visszamegy a közösségbe, őt fogom játszani. Én nem szeretem ezeket a karakterizálásokat. Tehát pont azért jó, hogy az embert megtalálják az ilyen szerepek, mert meg tudja mutatni, hogy egyrészt tud más is lenni, másrészt pedig jó kihívásnak, hogy nem azt kell csinálni, amibe éppen beskatulyáznak. 

Említetted egy korábbi interjúban, hogy a külföldi filmezés is érdekel, külföldre is mennél?

A Magyarországon forgó külföldi filmekben, rendre szoktam játszani. Tehát ez egy létező terület. Külföldön viszont nagyon nehéz érvényesülni, megismertetni magad. Persze, vannak magyar színészek akik boldogulnak, és játszanak kint. 

Lehet, hogy egyszer még a szobrászat, vagy képzőművészet felé is elhúz a sors?

Nincs tervben, de foglalkoztat. Rendszerint az apámnak szoktam segíteni a nagyobb munkáinál, a negatívot levenni, meg ilyesmi. Tehát a technikai dolgait nagyon tudom a szobrászatnak, de ez alkotás, meg inspiráció kérdése. Nem zárom ki, de nem gondolom, hogy Adorjáni Bálint szobrász lesz. 

Tudni lehet, hogy Erdélyből származol, onnan mit hoztál magaddal?

Szinte mindent, azt gondolom. Az első hét év a legmeghatározóbb az ember életében, én nyolc és fél éves voltam, amikor eljöttünk. A helyeket, az atmoszférát, az energiát, a természet szeretetét, kirándulást, a nagyon erős családképet, nagyon erős értékrendet, ezt mind hoztam. Ez köszönhető Erdélynek, meg a szüleimnek, nagyszüleimnek, meg a tanító bácsimnak, hogy ezt így rám ragasztották. Ezeken a miérteken szokott gondolkodni az ember, hogy más ember lenne-e ha máshova csöppen, de valószínűleg ez az életutam, ez a sorsom, ami éppen történik velem, vagy amit éppen kiharcolok, vagy bevonzok. Úgyhogy nem tudom mi lett volna ha..., valószínűleg ugyanaz, mert ezek az ambíciók, vagy tehetség, ezek az álmok ezek az emberben kódoltak, benne vannak, tehát előjöttek volna, csak mondjuk más körülmények között kell megvalósítani, vagy érvényesíteni.

A motivációd is visszavezethető erre? Vagy egyszerűen csak ilyen vagy? Hiszen három egyetem illetve főiskola van mögötted.

Oroszlán vagyok, és akaratos, és szeretek menni az álmaim után, és megvalósítani azokat. Tehát inkább ez hajt, de nem tudom,hogy ez honnan van, ilyen vagyok, örök nyugtalan. A látszat ellenére bármilyen nyugodtnak is tűnök, azért folyamatosan hajt a szívem. Ha valamit csinálok, azt szeretem nagyon nagy intenzitással csinálni, nagy intenzitással megélni. 

Milyen típusú színésznek tartod magad?

Szeretem megérteni, hogy mit csinálok, hogy mi a szerep, mi a feladat, és akkor utána lehet hagyni, hogy történjenek a dolgok. Szeretem érteni, hogy mi történik, de különböző munkák során, vagy különböző szerepeknél működhet másként is. Van, amikor az ember úgy vakon beleveti magát, és hagyja, hogy sodorják a dolgok. Van amikor meg a sarokpontok megvannak, és utána abból lehet egyre mélyebbre és mélyebbre menni. Próbálom a figurát játszani, az a célom, hogy megjelenítsek egy embert, a gondolataival, az érzéseivel, a karakter jellemzőivel, tehát mindennel együtt. Engem ez izgat, hogy ne egy Adorjáni Bálintot lássanak bejönni a színpadra, hanem lássanak egy élő embert, egy személyt bejönni, akinek története van, akinek sorsa van, problémái vannak, és megoldási javaslatai vannak, amik hol jók, hol nem jók.  De sajnos attól nem lehet függetleníteni, hogy ezt én csinálom, az én tapasztalataimmal, és érzéseimmel.

Mennyire tudod letenni a szerepeidet, elszakadni tőlük a hétköznapokban?

Ha valami nem sikerül, az nagyon szokott bántani, és akkor hajt, hogy ez legközelebb jó legyen. Az a szerencsénk a színházzal, hogy ott mindig van lehetőség ismételni, mindig van egy következő előadás, amíg le nem kerül a darab a repertoárról. De mindig le kell szűrni a tapasztalatokat, és azután meg el kell engedni, mert menni kell tovább, nem lehet beleragadni. Ez a szakma lényege, nagyon sok helyen összeérsz a szereppel, hat rád, de el kell engedni. Nem a szerep vagy, egy ember vagy, egy színész vagy, akinek ez a munkája. A profizmus itt kezdődik. Persze őrlődik az ember, gondolkodik rajta, meg dolgozik benne a szerep, minden idegszálával rajta van, meg minden gondolatával, hogy mit fogsz holnap este játszani, ez dolgozik bennem is, ezzel meg kell tanulni együtt élni. A főpróbahét a legkiélezettebb, mert akkor ugye reggel, este próba van, csúcsra van pörögve mindenki. Össze kell, hogy álljon az előadás, ilyenkor nagyon nehéz kikapcsolni, de aztán lecseng a premier, az ember elkezd egy újat próbálni, és a folyamat kezdődik elölről. 

Az októberi forgatáson kívül, még mi várható a következő évadban?

Hajós András barátommal készítünk elő egy Brel estet. Jackques Brel sanzonjait éneklem majd, amiket Hajós András fog fordítani, illetve ő rakja össze az est dramaturgiáját.  Ez lesz december közepén. Azután Kecskeméten, Ármány és szerelmet fogunk próbálni, Rusznyák Gábor rendezésében, Ferdinándot fogok játszani. Ezek, amik most biztosak, de ebben a szakmában az a szép, hogy bármikor megtalálhatják az embert váratlan lehetőségek.

2016. 08. 18.

Tévedések vígjátéka

 Egy iker bajjal jár, két iker már…


A lassacskán már 500. születésnapját jubiláló Shakespeare töretlen sikerrel bír. Drámáit mindenki ismeri, így bármikor nyugodt lélekkel veszik elő a rendezők, vagy tűzik műsorra a színházak. Mi lehet a sikerének titka? Ki tudja? De egy biztos, ha jól akarunk szórakozni, és egy ideig esetlenségeken, és abszurditásokon nevetni, a Tévedések vígjátéka egy jó választás.

Kerényi Miklós Gábor rendező, KERO jelzése általában a musicalek színlapján szokott megjelenni, előrevetítve már az előadást. A jegyvásárlókat ezen esetekben nem érheti meglepetés, tudhatják mi vár rájuk. Most viszont nem beszélhetünk musicalről, ez a KERO rendezés ugyanis, ízig - vérig próza. Persze, ahhoz képest sok dalbetét lett belecsempészve, de ez kifejezetten jót tesz, pörgősebbé teszi az előadást, így jobban csúszik a sok szöveg is.
Azonban önmagában a zene nem lenne elég a hangulatkeltéshez, a jelmez (Füzér Anni) és a díszlet (Horgas Péter) szintén remek alapot nyújt a darabnak. A falakat ismerősként ható szlogennel tűzdelt plakátok tarkítják. Míg a ruhák színes kavalkádot nyújtanak.
A két Anthipolus ikerpár, illetve szintén iker szolgái a két Dromio egymásról nem tudva bolyongnak ugyanabban a városban, ezzel hatalmas zűrzavart keltve. A játékos, néha pedig vérre-menő félreértések tömkelege után, végül mindenki boldog lesz, és minden kérdésre fény derül.

A színészek összeválogatásáért külön piros pont jár. Hihetetlen, hogy ennyire sokszínű, és különböző színházból érkező művészek ilyen összhangban tudnak együtt létezni a színpadon. Képviselteti magát a Vígszínház, a Radnóti, a Katona, és az Örkény, továbbá, az Operettszínház sőt a Thália Színház is. Külön kiemelendő, hogy népszerű szegedi színészek is helyt kaptak a darabban.
Emlékezetes estét tudtak okozni, egy több szempontból is rendhagyó előadással. Shakespeare sorai pedig hamisíthatatlanul aktuálisak lehetnek, nem tudja ennyi idő után sem por lepni. Ami pedig a legfontosabb és a darab sikerének egyik kulcsa, KERO is aktualizált, nem lett elnyomva Shakespeare eredeti tollának élessége.

2016. 08. 01.

Sóvirág

 Mindenki nagymamája


Nagymamám utánozhatatlan túrógombócának ízével a számban, éppen hogy megérkeztem a Thealter fesztivál zárására, ahol lehullott a lepel az idei díjazottakról is. Az eredményt elégedett mosollyal nyugtázva ültem be az előadásra, azzal a tudattal, hogy gyors hangulatváltásban lesz részem, mivel a színlap szerint a darab egy 90 éves, Auschwitz-Birkenau-túlélő néniről, Fahidi Éváról szól.

Az első részben úgy tűnt, nagyon elszámoltam magam, ugyanis a táncosnő, Cuhorka Emese és korát meghazudtolóan fiatalos partnere, Fahidi Éva korántsem egy gyászos, megrázkódtató emlékezést vittek színre, hanem valósággal játszottak a színpadon. A darab menete végtelenül egyszerű vonalat követ, pár gimnasztikai gyakorlat, amit néhány érdekes történet kísér, majd újra egy kis torna, és ismét az elbeszélések. Csupán az előadás végén áll össze a kép, hogy ezek a gyakorlatok csak a bemelegítés részei voltak. Bemelegítés a fináléhoz, a nagy tánchoz. Akárcsak a mesék, melyek során megelevenedtek gyerekkori történetek, nagy szerelmek, és vicces helyzetek. Azonban minden csak felvezetés volt az utolsó nagy történethez, a tábor, és az azt megelőző időszak emlékeihez. Szóval nevetéssel, és kíváncsiságtól csillogó szemmel kezdtünk, és könnyektől csillogó szemekkel fejeztünk, és mind e közben olyan volt, mintha a saját nagymamám históriáit hallgatnám. Fahidi Éva végig sugárzott, a teljes nézősereg nagymamája lett, 105 perc erejéig. Olyan volt, mint amikor a gyerekek csüngnek nagyszüleiken, hogy meséljenek még, és én is egyre többet szerettem volna megtudni, milyen is volt régen az élete, még mielőtt minden elromlott.

A borzongató auschwitzi haláltábor már megannyi lélekfacsaró történetet tudott létrehozni, és azokból már számtalan napvilágra is került, de egyszerűen még mindig lehet új szörnyűségekkel szembesülni. A lelkében még 16 éves túlélő szomorú elbeszélését is lélegzetvisszafojtva hallgatta a közönség. Mégis ámulatba ejtő, hogy mindezek ellenére a megőszült haj alatt egy hatalmas mosoly van, és szikrázó, másra is átragadó életigenlés jellemzi egész, színleléstől mentes, természetes lényét.

Hatalmas élmény látni az összhangot a fiatal táncosnő és az idős táncosnő között. Amíg az előadás elején Cuhorka Emese csak gyorsan kirohant, addig őt követve Fahidi Éva méltóságteljesen és magabiztosan kilépdelt a színpadra, és ezután közölte: „na ez a különbség kettejük között”. Persze érződik is, hogy minden más, mint egykor. Hiszen amíg a fiatal nő James Brown, Get up offa that thing dalát, addig a lelkében fiatal nő, Erik Satie: Gymnopedie, zongorajátékát hozta saját zenéül, és ez már sok mindent el is árul róluk. A több mint fél évszázados korkülönbség az elmesélt sztorikban is megmutatkozik, de ezek mégis fantasztikusan megvannak egymás mellett, sőt kiegészítik egymást. Amíg a 90 éves tapasztalataival tud segíteni, addig a harmincas éveit taposó az idős kor nehézségeit tudja könnyebbé tenni.

Szabó Réka rendezése a darab végére körbeér. Egy veszteségekkel és életre szóló fájdalmas törésekkel, traumákkal teli élet, csodálatos és felejthetetlen történetmesélésének lehettünk a szem-, és fültanúja. Bármeddig tudtam volna még ott ülni, és kérni: Nagymama mesélj még!


A darabbal, illetve Fahidi Évával foglalkozó dokumentumfilm jött létre A létezés eufóriája címmel, aki a darabot nem látta, legalább ezt érdemes megnéznie.

2016. 07. 25.

Egy őrült naplója

Július 22. „De jól adták a bolondot!”


Már önmagában az nagy dolog, hogy 26. alkalommal vehette kezdetét a Thealter fesztivál. Csak úgy, mint az, hogy egy nem kisebb kaliberű darab premierjével indult a rendezvény, mint ami a budapesti Katona József Színház színpadán is megállná a helyét, illetve Orlai Produkcióként is bemutatható. Az Egy őrült naplója ugyanis az előbb említettek, továbbá a FÜGE és a szegedi Maszk Egyesület együttműködésében jöhetett létre. Ilyen kecsegtető háttér mellett, már csak a színész illetve a rendező neve lehet csalogatóbb. A jegyek persze gyorsan köddé is váltak a két műsorra tűzött előadásra.

Axentyij Ivanovics Popriscsin, (Keresztes Tamás) címzetes fogalmazóként éli szürke kis hétköznapjait. Egy jelentéktelen, kopott lyukban él, amiben pont csak elfér egy torz szék, egy fél asztal, egy foszladozó matrac, meg egy kályha. A pici odúnak, Popriscsin képzelete mégis tág teret tud adni, vagy az is lehet, hogy éppen a hatalmas képzeletét szorítja be skatulyába az aprócska hely. Keresztes Tamás által tervezett díszlet kihangsúlyozza a valóság labilisságát, a főhős ingatag gondolatait.
 Az őrület határán táncoló szereplő, csapongó képzelete lehet, hogy csak válasz az őt körülvevő, őrült világra, vagy csak védekezés, menekülés attól. Ám az biztos, hogy a tökéletlenségnek nem lehet helye ezen a földön, ezért a szánalmat keltő, gyámoltalan hivatalnok végül üldöztetésre kárhoztatott.
A kilátástalan tollfaragó pedig nem vágyik többre, csak hogy ő is méltóságos úr lehessen, pont olyan, mint akinek ő a fogalmazója. Minden munkában eltöltött óra csak ezt erősíti benne, na és azt, hogy a kegyelmes urának van egy gyönyörű lánya, aki felé reménytelen érzelmeket táplál. Az idő teltével kiderül számára is, hogy szerelme nem kerülhet viszonzásra és ez után visszafordíthatatlanul a saját világába fordul.
Keresztes Tamás fokozhatatlan hitelességgel játssza szerepét. Alakítása kellően komikus és a megfelelő időpontokban tragikus testet ölt. Popriscsin valóban ott élt a színpadon, végig odakötve a nézők tekintetét.
Bodó Viktor szintén remek munkát végzett. Az ikonikussá vált Horvai István rendezés után, mely 1977-ben megfilmesítésre is került, ez egy újabb ikonikus feldolgozássá nőheti ki magát. A film főszereplője, a legendás Darvas Iván mellett Keresztes Tamás probléma nélkül megállja a helyét. Bodó talán eredetibb színpadra vitelt eszközölt Gogol művéből, több ötletesség és egyediség volt benne. Keresztes Popriscsinja pedig jobban belevitte a nézőt a játékba, el tudta hitetni a meséjét, ezzel közelebb kerülve a közönséghez. Ő kezdetben csak egy habókos szerethetőbb és emberibb figura volt, szemben Darvas Iván alakjával, akit az elejétől tébolyultnak lehet tekinteni, erős vonalat húz maga köré, távolságtartást ébresztve.

Az előadás hangulatának nagy jelentőséget ad egy zseniális, és formabontó ötlet, a looper használata. Keresztes Tamás a hangkeverő segítségével hangmérnökként is debütál, ugyanis élőben veszi fel, játssza le, és keveri össze mesteri DJ-ként az általa mondottakat, énekelteket, nyomatékosítva a hangulatkeltést, ezzel hatalmas hatást érve el.

2016. 07. 17.

Én és a kisöcsém

150 perces időkapszula


Egy laza, könnyed nyári este miért is ne szólhatna, egy laza és könnyed zenés darab megnézéséről? Az Én és a kisöcsém erre nyújt kínálkozó alkalmat a Szegedi Szabadtéri keretében. Szóval pléddel és párnával fel, és irány a Dóm tér!
Réthly Attila rendezése nem félt eltérni az alapműtől, és ez kifejezetten előnyére vált az előadásnak. Noha így elég hosszúra nyúlik, mégis szórakoztató tud maradni a darab. Maár Gyula film adaptációjához képest kifejezetten maibb, pörgősebb lett, nem csoda, a játékfilm létrejötte óta eltelt 27 év, és ez érződik is.
Több aktuális, vicces kiszólással is gazdagodott a mostani feldolgozás. Továbbá nem csupán a mű szerkezetében történt változtatás, annak történetén is frissítettek, illetve bővítették Eisemann Mihály más szerzeményéből ismert dalaival, így például a Hyppolit, a lakáj közkedvelt Pá, kis aranyom, vagy éppen a Makrancos hölgyből ismert, Május éjszakán csengő dallamaival. Ennek eredményeként a nézőt könnyebben magával ragadják a fülbemászó ritmusok, és óhatatlanul is azokat dúdolva megy haza.

A színpadkép a klasszikus hangulatnál maradt, igazi látványt a jól tervezett koreográfiák adnak. Lőcsei Jenő ki tudta tölteni a hatalmas színpadot a szintén klasszikusnak mondható, ’30-as éveket idéző táncos elemekkel. Látványban nem volt szűkölködés pirotechnikailag sem, volt tűzijáték, görögtűz, minden hatásvadászat, ami szem- szájnak ingere. 
Kellenek is ezek az eszközök, mivel történetileg nem egy túlbonyolított história. Hiszen ez is egy olyan operettesen kuszált, és olyan operettesen végigvezetett szerelmi történet, aminek már az első negyed órájában megfejthetjük a végkimenetelét, és nem kell hozzá nagy szerencse sem, hogy helyesen tippeljük meg, a szerelem győzedelmeskedését, oly sok bonyodalom és eldalolt nehézség után.

Na de az operetteket nem a komoly tartalmukért szeretjük, és igen, nem is a mély, kidolgozott figurák miatt. A darab karakterei mégis szerethetők, remek színészi alakításokkal. Kelemen Kató, (aki egyben Frici is), Szinetár Dóra játékában teljesedik ki, míg élete párját, Andersent (aki dán, de nem a meseíró), Dolhai Attila kelti életre. Kettejük szerelméért megy a macska-egér játék, segítőkkel és hátráltatókkal. Bár leginkább ők saját maguk hátráltatói.
Az előadás üde színfoltja Jordán Tamás Zolestyákja, (sőt inkább Zizije) aki a női álruhával egyben magára vonta az amorózók figyelmét is, nem kis helyzetkomikumokat teremtve. Végül a sztori nem lehetne teljes a két kelekótya, szerencsétlen nyomozó Dr. Sas és Dr. Vas nélkül sem (Homonnay Zsolt, Peller Károly).
Ez a felnőtteknek szóló mese elrepít a hamisíthatatlan Eisemann-dallamokon keresztül egy bohókás, és könnyed világba, ahol önfeledten nevetgélhetünk és bólogathatunk ritmusra, nagyjából két és fél órán át.

Gengszterek

Maffia sztepp Mindig felüdülés egy kuriózummal találkozni a Szegedi Nemzeti Színház műsorában; valami olyannal, ami más, mint a többi előadá...