THEALTER - Reisz Gábor: Nem beszélve arról, hogy…

Polaroidok egy életről

Iskola. Továbbképzés. Karrier. Társ. Gyerekek. Ahogy felnőtt életünk során egyre több és több döntést kell meghoznunk, mindig felmerül a kérdés – döntés után pedig ott kísért a kétség –, hogy vajon melyik a jó út. Az, ha beállunk a sorba? Ha a trendeket követjük? Ha ragaszkodunk a saját igazunkhoz és azt védjük minden áron? Ha az arany középútra törekszünk? És ha már kompromisszum, meddig mehetünk el? A KV társulat Nem beszélve arról, hogy… című alkotásáról kijőve pontosan ezek a kérdések kavarogtak a fejemben.

Fotó: thealterphoto2024

Ha egy darabot Reisz Gábor írt és rendezett, akkor tudhatjuk, hogy ott valami egészen egyedi nézőponttal ismerkedhetünk meg, főleg, hogy az alkotót inkább a filmvászonról ismerhetjük, így feltehetőleg ötvözni is fogja a két műfajt. Egyik megérzésünkkel sem tévedünk, hiszen a Nem beszélve arról, hogy… valóban a hétköznapok egy sajátos aspektusát ragadja ki és nagyítja fel, amolyan reiszgáborosan, illetve a darab valóban a színház és a mozi határán mozog – nemcsak témájában, de megoldásaiban is. A rövid, snittszerű jelenetek, amelyek alatt a díszlet nélküli, mindössze pár székkel benépesített és teljesen a nézői képzeletre támaszkodó színtér újra és újra teljesen átalakul, egyszerre szórakoztatóan és drámaian, de mindenképpen pörgősen váltják egymást. Mintha a ‘90-es évek impróklubjaiba beszabadult volna egy túlságosan lelkes vágó.

Fotó: thealterphoto2024

A téma pedig mi lenne más, mint a filmkészítés. Viola (Száger Zsuzsanna) épp a négyhaton tart hazafelé férjével, a rendkívül népszerű íróval, Endrével (Szabó Domokos), amikor véletlen kihallgat egy telefonbeszélgetést egy Laura nevű nőről, aki egyszer csak szőrén szálán eltűnt. (Eltűnése pedig azért is rendkívül érdekes, mert a Laura személyisége és egy iratszekrény által nyújtott izgalmak között több ismerőse is párhuzamot von.)

Fotó: thealterphoto2024

Viola tehát nekigyürkőzik, és a darab által felölelt nagyjából két évét arra áldozza, hogy megfilmesítse Laura életét. Az persze sok szempontból megkérdőjelezhető, hogy miként írhatunk egy olyan ember életéről bármit, akivel soha nem is beszéltünk, de ebbe a kátyúba most ne menjünk bele. Főleg, mivel a végső produktum tényleg csak nyomokban tartalmazza majd Laurát, aki egy adott ponton fel is bukkan – bár kételyeket korántsem oszlat el. A végeredmény sokkal jobban tükrözi Viola ki nem mondott vágyait (a férfi főszereplő nevét például többször elírja: Károly helyett Endre kerül a forgatókönyvbe), a tűzről pattant producer, Márta (Urbanovits Krisztina) törekvéseit a költségek csökkentésére, vagy a marketingcsoport őrületeit, mint Laura belső motivációit.

Bár eltökélt rendezőnk már az elején kijelenti, hogy nem akar kompromisszumokat kötni, hiszen Laura lénye – szerinte – pont erről a megalkuvást nem ismerő szabadságról szól, hamar kiderül, hogy ezen törekvése komoly akadályokba ütközik, mígnem kijelenthetjük, hogy mást sem tesz, mint megalkuszik. Egy olyan közegben mozog ugyanis, ahol a vágótól a közönségig mindenki a saját narratíváját szajkózza, az övét pedig igazán senki, még a férje sem akarja megérteni. Arról már ne is beszéljünk, hogy Laura gyakorlatilag soha meg nem ismert valódi története pedig egyenesen a süllyesztőben végzi – mondhatni a keresztvízzel együtt a gyereket is kiöntjük.

Fotó: thealterphoto2024

Viola ráadásul olyan elveszett a saját világában és a saját forgatásán, mint a gyakornok, aki egész végig egy kávéval a kezében bóklászva próbálja kiokoskodni, ki is az a Fóka, akinek az italát a kezében egyensúlyozza. Tudatosan egyszer sem határoz a saját víziója ellenében, az apró döntések és alkudozások azonban lassacskán úgy koptatják le róla a szükséges éleket és csiszolják laposra, mint folyó a kavicsokat. Emiatt részben szánjuk, de nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy valahol ő az egyetlen, aki kiállhatna magáért és a víziójáért – mert az egyértelmű, hogy más nem fog.

Száger Zsuzsanna játéka finom és hiteles, Violát hibáival és szerethető tulajdonságaival együtt tárja elénk, de a többiek, Kenéz Ágoston, Szabó Domokos, Tarr Judit, Urbanovits Krisztina, és Walters Lili alakítása is páratlan. Néha másodpercek alatt, minden átmenet nélkül váltanak karaktert – mindezt hibátlan ritmusban, egymás renzdüléseire hiperérzékeny antennaként reagálva.

Fotó: thealterphoto2024

Zárásként pedig mindenképpen muszáj egy bekezdést szánnunk a címnek – ha már Reisz Gábor egy egész jelenetet szánt a címről szóló marketingbeszélgetésnek. Az említett jelenet, melyben a marketingcsapat égre-földre esküszik, hogy a négy szónál hosszabb című filmeket senki sem nézi meg, egyébként már önmagában meglehetősen kacagtató, méginkább azzá válik azonban, ha sorra vesszük, az író-rendező a való életben milyen címekkel vált híressé (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Rossz versek, Magyarázat mindenre). A cím azonban nemcsak annak derengése, hogy mennyi minden maradt és maradhatott kimondatlan, de egyben fricska a világ összes marketingesének, akik úgy gondolják, a statisztika többet ér, mint az egyéniség.

Fotó: thealterphoto2024

Viola (és valahol Laura) története egy őszinte alkotói kitárulkozás a művészi identitáskeresésről és arról, milyen akadályokba ütközik az, aki nem hajlandó, vagy legalábbis igyekszik nem kompromisszumot kötni. Nem pályakezdő ugyan, elméletileg kiforrott személyiséget és stílust tudhat magáénak, azonban ehhez hiába ragaszkodik, a trendek, a könzöségfelmérések és a pénzügyi támogatások sodra mégis megingatja. Nem egyszerre, hanem óvatosan elkoptatva állhatatosságát – mert az élet ritkán múlik nagy döntéseken, sokkal inkább apró elhatározások sorozatán.

A színdarab lezárása több kérdést is nyitva hagy, melyeket mindenki nyugodtan értelmezhet a saját módján (a végső jelenetben többen meg is teszik), azt a kérdést azonban mindenképpen nekünk szegezi: mi mit választanánk?

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotók: thealterphoto2024

THEALTER - Sorstalanság

Ketten egy marhavagonban

Legyen szó ókori mondák hőseiről, depressziós írónőkről, vagy tulajdonképpen bármilyen emberi konfliktusról, Bagossy Júlia mindig megtalálja a módját, hogy egy kompakt, kicsi térbe olyan komplex tragédiát sűrítsen be, hogy a színház padlója is beleremegjen. A Kertész Imre Nobel-díjas író könyvét feldolgozó Sorstalanság című drámával sincs ez másképp. Egyszerű, szinte szegényes díszletéről és kellékeiről valahogy ordít a minden pátoszt nélkülöző, a történetet mégis az eposzok magasságába emelő hétköznapiság, amely minden percben érezteti a nézőkkel, hogy ezek a történetek valódiak. Hőseik hétköznapi emberek, történéseik pedig bárkivel – velünk is – megtörténhetnek, bármennyire is szeretnénk menekülni a nyomasztás elől.

Fotó: thealterphoto2024

A nyomasztás pedig abban a percben kezd el felkúszni az ember mellkasán, hogy meglátja Köves Gyurit (Gloviczky Bernát) dekázni a „színpadon”, majd fokozódik, amikor belép Köves Gyuri (Jakab Balázs), és elmondja, miért nem ment ma iskolába. Meg hogy milyen jól néz ki a focipálya a munkatábor határában. Mert ilyen ártatlan ő, az alkalmassági vizsgát, ahol emberéletekről döntenek, tesiórához hasonlítja, és azt hiszi, a haláltáborban focizni fog. De miért is ne lenne ártatlan, hiszen 15 éves, rendes polgári családban nőtt fel, és nemrég csókolt meg lányt először. És még nem érti, miért is értené, mit jelent a mellén hordott sárga csillag, illetve amikor a nagybátyja közli vele, hogy mostantól ő is a közös zsidó sors részese.

Fotó: thealterphoto2024

Az ugyan meglepő lehet, hogy egy monológot ketten adnak elő, a duplázás azonban egy merész ötletességgel végrehajtott csíny, egy kétélű kard. Az, hogy mindig csak az egyik fiú beszél, miközben a másik a saját belső monológját illusztrálja – néha az elhangzó szavaknak megfelelően, néha azokkal ellentétesen, de mindenképpen elképesztően pontos ritmusú szinkronban mozogva –, hol oldja a feszültséget, hol pedig fokozza.

Így Köves Gyuri vívódásaiba is intim betekintést nyerhetünk: abba a harcba, amit a helyzettel és az elemekkel vív, és abba is, amit önmagával. Mert hiába él történelmi időkben, Gyuri azért csak egy kamasz fiú, aki önmagát keresi, és bár környezete felnőttként tekint rá, valahol mégiscsak egy gyerek, akit jobban leköt a lábbelije vagy a kártyavár állapota, mint az a kazalnyi ideológia, amely alapján közel hatmillió embert küldtek vele együtt a halálba.

Fotó: thealterphoto2024

Gyuri a halállal szembenéző ártatlanság kvintesszenciája, aki néhány nyomorúságos kellék között igyekszik túlélni. A kelléktár ugyanis igencsak szerény: néhány tégladarab, aláfestő zeneként egy, az idő végtelenségére emlékeztető looper (mintha a marhavagonra szállva Gyuri téren és időn kívülre távozott volna), illetve pár eldobott ruhadarab és cipő, amelyek ugyan a felnőtteket hivatottak jelképezni, amelyekről azonban lehetetlen nem az auschwitzi fogkefékre vagy a duna-parti cipőkre asszociálni.

Azt, hogy a történelmi események idején az embert általában minden eszménél jobban leköti az például, hogy most kénytelen valaki mással osztozni a csajkán, amit eddig sosem tett, már George Orwell is megírta a spanyol polgárháború kapcsán: „Elsősorban nem az járt a fejemben, hogy mi a rossz és mi a jó ebben a nyomorúságos, önpusztító marakodásban, hanem egyszerűen az, hogy milyen kényelmet tetőn üldögélni, ahol egyre kegyetlenebbül mardos az éhség.”

Fotó: thealterphoto2024

Gyuri látszólag brit sorstársához hasonlóan elvész a részletekben, és többet mesél a nagyothalló nagymamáról, az útitársak öltönyéről és a lágerkosztról, mint arról, miért gyűlölik őt ennyire, az érzékeny rendezésnek és az utolsó mozdulatig precíz, zsigerekig hatóan őszinte színészi játéknak köszönhetően a háttérben mégis összeáll a kép. A kép a történelem sodrába keveredet fiúról, és a sorsról, amelyet nem ő választott.

A kép, amelyet minden bizonnyal hazaviszünk és egy jó darabig még a szívünk fölött hordunk.

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotók: thealterphoto2024

THEALTER - Búcsú

A kamu zabigyerek és a csíksomlyói búcsú legendája

Egy csíksomlyói legenda szerint azok a zarándokok, akik éjjel virrasztva várják a napfelkeltét a Somlyó-hegyen, és hajnalban belenéznek az első sugarakba, meglátják a Szentlelket és megtisztulnak. Szerencsére a Thealter nézőinek nem kellett Erdélyig zarándokolni egy kis tisztánlátásért, elég volt beülniük a bOdyssey Projekt Búcsú című darabjára. Keserű Imre rendezése ugyanis kegyetlen őszinteséggel vázolja fel számtalan magyar család, magyar fiatal útkeresését a keresztény-konzervatív értékrend, a folyamatosan a fülünkbe zakatoló, egyre kétségbeejtőbb hírek, és az illékony ideológiák útvesztőjében, ahol tapasztalatból mondom, egyáltalán nem könnyű eligazodni. Mindezt úgy, hogy közben mi magunk, a többi résztvevővel együtt is sebekkel lépünk bele ebbe az érzékeny, terhelt diskurzusba.

Fotó: thealterphoto2024

Adott tehát egy tökéletes magyar család: a szabadságharcos apa, Imre (Keserű Imre), aki ellenben könnyeit se szégyelli, Rebeka néni (Forgó Rebeka), a gondoskodó anya, aki bármire képes még a szomszéd gyerekéért is, nemhogy a sajátjaiért, Boró (Kovács Boróka), a legidősebb gyerek, az örök mediátor, akinek a vállán nyugszik minden családi tevékenység sikere, Katika (Papp Katalin), anya kicsi kedvence, a család romantikusa, és Pali (Nyáry Pál), a szerethető csínytevő. És mivel sok jó kis helyen is elfér, Pali barátnője, a szende Emese (Szappanos Emese), a hátrányos helyzetű Zsófi (Tarczali Dorina), és Boró exe, a Bosch-füzetből zsoltárt szavaló Marci (Balogh Márton) is gyakori vendég az asztalnál – utóbbit mondjuk senki se hívta.

Fotó: thealterphoto2024

Katolikus családunk annyira makulátlan, hogy a valamiért folyton náluk leledző Bence atya (Erdős Bence) – akit szintén senki se hívott – őket szeretné jelölni a Püspök Úr pályázatára, amelyet ha megnyernek, ingyen utazhatnak a csíksomlyói búcsúba. Már az első jelenetben is egy vidéki dillbe csöppenünk tehát, ahol a család egy, az apjuknak fontos évfordulót ünnepel lelkesen. Jó, a hangulat egy kicsit feszült ugyan, de ilyesmi még a legjobb családoknál is előfordul, főleg fontos események előtt.

Arra azonban hiába számítunk, hogy a feszültség alábbhagy, a harmóniába ugyanis hamarosan disszonáns hangok vegyülnek, amelyeket csak fokoznak a jeleneteket elválasztó szünetekben elhangzó, a 2015-ös migránsválságot taglaló hírszösszenetek, míg a végén teljesen el nem uralkodik a káosz – természetesen Bence atya jelenlétében. Lassan pedig arra is fény derül, hogy a családtagok őszintesége egymás felé, illetve az áhított családi béke léte legalább annyira megalapozatlan, mint a búcsúban ünnepelt 1567-es hargitai csata történelmi hitelessége.

Fotó: thealterphoto2024

A zsebdiktátor Imre még azt is nehezen viseli, ha a lánya nem az ő kedvenc dalát énekli a felvételin, Rebeka néni pedig többször is tanúbizonyságát adja, hogy a szeretet és a gyilkosság (vagy egy kamu zabigyerekről szóló pletykák elterjesztése a városban) nála vígan megfér egymás mellett – a cél ugyanis minden esetben szentesíti az eszközt. Boró összeszedettsége hatalmas terhet ró a mentális egészségére, Katika érzékenysége mögött egy mindent átíró titok lappang, Pali pedig a rosszcsont szerepébe bújva próbálja humorral elütni az egésznek az élét. Amikor pedig már azt hisszük, az idegeink pattanásig feszültek, és ezt nem lehet tovább fokozni, mindig van egy kínosabb jelenet. Egy mélyebbre vágó mondat. Egy újabb hungarista közhely, amit ki lehet pipálni.

A fiatalok egyre reményvesztettebben keresik önmagukat, a szülők pedig foggal-körömmel igyekeznek valami értéket közvetítetni – mindezt minimális díszletben, ütős dialógusok során. Már ha egyáltalán dialógusnak nevezhetünk valamit, amelyben valódi kommunikáció, kölcsönös megértés a lehető legkevesebbszer alakul ki, és a felek gyakran még abban sem tudnak megegyezni, egy-egy fogalom mit jelöl. Ennek legszebb és legszívbemarkolóbb illusztrációja talán a pillanat, amikor Rebeka néni és Zsófi úgy beszélnek el egymás mellett párbeszéd címszóval, mintha két alternatív valóságban élnének.

Ettől függetlenül egy percig sem tagadható, hogy a szereplők alapvetően nagyon szeretik egymást – a színészek őszinte gyötrelme híven tükrözi, hogy gyakran pont a hozzánk legközelebb állók tudnak minket a leginkább megsebezni. És miközben pedig a család élete és integritása lassan darabjaira hullik, az első jelenetben összerakott dekor úgy szomorkodik a falon, mint egy elcseszett mementó.

Fotó: thealterphoto2024

A Búcsú rendezése ötletes és pörgős, egy percig sem hagyja ellankulni a figyelmet, miközben néha humorral oldja a feszültséget – persze csak azért, hogy percekkel később még jobban fájjon a gyomros. A karakterek jellegzetesek ugyan, de nem nevetségesek. Pont annyira túlrajzoltak, hogy tudjunk rajtuk nevetni, de lássuk az igazukat is. Mert mindenkinek van egy igaza, egy értékrendje – ezt pedig néha nehéz megérteni egy olyan intim és elvileg homogén közegben, mint amilyennek a családot elképzeljük.

Bár rengeteg humorral operál, a Búcsú nem paródia. Inkább kórkép a magyar valóságról, a magyar családokról. A magyar tragédiáról, amellyel jó lenne szembenézni, hogy tényleg megtisztuljunk végre. 2015-ben és ma egyaránt.

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotók: thealterphoto2024

THEALTER - Wonders of Transylvania – áldokumentarista előadás

Office – Transylvania edition

A Thealter esti előadásaiban mindig van valami hátborzongató. Igen, még akkor is, ha júliusban este nyolckor még világos van. Az ember megérkezik a Zsinagóga udvarára, majd miután eltépték a jegyét, elnyeli a történelmi épület sötét torka. Egyes esetekben a borzongást az is fokozhatja, hogy az adott darab éppenséggel horrorelemekkel is operál. Olyanokkal, amelyek Bram Stoker ikonikus regényére, a Drakulára utalnak vissza, és olyanokkal is, amelyek túl ismerősek és valóságosak ahhoz, hogy ne rémüljünk halálra tőlük. 

Fotó: thealterphoto2024

Miután fejet hajt a horrorirodalom egyik atyja előtt – hiszen az egyik karakter pontosan ugyanúgy panaszkodik a késős vonatok miatt, mint az ifjú ügyvéd a legendás regény első soraiban –, a Wonders of Transylvania öt kolozsvári fiatal (plusz a magyarországi rendező) erőfeszítéseit mutatja be, akik igyekeznek összehozni egy a román-magyar kapcsolatokat feldolgozó performanszt, miközben annak bemutatására is áldoz pár jelenetet, hogy milyen is egy alternatív társulat élete. (Azt hiszem, annyit spoilermentesen elárulhatok, hogy cseppet sem fenékig tejfel, de ezzel talán minden THEALTER-rajongó fájdalmasan tisztában van.)

Fotó: thealterphoto2024

Habár először mindenki nagyon lelkes, ahogy az sejthető, a próbák végül állandóan vitába torkollnak, hiszen akármennyire is szeret itt mindenki mindenkit, még abban se tudnak megegyezni, hogy Hunyadi Mátyás román vajda vagy magyar király volt-e, esetleg tényleg fontos-e a büdzsé legnagyobb részét egy műóriáskerékre áldozni. Aztán amikor Székelyföld megszavazza az autonómiát, miközben a rendező elkezdi vámpírnak képzelni magát, a szereplőkről pedig kiderül, hogy mindegyiket jobban leköti a saját egzisztenciális krízise, mint az előadás, a feszültség és a nemzetközi helyzet egyre fokozódik. Ezt a fokozódást, valamint az elkerülhetetlennek tűnő katasztrófát pedig a közönség premier plánból nézheti végig. A szövegkönyv szerint ugyanis úgy követjük nyomon a lassan darabjaira hulló projekt minden lépését, mintha egy divatos Netflixes dokumentumfilmet néznénk – hiszen nem csupán a próbafolyamatot, hanem a szereplők gondolatait is megismerhetjük kis videóinterjúikon keresztül. 

Fotó: thealterphoto2024

Bár a mockumentary, azaz az áldokumentarista műfaj – amikor egy játékfilm dokumentumfilmként próbálja magát pozicionálni –, a századforduló környékén vált igazán népszerűvé, már az 1950-es évektől fogva létezik. Sőt, korai előfutárai pedig már a ‘30-as években is megjelentek (gondoljunk csak Orson Welles ikonikus áprilisi tréfájára, amikor H. G. Wells Világok harca című munkáját úgy adta elő a rádióban, mintha valódi eseményeket kommentálna, ezzel tömeghisztériát okozva). Hőseink tehát úgy játszanak szerepet, hogy olyan színészeket alakítanak, akik mintha magukat alakítanák mindenfajta – szándékolt – színészkedés nélkül. A koncepció tehát, bár egyszerűnek tűnik, igencsak emlékeztet a darabban emlegetett, vidámparkokból ismert tükörteremre. 

Fotó: thealterphoto2024

A darab alapvetően ügyesen operál a mockumentaryktól megszokott iróniával és kikacsintásokkal, amelyek kifejezetten jól működnek egy olyan közegben, ahol mindenki igyekszik jobb színben feltűnni, ráadásul az egészet megfűszerezi egy kis bábeli zűrzavar. A színészek, Pál Emőke, Alexandra Caras, Tavi Voina, Gáspár-Barra Szilárd, Kolcza Rebeka, Oana Mardare, ugyanis többnyire három nyelv, a román, a magyar és az angol között váltogatnak észveszejtő gyorsasággal (néha olyannyira, hogy a feliratok kivetítése sem tudja őket követni).

Fotó: thealterphoto2024

Aki valaha eltöltött pár percnél több időt egy olyan közegben, ahol a nyelvek váltogatása egy társalgáson belül (szaknyelven: kódváltás) nem kuriózum, hanem norma, az pontosan tudja, mennyire izgalmas is ez – és milyen kiváló módszer arra, hogy felfedje a lappangó, eltagadott érzelmeket, hatalmi játszmákat. A deákferencbajszos magyar Rómeó és a giccses álmokat dédelgető román Júlia (a magukat alig megalomán módon új Ádámnak és Évának tituláló Attila és Andreea) szerelme például angolul szökken szárba, a szakítás azonban már románul zajlik. A román Ion és Silvia pedig hiába esküsznek meg rá, hogy imádják a magyarokat, még a székely Eszter családnevét sem képesek helyesen megjegyezni, magyarul pedig egy árva szót sem értenek. A rendezőasszony előzékenyen igyekszik mindig angolul beszélni – kivéve, ha ideges –, Eszter és Attila azonban előszeretettel tesznek magyarul megjegyzéseket.

És itt, ahol még a gyerekeknek szánt bábjáték is őstörténeti vitává fajul, ahol még a Wikipédia alapján se tudja senki eldönteni, ki a hős és ki a gyilkos, és ahol többezer év véres történelmén és etnikai terheltségén kellene egy uniós pályázat keretein belül túllépni – mindössze pár hét alatt, ahogy a falra aggatott és a rendező által lelkesen ikszelt naptár emlékeztet minket – az indulatok hamar jóvátehetetlenül elszabadulnak. 

Fotó: thealterphoto2024

Talán a darab egyetlen hibája, hogy nem eléggé. A lőporos hordó, amelyen hőseink az első rasszista viccek elhangzásától kezdve olyan kényelmesen ücsörögnek, valahogy csak nem akar felrobbann, és így némi ürességet hagy maga után. Bár az nem derül ki, ez kihagyott ziccer-e vagy tudatos rendezői döntés Boross Martin részéről, az bizonyos, hogy a Wonders of Transylvania számtalan olyan gordiuszi csomót vonultat fel, amelyekkel több mint 1 millió erdélyi magyarnak és 17 millió románnak nap mint nap szembe kell néznie, amelyeket egyelőre lehetetlen átvágni, és talán nem is lehet, illetve amelyek, akár tudomást veszünk róluk, akár nem, minket is érintenek itt, a határ ezen oldalán. Így mindenképpen arra kényszerülünk, hogy az előadás befejeztével mi is magunkkal vigyünk párat Erdély csodáiból.

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotók: thealterphoto2024

THEALTER - Bonci – anatómia szigorlat szünet nélkül

Maradj velünk, amíg felvágjuk...

 „Kedves Laci! Köszönjük, hogy csatlakoztál hozzánk, ebbe a baráti légkörbe. Kérlek, maradj velünk, amíg felvágjuk a beteg szívét, máját és agyát. Köszönjük!” (idézet a darabból)

Fotó: thealterphoto2024

Ha vannak orvos ismerőseink, bizonyára hallottunk már arról, hogy az orvosi egyetem nem éppen madárcsicsergős pipacsmező, ahol az ember csak úgy végigszökken, aztán a barátság erejével meggyógyít mindenkit. Oh, nagyon nem.

Kezdjük ott, hogy – tudomásom szerint – már az első félévben találkozhatsz hallgatóként formalinban szétmállott testekkel, ahol a bűz, az emberi lét múlandósága, a már egyáltalán nem emberi testrészek látványa együttes erővel ég bele a retinádba, hogy egy életre elegendő munkát adjon a léleknek. Aztán, mikor átküzdöd magad az anatómia, biokémia, élettan és minden más egyéb kedves kis ösvényecskéjén, és már épp vennél egy nagy levegőt, hogy megcsináltad, innen már nincs lehetetlen a nyakadba borul az orvostudomány egész palettája, ahol muszáj, hogy megálld a helyed, mert végülis segítő szakember leszel, szóval kell, hogy legyen bármi épkézláb tudás a kezedben. Aztán végzel az egyetemmel, kitesznek a kapun kívülre, megköszönik a részvételt és mehetsz Isten hírével. Sok sikert!

Nos tehát, egy mondatban összefoglalva: Orvosnak lenni nem egyszerű. Ovostanhallgatónak meg pláne. 

Ezekkel a szorongásokkal és aggodalmakkal, illetve a közelgő anatómia szigorlat nyomásával kell megküzdenie annak a hattagú baráti társaságnak, akik a sikeres vizsga érdekében, hát hogy is mondjam finoman… ellopnak egy holttestet, az egyetemről. 

Persze, gondolhatjuk, ilyen a valóságban úgysem történne, csakhogy a darabot egy hazai esemény inspirálta, ahol norvég orvostanhallgatók Debrecenben illegálisan belibbentek a boncterembe tanulni.

Fotó: thealterphoto2024

A mi szereplőink ennél azért kissé továbbmentek, hiszen ők nemcsak, hogy  beszöktek a lélektelen testek közé, hogy felkészüljenek a közelgő anatómia szigorlatra, hanem egyenesen fogták, kiemelték a helyéről és egy utolsó útra invitálták a holttestet, hogy aztán egyikük lakásán felboncolva tanulgassanak.

Az már a darab elején kiderül, hogy miközben az egyetem terhe mindenki vállát nyomja, nem ez az egyetlen nehézség, amivel a szereplőknek szembe kell nézniük, az élet sem hagyja nyugodni őket. Vagyis, sokkal inkább az élet és a halál, az én és a nem én, a képes és képtelen meg nem álló szinkronitása az, ami fojtogatja őket.

Aztán egyszer csak berobban a térbe egy hulla fekete zsákban és megáll a levegő. A csendben pedig csak saját gondolataink kattogása visszhangzik: Ugye nem szereztek igazi hullát a darab kedvéért? Remélem nem, mert én akkor tuti elhányom magam. Az legális egyáltalán? Ugye nem legális? Férfi vagy nő van a zsák alatt? Meztelen? Bábu? Élő, igazi ember? Könyörgöm, ha igazi ember, akkor élő ember legyen!

Megnyugtatok mindenkit, igen, a darabban vannak koponyák, igen anatómiai képek is, igen explicit meztelenséget is lát a néző. De semmi olyan nincs benne, amivel egyszerű emberként, a mindennapokban vagy egy biológia könyvben ne látnánk. És ezt is olyan ízlésesen, olyan orvosisan távolin, mégis emberien közelien tárják a néző szeme elé, hogy nincs min megrökönyödni, nincs min felháborodni, nincs mitől tartani.

Fotó: thealterphoto2024

S mikor a hullazsák kinyílik, s megkezdődik a „bonci”, nem látni és hallani mást, csak leendő orvosokat, akik igyekeznek valami épkézláb tudást összeszedni, hogy aztán nekünk segítsenek. Persze, a dolog csöppet sem ilyen egyszerű. A „bonci” egészen addig zökkenőmentes, míg Laci a pizzafutár-színész be nem libben az albérletbe, hogy tanácsot kérjen zúgó fülére. Aztán meglátja a hullát. És elájul.

„Aki nem azt csinálja, amit mi csinálunk, annak ez nem normális.”

(idézet a darabból)

Mert mi, egyszerű emberek nem állunk készen egy hulla látványára. Az orvosok mások, ők simán megeszik az ananászos pizzát a formalin szagú lakásban és igen, belevágnak az ember húsába, ha arról van szó. Van bennük egy tartás, egy távolság, ahol összeszövődik hétköznapiság és szürrealitás. De nekünk és Lacinak, a hétköznapi embereknek, ez egy olyan határ, egy olyan világ, amibe belelépni kényelmetlen, ijesztő és megrázó. Ami úgy a miénk, hogy nem a miénk.

„Az emberi test, az egy nagyon bonyolult gépezet, egy biogépezet.” 

(idézet a darabból)

És a történet innentől válik a kavalkádosnál is kavalkádosabbá, a feszültnél is feszültebbé. Rá kell, hogy jöjjünk, hogy attól, hogy emberek vagyunk, mi is, mint egy gép működünk. És az orvosoknak, akárcsak egy autószerelőnek, muszáj megérintenie, megértenie ezt a szerkezetet és ennek ára van. Igen ám, csak, hogy a testünknek is van egy integritása. De meddig tart ez?

„Ja, mert kikaparni belőled egy gyereket, az nem a test integritásának a megsértése.”

„Ez olyan, mint mikor megeszed a kenyeret. A kenyér nem a te részed.”

(idézet a darabból)

Fotó: thealterphoto2024

A darab felteszi a kérdéseket, de nem válaszol rájuk, nem foglal állást. És, amikor már azt hisszük, hogy minden feltárult előttünk, már mindent átforgattunk, még egy dilemmával szembe kell, hogy nézzünk: Vajon akkor is rendben van ezen a biogépezeten tanulni, ezt szétvágni, mikor a test, ami előttünk fekszik, megtelik lélekkel?

A Boncit mindenkinek érdemes megnézni, akár orvosok vagyunk, akár nem. Érdemes megnézni, mert nem engedi, hogy elfordítsd a fejed a dilemmák elől és az együttérzés vagy a tudomány köntösébe burkolózva bezárd ajtóid a másik fél előtt. Nem, megállít a két út találkozásánál, ahonnan nem tudsz továbbmenni és a megadás feszültségével a gyomrodban és nyomásával a mellkasodban arra kell, hogy rájöjj, egyik oldalt sem lehet elítélni.

Feláldozhatja-e a tudomány az embert? És fordítva: feláldozhatja-e az ember a tudományt? Meghalhat-e az orvoslás oltárán a lélek? Segít-e nekünk, ha ezt nem teszi? Örök kérdés, amire talán nincs válasz. Mert, amint az orvos felfogja, hogy az előtte fekvő lényt fel lehet öltöztetni, hogy valaha szerették, hogy volt, mikor énekelt, már nem tud többé orvos lenni. De hogyan maradhat ember, ha mindezt elfelejti?

S nekünk, akik ezt nem értik, akik nem vágnak és varrnak, nem műtenek és kezelnek, nekünk egyaránt jár a gyászolás és a gyógyulás ajándéka. Döntünk-e valamelyik mellett? Dönthetünk-e valamelyik mellett?

Kedves Olvasó! Nem kívánok állást foglalni, nem kívánok döntést hozni ezekben a kérdésekben. Nem az én posztom ezt tárgyalni. Mindenki döntsön a maga hite szerint. De, ha egyszer ott állnánk késsel a kezünkben, előttünk egy szerettünkkel, vajon a tudomány és az emberiség vagy a búcsú, a gyász és a lélek nyugalma lenne-e a fontosabb?

„Elment a madárka, üres a kalicka,

azt üzente vissza, visszajő tavaszra.

Ha tavaszra nem jő, búzapirulásra,

ha még akkor sem jő, tudd meg sohasem jő.”

(Idézet az előadáson elhangzó népdalból, forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár)

A cikk szerzője: Nagy Rita Anna

Fotók: thealterphoto2024