Mi ez itt? Bolondokháza?
Az évadban nem először kerül porondra egy felkapott, sokak által ismert mű a Szegedi Nemzeti Színházban. Dale Wassermann Kakukkfészek című színdarabját Vidovszky György vitte színre, öregbítve ezzel az eredeti regény Ken Kesey által jegyzett Száll a kakukk fészkére hírnevét, amiben még Milos Forman is meglátta egy film megalkotásának lehetőségét.
A történet egy elmegyógyintézetben játszódik, megismerhetjük az intézmény mindennapi körforgását, annak lakóit, dolgozóit. A nyolc összeszokott beteg és az ápolók életét azonban fenekestül felforgatja egy frissen jött idegen, aki nem hisz a “megszoksz vagy megszöksz” mondás létjogosultságában, sokkal inkább szeretné a rendszert saját képére formálni, és majd azt követően olajra lépni.
A színészek komoly próbatétel elé lettek állítva azzal, hogy közel két órán át egy-egy pszichés zavarral küzdő személy bőrébe bújjanak. Borovics Tamás, Vicei Zsolt, Nagy László, Károlyi Krisztián, Poroszlay Kristóf, Gömöri Krisztián, Szaszák Zsolt, és Vígh István alakításai nélkülözhetetlen mozgatói a darabnak. Gogol szavaival élve: “De jól adták a bolondot!” -ahogy a Popriscsin is mondja az Egy őrült naplójában. Na de ki a bolond ebben a rendszerben?
Az előadás végig feszegeti azt a kérdést, hogy vajon ezek a szereplők tényleg jó helyen vannak? Valóban szükségük van kezelésre, vagy csak nincs kitörési lehetőség, avagy beleragadtak egy folyamatos körforgásba, hiszen önszántukból “élvezik” a nővérek és ápolók látszólagos vendégszeretetét.
Szilágyi Annamária (Ratched nővér) vezetésével igazából egy uralmi helyzet alakult ki, demokráciának álcázva. A rend fenntartásában segítségére van még Borsos Beáta, Szívós László, és Ádám Kornél szigorú, ám de megvesztegethető ápolóként valamint Pálfi Zoltán, mint főorvos. Míg a szembenálló pólust erősítve Ács Petra és Tánczos Adrienn lépnek színre, a “tökéletesen demokratikus kórterem” ellenpéldájaként.
Ebben a szépen fésült rendben tornádóként söpör végig a büntetés-végrehajtás szorításából menekülő McMurphy, Szegezdi Róbert megformálásában.
A produkció különlegességeként kiemelhető a zene. Monori András zeneszerző hangterápiát felidéző dallamokat lopott a darabba. Elektromos gitár és cselló is gondoskodik az egyik szereplő, Bromden törzsfőnök (Borovics Tamás) dalbetétjeinek aláfestésében, melyek hangulatkeltő keretként is szolgálnak a dramaturgiában.
Kellenek is ezek a dallamok, hiszen súlyos mondatok és gondolatok hangzanak el. Fontos kérdésekkel foglalkoztatják a közönséget, reflektálva társadalmi helyzetekre, problémákra az elfogadásról, az emberek egymáshoz való viszonyáról, az emberségről. Nemcsak a szereplők, minden néző sőt minden ember találkozott már ilyesmivel, amik viharként zúdulnak a mindennapjaikra. Amikre talán már a hétköznapokban fel se emeljük a fejünket, felismerhetővé válik az előadásban. Ha azonban akad valaki, aki megszegi a társadalom általánosan elvárt szabályait, aki nem illik bele a felállított, kilengést nem tűrő formába, szinte természetes folyamat eredményeként lökődik ki a rendszerből... mert így működnek a nagy demokráciák.
Michac Gábor jelmezei aprólékos részletekkel vannak kidolgozva, és ennek megfelelően komoly jelentéstartalmat is hordoznak magukban. Megjelenik például a fehér és fekete színek összeütköztetése, vagy a kényszerzubbonyt idéző szalagok használata. Ez utóbbi más érdekességet is tartogat ugyanis minden betegen máshogy vannak pozícionálva ezek a szíjak, ezáltal külön értelmet nyer egy-egy jelmez. A kosztümök két korszakot tárnak a közönség elé, a 80-as éveket és a futurisztikus jövőt.
Ez a feldolgozás aktuális bármikor, bárhol, bárkinek, és ha már a jövőképet is pedzegetjük, felmerül a kérdés: ebből a nyomasztó struktúrából vajon soha nem lesz kiút?
