Mindenki nagymamája
Nagymamám utánozhatatlan túrógombócának ízével a számban, éppen hogy megérkeztem a Thealter fesztivál zárására, ahol lehullott a lepel az idei díjazottakról is. Az eredményt elégedett mosollyal nyugtázva ültem be az előadásra, azzal a tudattal, hogy gyors hangulatváltásban lesz részem, mivel a színlap szerint a darab egy 90 éves, Auschwitz-Birkenau-túlélő néniről, Fahidi Éváról szól.
Az első részben úgy tűnt, nagyon elszámoltam magam, ugyanis a táncosnő, Cuhorka Emese és korát meghazudtolóan fiatalos partnere, Fahidi Éva korántsem egy gyászos, megrázkódtató emlékezést vittek színre, hanem valósággal játszottak a színpadon. A darab menete végtelenül egyszerű vonalat követ, pár gimnasztikai gyakorlat, amit néhány érdekes történet kísér, majd újra egy kis torna, és ismét az elbeszélések. Csupán az előadás végén áll össze a kép, hogy ezek a gyakorlatok csak a bemelegítés részei voltak. Bemelegítés a fináléhoz, a nagy tánchoz. Akárcsak a mesék, melyek során megelevenedtek gyerekkori történetek, nagy szerelmek, és vicces helyzetek. Azonban minden csak felvezetés volt az utolsó nagy történethez, a tábor, és az azt megelőző időszak emlékeihez. Szóval nevetéssel, és kíváncsiságtól csillogó szemmel kezdtünk, és könnyektől csillogó szemekkel fejeztünk, és mind e közben olyan volt, mintha a saját nagymamám históriáit hallgatnám. Fahidi Éva végig sugárzott, a teljes nézősereg nagymamája lett, 105 perc erejéig. Olyan volt, mint amikor a gyerekek csüngnek nagyszüleiken, hogy meséljenek még, és én is egyre többet szerettem volna megtudni, milyen is volt régen az élete, még mielőtt minden elromlott.
A borzongató auschwitzi haláltábor már megannyi lélekfacsaró történetet tudott létrehozni, és azokból már számtalan napvilágra is került, de egyszerűen még mindig lehet új szörnyűségekkel szembesülni. A lelkében még 16 éves túlélő szomorú elbeszélését is lélegzetvisszafojtva hallgatta a közönség. Mégis ámulatba ejtő, hogy mindezek ellenére a megőszült haj alatt egy hatalmas mosoly van, és szikrázó, másra is átragadó életigenlés jellemzi egész, színleléstől mentes, természetes lényét.
Hatalmas élmény látni az összhangot a fiatal táncosnő és az idős táncosnő között. Amíg az előadás elején Cuhorka Emese csak gyorsan kirohant, addig őt követve Fahidi Éva méltóságteljesen és magabiztosan kilépdelt a színpadra, és ezután közölte: „na ez a különbség kettejük között”. Persze érződik is, hogy minden más, mint egykor. Hiszen amíg a fiatal nő James Brown, Get up offa that thing dalát, addig a lelkében fiatal nő, Erik Satie: Gymnopedie, zongorajátékát hozta saját zenéül, és ez már sok mindent el is árul róluk. A több mint fél évszázados korkülönbség az elmesélt sztorikban is megmutatkozik, de ezek mégis fantasztikusan megvannak egymás mellett, sőt kiegészítik egymást. Amíg a 90 éves tapasztalataival tud segíteni, addig a harmincas éveit taposó az idős kor nehézségeit tudja könnyebbé tenni.
Szabó Réka rendezése a darab végére körbeér. Egy veszteségekkel és életre szóló fájdalmas törésekkel, traumákkal teli élet, csodálatos és felejthetetlen történetmesélésének lehettünk a szem-, és fültanúja. Bármeddig tudtam volna még ott ülni, és kérni: Nagymama mesélj még!
A darabbal, illetve Fahidi Évával foglalkozó dokumentumfilm jött létre A létezés eufóriája címmel, aki a darabot nem látta, legalább ezt érdemes megnéznie.
