2022. 12. 18.

A denevér

Mámoros éjszaka a slivovitz gőzében

Ha egyszer egy 3/4-es ütem felcsendül egy báltaremben, az szinte biztosan a Kék Duna keringő Johann Strausstól. Megannyi ismert ritmus fűződik nevéhez, egy részük akár tudat alatt is az életünk részévé vált. A denevér című operett szerzeményével sincs ez másképp. Ki gondolta volna, hogy a mű egyes dallama ismerősként hangozhat még azoknak is, akik a Tom és Jerry mesén nőttek fel.
A virtuóz melódiákat most a Szegedi Nemzeti Színház opera tagozatának, és énekkarának színe java tette emlékezetessé a Szegedi Szimfonikusokkal karöltve. 


Nem tudom, milyen lehetett az 1800-as években színházban ülni, de ha A denevérre váltott jegyet a publikum, garantáltan osztatlan volt a siker. Most Vida Péter rendezése is egy kis időutazásra hívja a nézőt, a darab estéről estére egy másik világba repíti majd a nézőket. Három órányi garantált kikapcsolódás a mesteri hangok szárnyán, rengeteg humorral és fordulattal teli történettel karöltve.


Nem véletlen az önfeledt hangulat, hiszen a mű alapját egy vígjáték is képezi, de az operettektől megszokott bájos naivitás sem marad el, ha a nagyérdemű szórakoztatása a cél. Adott ugyanis egy házaspár (Eisenstein és Rosalinda) akik olyan nagyúri hóbortoknak adják át magukat, mint a bálozás, a pezsgőzés, a házasságtörés, vagy a törvénysértés, de nehezíti a helyzetet a slivovitz, egy ügyvéd, aki dadog és egy fegyőr aki aligha volt józan valaha. Hogy ebből mi tud kisülni, azt ne hagyjuk a fantáziára, sokkal inkább a kiváló művészekre.


Eisensteint kettős szereposztásban Szélpál Szilveszter és Erdős Attila alakítja. Szilveszter nem ismeretlen már a szegedi operák kedvelőinek, most is kiemelkedő játéknak lehetünk szem és fültanúi. Attila viszont most debütál városunkban vendégművészként, és az alapján, ahogy az ujja köré csavarta az előadást, csak remélni lehet, hogy másban is látjuk még.
Rosalindaként Horák Renáta és Máthé Beáta szegezi a tekintetünket a színpadra. A két primadonna hangi kvalitása mindig egy garancia, szerepformálásuk jól kidolgozott. Csak úgy elmondható ez Tötös Rolandról is, aki Alfredként, a szeretőként bújt a férj bőrébe, vagyis inkább köntösébe, és Ferenczy Orsolyáról, aki meggyőzően hozza Adél, a szemfüles szobalány figuráját.


Bár ő nem énekel, a harmadik felvonás magas C-je mégis Szívós László játéka volt. Számos szerepkörben láthattuk már, mégis Froschként megannyi újdonsággal tudja kicsalogatni a könnyet is a néző szeméből, féktelen nevettetőként.


A látványvilág letaglózó. Mesebeli díszleteken és jelmezeken hagyhatjuk legeltetni a szemünket, ha épp nem a táncosok töltik meg a terepet. Tóth Kázmér a monumentális terek meghódítója, káprázatos világba hagy minket kalandozni. Három felvonáson át megjárunk egy kúriát, egy kastélyt és egy fogházat.
De a mese itt még nem ér véget, Füzér Anni varázslatos ruhákat álmodott meg, melyek hatása lebilincselő. Ha már a lebilincselő látványnál tartunk, Hajdu Anita koreográfus munkája a tánckarral elvarázsolja a közönség sorait. Számos jelenet összképe valósággal megbabonázza a nagyérdeműt.



A cikk szerzője: Faragó Vivien
Fotók: Bartha Karina és Vallyon Veronika (@kmst)

2022. 12. 13.

Jajj, a legyőzötteknek

Bevezetés a gasztrofilozófiába,

avagy "menjünk a kabaréba, mert mannát akarok enni"

Mint a történelem amatőr kedvelője és egy latin szakos tanár közeli rokona, mindig is érdekelt, ugyan milyen lehetett egy hedonista római vacsora, ahol szőlőfürtök csüngtek a lugasokról, mindenhonnan folyt a bor, és a házigazda izgalmasabbnál izgalmasabb falatokkal örvendeztette meg kedves vendégeit. Ez a vágyam részben teljesülhetett is, mert bár fürjekkel töltött vadkant nem kóstoltam, a gasztroszínház műgonddal előkészített hidegtáláról csemegézhettem szombat este. De mi is az a gasztroszínház? 

Azt tudjuk, hogy Cserna-Szabó András a nyelvi zsonglőrködést és a groteszk humort olyan mesterien keveri, hogy azt a leggyakorlottabb alkimisták is megirigyelnék, kiváltképp, ha ebben klasszika-filológus barátja, Darida Benedek is segíti. Azt is tudjuk, hogy a Homo Ludens Project kísérletező színészei szintén minden egyes alkalommal valami ínyencséggel örvendeztetik meg a különlegességekre éhes nagyérdeműt. De mi történik akkor, ha ez a két dolog összeáll, és isteni (vagy istentelen?) frigyre lép? Pár szerencsés szegedi színházlátogató gourmet szombat este megtudhatta, ekkor követték el ugyanis a ZUG Színház és Művészeti Tetthelyen a HLP Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk főzzünk másnaposan című produkcióját. 


Jöjjenek, jöjjenek, kedves nézőink! A Jóisten vendéglője megnyitja kapuit. Kerüljenek beljebb, fogyasszanak egy kis szíverősítőt, foglaljanak helyet a piros, viaszosvászon terítőkkel szépen megterített, nagymamám konyháját idéző asztaloknál, és élvezzék a menüsor, akarom mondani a kabarészínház minden egyes tételét. A mámor HLP által elszavalt dícsérete ugyanis gyakorlatilag a kabaréjelenetek bőségszaruja. A három előadó fáradtságot és humort nem sajnálva lep meg minket a fent említett szerzők tollából válogatott jelenetek színpadi adaptációival, miközben mi, nézők a néha kellékként is funkcionáló asztaloknál egyre vidámabban fogyasztjuk az alkoholos nedűket.


A hangulat tehát mindenképpen jóval közvetlenebb és otthonosabb, mint egy hagyományos színházi előadáson, és előre szólok, ebben a fúziós konyhában nyálcsorgatásnak sem leszünk híján, mivel a készítők igazán kitettek magukért a fogások összeállításakor. Az egyik percben még mennyei magaslatokon sütkérezhetünk az égi fényben, amikor a Jóisten vendéglőjében kutatjuk a zeller tökéletes arányát a levesben, a másikban zombihörgéstől hangos a színtér, felhívva a figyelmet arra, hogy a másnaposság és a zombilét nem is olyan különbözőek. A harmadikban olyan vidéki konyhákba látogatunk, ahol a tyúkhúsleves kései érkezése torkollik családi tragédiába, ezzel együtt háziasszonyoknak célzott propagandába, mert ugye a tyúklének minden rendes háztartásban vasárnap harangszóra az asztalon a helye. De azt is megtapasztalhatjuk, hogy milyen mozi helyett színházban átélni egy jumpscare-t, vagy együtt szülinapozni egy gasztrotiktokerrel, csak hogy egy párat idézzünk az est során látott jelenetek közül. 

Az isteni élvezetek mélyére Benkő Imola rendező-főszakács és három kuktája, Szántusz Noémi Noya, Ács Tamás és Szilágyi Szabolcs vezetnek bennünket, méghozzá páratlan alakításokkal. Előadásukban felsorakozik Thomas de Quincey, az addikciók irodalmának ópiumgőzben avatott főpapja, a magyar irodalom színe-java, a katzemjammerológia jeles képviselője, Franz Kafka, sőt, maga a Jóisten és egy debreceni kakas is. A szerepek közti gyors váltások néha olyan bravúrosra sikerültek, hogy ez már önmagában elismerést érdemel, de azt kell hogy mondjam, a társulat az utolsó szemöldökráncolásig kitett magáért. 


Végül pedig mindenképpen szót kell ejtetnünk a díszletről, amely majdnem olyan bravúros váltásokkal operál, mint a színészgárda, és melynek legnagyobb része nem is a színpadot, hanem a nézőteret borította be. Ez a mesteri díszlet egyszerre idéz egy szoci teraszvendéglőt, egy egyetemi romkocsmát a Múzeum körútról, és egy lakomát a császárkori Rómából. A fényekkel és a csodálatosan hétköznapi jelmezekkel kiegészülve így a mélyen tisztelt publikum azonnal otthon érezhette magát még a legbrechtibb elidegenítések közepette is. 

És hogy miért pont gasztrokabaré? Miért pont most, amikor lépten-nyomon égetőbbnél égetőbb kérdések ugranak elénk már kora reggel, az első lefőtt kávé előtt? Ezeket a kérdéseket maguk a szereplők is felteszik, és mindenki megadhatja rá a maga válaszát. Az övék az, hogy mert pont az ilyen ínséges időkben esik jól igazán koccintani, a hasunkat fogni nevettünkben, és látni, hogy ha csak a színpadon, de mások is túlélik. Ha nekik megy, akkor nekünk is menni fog. 

A vendéglő januári újranyitásakor a darab fogyasztását 18 éven felüli nézőknek ajánljuk, nekik azonban mindenképpen, lehetőleg egy testes vörösborral, például egy villányi portugieserrel kísérve.


A cikk szerzője: Szabó Anna
Fotók: Vallyon Veronika


2022. 12. 09.

Élve megégetve - boszorkánytéboly

Aki nincs velünk, az ellenünk 

Az 1728-as szegedi boszorkányperek kitörölhetetlenek a történelemből, csak úgy mint az évszázadokkal későbbi koncepciós perek. Mintha a világ velejárója lenne, hogy mindig legyen egy bűnös, egy rendszerellenes porszem az állami gépezetben, akit el kell onnan tüntetni mindenáron. Még nyomósabb érvek sem kellenek, csak farkast kell kiáltani, és kezdődhet a kollektív tisztogatás.


Az Élve megégetve - boszorkánytéboly című előadás a színlap alapján a szegedi boszorkánypereket dolgozza fel, de mégis bárhol és bármikor elhelyezhető a történelem idővonalán. Akár államilag titkosított iratok is alkothatnák Lőrinczy Attila, Koltai M. Gábor, és Zsigó Anna közös munkáját. A kortárs színmű alapját bár a boszorkányperek képezik, a szerzők törekedtek egy olyan fiktív történet létrehozására, amely nem hogy nem korhű, hanem bármilyen korszakban megállhatja a helyét.


Koltai M. Gábor rendezése lankadatlan figyelmet és töprengést igényel a nézőktől. Persze lecsupaszítva fel lehetne fogni öt szerencsétlen történetének is, akik rosszkor voltak, rossz helyen, és hátradőlve élvezni a remekül megkomponált színészi játékot, és a fekete humort. Hiszen ismerjük a viccet, amikor a róka és a farkas akkor is megveri a nyuszikát, ha van rajta sapka, és akkor is ha nem. Hasonló helyzetbe kerül az öt boszorkány is: koholt vádak alapján előre eldöntött ítélet elé sodorják őket egy magasztosabb cél érdekében: hogy épüljön a nemzet, nyugodjon a nép, és kiengesztelődjön a Magasságos.


A mű boszorkánnyá kikiáltott érző, eleven emberek sorsát mutatja be, párhuzamosan futó szálakon keresztül és vezet minket egészen az ítéletek bevégeztetéséig, bemutatva az elítéltek szeretteit, környezetét, azonosulási lehetőségeket felsorakoztatva. Hiszen ők sem mások, mint valakinek a szeretője, az anyja, a felesége, a barátja, a szomszédja, a munkatársa. A boszorkányok köztünk élnek?


Ha klasszikus értelemben vett mesebeli boszorkányt, aki egy seprűn száguldozik, nem is látunk a színpadon, boszorkányosan jó figurákat annál inkább. Letaglózó, kidolgozott karakterek sora működteti igazán a darabot. Érződik a pontos, aprólékos színészvezetés, és a teljes karakterábrázolás részletes koncepció szerinti elképzelése, melyet a szereplők precíziós műszerként építenek fel, hibátlanul. Pont mint az ábrázolni kívánt összetett államgépezet, úgy teszi hozzá mindenki a saját alakítását, hogy az egyben egy teljes, komplex képet is mutasson, az egyéni teljesítményeken túlmutatva. Igazi mértani munka lehetett, ugyanis a színház drámatagozatának nagy része jelen van deus ex machina-ként.


Jakab Tamás, Molnár Erika, Károlyi Krisztián, Poroszlay Kristóf, Kárász Zénó, Vicei Zsolt, Tánczos Adrienn, Menczel Andrea, Szegezdi Róbert, Borsos Beáta, Krausz Gergő, Fekete Patrícia, Pálfi Zoltán és Farkas Andrea - valamennyiük szerepformálása csontig hatoló és nincs olyan művész akitől ne vinnénk haza egy tekintetet, egy mozdulatot, vagy egy szót, ami belénk égett. 


Hátborzongató érzés szembesülni az amorális helyzeteket szült kirakatperekkel, amelyek hatással voltak a történelemre, egy adott korszakra, a társadalomra, de leginkább adott emberek életére, mely akár egy teljes generációt képes volt meghatározni, vagy billogot nyomni egy családfára a leszármazottakon is át. Örökletes, soha ki nem nőtt emberi gyarlóság visszavonhatatlan, hosszú évszázadokra is meghatározó nyomot hagyhat, képesek vagyunk 100 éves terheket önként magunkon cipelni, ahogy el is hangzik a színpadon: “magyar embert tépi a balsors”. Amit még mi a saját bőrünkön tapasztalhatunk, unokáink is emlegetni fogják, hiszen sújtanak minket a járványok, az aszály, talán az éhínség is, mint a darab szereplőit, hát nem sokkal egyszerűbb most is, 300 évvel később csak boszorkányt kiáltani? Égessük el a képzeletbeli máglyán azokat, akik rosszat akarnak nekünk, és már fel is lélegezhetünk a füstben, elégedett bazsalygással, az “amúgy is lángokban ölelt szenvedő ország” (idézet az előadásból) megtestesítőjeként?


Vereckei Rita a vizuális koncepció megálmodója, az 1970-es évek stílusát röpítette elénk, ami a mai napig divatban, de legalábbis  közhasználatban maradt. A székek, asztalok, de még a szobanövények is olyanok mintha az egyik újonnan felújított hivatalból kerültek volna egyenesen a színpadra. A függő neon fénycső lámpák és az iskolai székek hatására pedig izzadni kezd néha a tenyerem, hogy mindjárt röpdolgozatot írunk, vagy feleltetnek minket, de szerencsére a számonkérés nem így nyilvánul meg.
A hangulatot csak fokozni tudja a háttérben történő vetítés, Goya groteszk műveiből, vagy a színpadon történő élőkép közvetítéséből. Többek között a sokat kifejező Aquellos Polvos, és a Ya van desplumados jellegzetes alakjai is feltűnnek a spanyol festőtől.

A cikk szerzője: Faragó Vivien
Fotók: 
Zsiros Aliz

Gengszterek

Maffia sztepp Mindig felüdülés egy kuriózummal találkozni a Szegedi Nemzeti Színház műsorában; valami olyannal, ami más, mint a többi előadá...