Jajj, a legyőzötteknek

Bevezetés a gasztrofilozófiába,

avagy "menjünk a kabaréba, mert mannát akarok enni"

Mint a történelem amatőr kedvelője és egy latin szakos tanár közeli rokona, mindig is érdekelt, ugyan milyen lehetett egy hedonista római vacsora, ahol szőlőfürtök csüngtek a lugasokról, mindenhonnan folyt a bor, és a házigazda izgalmasabbnál izgalmasabb falatokkal örvendeztette meg kedves vendégeit. Ez a vágyam részben teljesülhetett is, mert bár fürjekkel töltött vadkant nem kóstoltam, a gasztroszínház műgonddal előkészített hidegtáláról csemegézhettem szombat este. De mi is az a gasztroszínház? 

Azt tudjuk, hogy Cserna-Szabó András a nyelvi zsonglőrködést és a groteszk humort olyan mesterien keveri, hogy azt a leggyakorlottabb alkimisták is megirigyelnék, kiváltképp, ha ebben klasszika-filológus barátja, Darida Benedek is segíti. Azt is tudjuk, hogy a Homo Ludens Project kísérletező színészei szintén minden egyes alkalommal valami ínyencséggel örvendeztetik meg a különlegességekre éhes nagyérdeműt. De mi történik akkor, ha ez a két dolog összeáll, és isteni (vagy istentelen?) frigyre lép? Pár szerencsés szegedi színházlátogató gourmet szombat este megtudhatta, ekkor követték el ugyanis a ZUG Színház és Művészeti Tetthelyen a HLP Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk főzzünk másnaposan című produkcióját. 

Jöjjenek, jöjjenek, kedves nézőink! A Jóisten vendéglője megnyitja kapuit. Kerüljenek beljebb, fogyasszanak egy kis szíverősítőt, foglaljanak helyet a piros, viaszosvászon terítőkkel szépen megterített, nagymamám konyháját idéző asztaloknál, és élvezzék a menüsor, akarom mondani a kabarészínház minden egyes tételét. A mámor HLP által elszavalt dícsérete ugyanis gyakorlatilag a kabaréjelenetek bőségszaruja. A három előadó fáradtságot és humort nem sajnálva lep meg minket a fent említett szerzők tollából válogatott jelenetek színpadi adaptációival, miközben mi, nézők a néha kellékként is funkcionáló asztaloknál egyre vidámabban fogyasztjuk az alkoholos nedűket.

A hangulat tehát mindenképpen jóval közvetlenebb és otthonosabb, mint egy hagyományos színházi előadáson, és előre szólok, ebben a fúziós konyhában nyálcsorgatásnak sem leszünk híján, mivel a készítők igazán kitettek magukért a fogások összeállításakor. Az egyik percben még mennyei magaslatokon sütkérezhetünk az égi fényben, amikor a Jóisten vendéglőjében kutatjuk a zeller tökéletes arányát a levesben, a másikban zombihörgéstől hangos a színtér, felhívva a figyelmet arra, hogy a másnaposság és a zombilét nem is olyan különbözőek. A harmadikban olyan vidéki konyhákba látogatunk, ahol a tyúkhúsleves kései érkezése torkollik családi tragédiába, ezzel együtt háziasszonyoknak célzott propagandába, mert ugye a tyúklének minden rendes háztartásban vasárnap harangszóra az asztalon a helye. De azt is megtapasztalhatjuk, hogy milyen mozi helyett színházban átélni egy jumpscare-t, vagy együtt szülinapozni egy gasztrotiktokerrel, csak hogy egy párat idézzünk az est során látott jelenetek közül. 

Az isteni élvezetek mélyére Benkő Imola rendező-főszakács és három kuktája, Szántusz Noémi Noya, Ács Tamás és Szilágyi Szabolcs vezetnek bennünket, méghozzá páratlan alakításokkal. Előadásukban felsorakozik Thomas de Quincey, az addikciók irodalmának ópiumgőzben avatott főpapja, a magyar irodalom színe-java, a katzemjammerológia jeles képviselője, Franz Kafka, sőt, maga a Jóisten és egy debreceni kakas is. A szerepek közti gyors váltások néha olyan bravúrosra sikerültek, hogy ez már önmagában elismerést érdemel, de azt kell hogy mondjam, a társulat az utolsó szemöldökráncolásig kitett magáért. 

Végül pedig mindenképpen szót kell ejtetnünk a díszletről, amely majdnem olyan bravúros váltásokkal operál, mint a színészgárda, és melynek legnagyobb része nem is a színpadot, hanem a nézőteret borította be. Ez a mesteri díszlet egyszerre idéz egy szoci teraszvendéglőt, egy egyetemi romkocsmát a Múzeum körútról, és egy lakomát a császárkori Rómából. A fényekkel és a csodálatosan hétköznapi jelmezekkel kiegészülve így a mélyen tisztelt publikum azonnal otthon érezhette magát még a legbrechtibb elidegenítések közepette is. 

És hogy miért pont gasztrokabaré? Miért pont most, amikor lépten-nyomon égetőbbnél égetőbb kérdések ugranak elénk már kora reggel, az első lefőtt kávé előtt? Ezeket a kérdéseket maguk a szereplők is felteszik, és mindenki megadhatja rá a maga válaszát. Az övék az, hogy mert pont az ilyen ínséges időkben esik jól igazán koccintani, a hasunkat fogni nevettünkben, és látni, hogy ha csak a színpadon, de mások is túlélik. Ha nekik megy, akkor nekünk is menni fog. 

A vendéglő januári újranyitásakor a darab fogyasztását 18 éven felüli nézőknek ajánljuk, nekik azonban mindenképpen, lehetőleg egy testes vörösborral, például egy villányi portugieserrel kísérve.

A cikk szerzője: Szabó Anna
Fotók: Vallyon Veronika