Vadászat a Vörös Dühöngőre
Az utóbbiban egy letisztult vizuális világú, egyszerűen követhető, végletekben gondolkodó, így kissé didaktikus mondanivalójú rendezést láthatunk. Chris Williams a Disney-től érkezett a Netflix animációs filmes szakosztályához, így természetesen magával hozott pár kipróbált karaktert és jól bevált fordulatot. Cserébe technikailag magas színvonalú kivitelezésben verhetetlen alkotással debütálhatott a streamingszolgáltató palettáján.
A történet az emberek és tengeri fenevadak között zajló évszázados harcot mutatja be, melynek alapja az, hogy a szörnyetegek miatt a tengerek hajózhatatlanok, a bestiák ok nélkül támadnak a hajósokra, és egyetlen mód van arra, hogy ez a helyzet változzon: ha az ember módszeresen kiirtja őket. Babonákkal és hiedelmekkel teli történeteken keresztül öröklődik az öldöklés misztériuma, hol több, hol kevesebb igazsággal.
Az történteket pedig egy cserfes kislány, Maisie mozdítja elő, akinek ugyancsak szigonyos felmenői voltak, ám a tenger elragadta őket tőle. Az árvaházból megszökve hamar a környék legendás vadászhajójának, az Elkerülhetetlennek a fedélzetén látjuk viszont. Maisie vadászat iránti rajongása és tudásszomja nem mindenki szerint hízelgő. Jacob, a kapitányi rang várományosa szemében csak kolonc, ám a hihetetlen kalandjairól híres Crow kapitány látva a kislány lelkesedését, a józan ésszel és minden belső szabállyal szembefordulva megengedi Maisie-nek, hogy maradjon. Hamar megismerjük a fenevadak legelvetemültebbjét, a Vörös Dühöngőt, akivel Crow kapitány évtizedek óta viszályban áll, és aki a legcsodálatosabb trófea lenne számára. Így a kapitány motivációja le is redukálódik az értelmetlen hajszára. A történet egy pontján pedig Maisie és Jacob elszakad a legénységtől és a fenevaddal kötnek közelebbi ismeretséget.
 |
| Kép forrása: Netflix |
A karakterek tehát alapvetően jól megfogható, nagyrészt egyetlen fő motiváció mentén definiálható szereplők – sokkal árnyaltabb személyiséget nem is vártunk egy 7+-os életkori ajánlás tudatában. A cserfes, olykor idegesítően proaktív Maisie egy Disney-s sablon, Crow kapitányt, a baltával faragott arcú, agresszívan bosszúszomjas erőembert is sok más történetben láttuk már. Jacob a fiatal erő, ő a terepe a változásnak, nem kifejezetten pallérozott elme, de a szíve a helyén van. A legénység tagjai végre nem homogén tömegként vannak mozgatva, hanem több kisebb villanásban vannak visszatérő figurák, akik színesítik a csapatot. Közülük is kiemelkedik Sarah Sharpe, a hajó első tisztje, aki a szavakkal keveset vesződik, mert az arcára kiül az egész személyisége. Mellékszereplő, de a történet mélyebb mondanivalója kapcsán fontos megemlíteni a lehető leghitványabb királyi párt, akik tekintélyt csupán a fejük tetején viselt nemesfém kapcsán érezhetnek.
A fenevadak részéről pár villanásban megmutatkoznak a különböző lények – mintha csak a Szörny Rt. flashmobját látnánk egy jelenetben, de a fő hangsúly a Vörös Dühöngőnek keresztelt bestián van. Hatalmas és piros. A legkevésbé sem hasonlít tengeri élőlényre – bár tudjuk, hogy a mélytengeri kreatúráknak a valóságban sem kell a szomszédba menni megbotránkoztató külsőért. Vörös alakja szokatlan a szemnek, de talán pontosan ezért nem kötődik hozzá állandó jelző, mint a cápához a vérszomjas. A mesének van ideje perspektívát váltani a Dühöngővel kapcsolatban.
Ha már érintettük a vizualitást, el kell mondanunk, hogy a rajzfilm moziba, szélesvászonra kívánkozik. A vadászhajó impozáns, a tengeri csaták jelenetei izgalmasak, a mozgások dinamikus koreográfiája egy pillanatig sem hagyja lankadni a figyelmünket. Eszünkbe jut teljes joggal a Karib-tenger kalózai franchise; és amit a green boxban meg lehet valósítani, azt az animációban még inkább. A részletgazdagság lenyűgöző, a tenger hullámain megcsillanó fény hetek munkája, de láthatóan nem ezen spóroltak a Netflixnél.
Igazi kreatív kihívásnak bizonyult a fenevadak látványának megalkotása, hiszen több fajtát láthatunk belőlük a történet folyamán. Azok monumentalitása és a főhősök apró alakjának kontrasztja hidegrázós pillanatokat szül; a mélyből előbukkanó majd visszabukó kolosszus fenevadak a kicsit is talasszofób érzületűeket teszi próbára. Aki eddig is parázott élő vízben úszni attól tartva, hogy kivel/mivel találkozhat, az nem fog közelebb kerülni a megoldáshoz.
 |
| Kép forrása: Netflix |
Azt már kötelező elemként kell kezelnünk a modern, egész estés animációs filmek esetében, hogy a profitmaximalizálás jegyében a szülőt is muszáj lekötnie. Így joggal várhatjuk el a nagy stúdiók blockbustereitől, hogy a gyermekek számára felkínált színes-szagos-vicces hármasegységen túl a szülők számára is nyújtson valamit. A tengeri fenevad esetében ez sikerült a legkevésbé. A szörnyetegek megszelídítésén túl csak érintőlegesen van jelen mélyebb mondanivaló, pedig annak magja ott van, csak elviszi a látvány. Chris Williams rendezése az átmenet időszakát mutatja be a nézőknek, amely a két világnézet között történik: az egyikben az óceánokat uraló szörnyetegek az emberek esküdt ellenségei; a másik világban a békés együttélés elve mentén zárul le az értelmetlen vérontás ember és állat között. A felnövekvő generáció ökoszorongásával minden bizonnyal összecseng a film végső konklúziója: az élni és élni hagyni elve.
A két főszereplő, Jacob és Maisie közötti éppen kifejlődő apa-lánya dinamika azonban működik. A rakoncátlan, izgága kislány és az őt fokozatosan a szívébe záró férfi jelenetei adják a legtöbb kapcsolódási pontot a szülőknek.
Az alkotók – nem eléggé dicsérhető módon – legmarkánsabban a kételkedés képességét ültették bele a főszereplő Maisie karakterébe. A könyv, mint állandó kellék Maisie gondolkodásának kezdő és végpontja is. Gyermekként, mint mesét olvasta a szigonyosok és kalózok tetteit összegző kötetet, melyben helyet kapott minden - valósként előadott, de ellenőrizhetetlen – történés, amely vágyottá tette számára a vízivadászok világát. Belecsöppenve azonban egészen mást tapasztalt, és kezdte megkérdőjelezni a könyv által állított múlt valóságát: a fenevadak éppenhogy ártalmatlanok, az emberek tekintettek rájuk trófeaként és nem fordítva történt meg az első konfliktus.
Maisie alakján keresztül tolmácsolja a rendező a fiatal generációk felé a gondolkodás nyitottságát és a párbeszéd nélkülözhetetlen voltát. A könyv tehát az idők folyamán átörökített és megszilárdult hiedelemrendszert szimbolizálja, amelyet időről-időre azért illik felülvizsgálni – különben olyan, mintha csak egy tankönyvből tanulhatnánk – nemde? A történetbeli királyi pár, ahogy az lenni szokott a változás béklyója. Egy talpraesett és nyitott kislány kell ahhoz, hogy az emberek és fenevadak közötti lövészárkokat egyszer és mindenkorra betemethessék.
Cikk szerzője: Benczur Kata
