THEALTER - Reisz Gábor: Nem beszélve arról, hogy…

Polaroidok egy életről

Iskola. Továbbképzés. Karrier. Társ. Gyerekek. Ahogy felnőtt életünk során egyre több és több döntést kell meghoznunk, mindig felmerül a kérdés – döntés után pedig ott kísért a kétség –, hogy vajon melyik a jó út. Az, ha beállunk a sorba? Ha a trendeket követjük? Ha ragaszkodunk a saját igazunkhoz és azt védjük minden áron? Ha az arany középútra törekszünk? És ha már kompromisszum, meddig mehetünk el? A KV társulat Nem beszélve arról, hogy… című alkotásáról kijőve pontosan ezek a kérdések kavarogtak a fejemben.

Fotó: thealterphoto2024

Ha egy darabot Reisz Gábor írt és rendezett, akkor tudhatjuk, hogy ott valami egészen egyedi nézőponttal ismerkedhetünk meg, főleg, hogy az alkotót inkább a filmvászonról ismerhetjük, így feltehetőleg ötvözni is fogja a két műfajt. Egyik megérzésünkkel sem tévedünk, hiszen a Nem beszélve arról, hogy… valóban a hétköznapok egy sajátos aspektusát ragadja ki és nagyítja fel, amolyan reiszgáborosan, illetve a darab valóban a színház és a mozi határán mozog – nemcsak témájában, de megoldásaiban is. A rövid, snittszerű jelenetek, amelyek alatt a díszlet nélküli, mindössze pár székkel benépesített és teljesen a nézői képzeletre támaszkodó színtér újra és újra teljesen átalakul, egyszerre szórakoztatóan és drámaian, de mindenképpen pörgősen váltják egymást. Mintha a ‘90-es évek impróklubjaiba beszabadult volna egy túlságosan lelkes vágó.

Fotó: thealterphoto2024

A téma pedig mi lenne más, mint a filmkészítés. Viola (Száger Zsuzsanna) épp a négyhaton tart hazafelé férjével, a rendkívül népszerű íróval, Endrével (Szabó Domokos), amikor véletlen kihallgat egy telefonbeszélgetést egy Laura nevű nőről, aki egyszer csak szőrén szálán eltűnt. (Eltűnése pedig azért is rendkívül érdekes, mert a Laura személyisége és egy iratszekrény által nyújtott izgalmak között több ismerőse is párhuzamot von.)

Fotó: thealterphoto2024

Viola tehát nekigyürkőzik, és a darab által felölelt nagyjából két évét arra áldozza, hogy megfilmesítse Laura életét. Az persze sok szempontból megkérdőjelezhető, hogy miként írhatunk egy olyan ember életéről bármit, akivel soha nem is beszéltünk, de ebbe a kátyúba most ne menjünk bele. Főleg, mivel a végső produktum tényleg csak nyomokban tartalmazza majd Laurát, aki egy adott ponton fel is bukkan – bár kételyeket korántsem oszlat el. A végeredmény sokkal jobban tükrözi Viola ki nem mondott vágyait (a férfi főszereplő nevét például többször elírja: Károly helyett Endre kerül a forgatókönyvbe), a tűzről pattant producer, Márta (Urbanovits Krisztina) törekvéseit a költségek csökkentésére, vagy a marketingcsoport őrületeit, mint Laura belső motivációit.

Bár eltökélt rendezőnk már az elején kijelenti, hogy nem akar kompromisszumokat kötni, hiszen Laura lénye – szerinte – pont erről a megalkuvást nem ismerő szabadságról szól, hamar kiderül, hogy ezen törekvése komoly akadályokba ütközik, mígnem kijelenthetjük, hogy mást sem tesz, mint megalkuszik. Egy olyan közegben mozog ugyanis, ahol a vágótól a közönségig mindenki a saját narratíváját szajkózza, az övét pedig igazán senki, még a férje sem akarja megérteni. Arról már ne is beszéljünk, hogy Laura gyakorlatilag soha meg nem ismert valódi története pedig egyenesen a süllyesztőben végzi – mondhatni a keresztvízzel együtt a gyereket is kiöntjük.

Fotó: thealterphoto2024

Viola ráadásul olyan elveszett a saját világában és a saját forgatásán, mint a gyakornok, aki egész végig egy kávéval a kezében bóklászva próbálja kiokoskodni, ki is az a Fóka, akinek az italát a kezében egyensúlyozza. Tudatosan egyszer sem határoz a saját víziója ellenében, az apró döntések és alkudozások azonban lassacskán úgy koptatják le róla a szükséges éleket és csiszolják laposra, mint folyó a kavicsokat. Emiatt részben szánjuk, de nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy valahol ő az egyetlen, aki kiállhatna magáért és a víziójáért – mert az egyértelmű, hogy más nem fog.

Száger Zsuzsanna játéka finom és hiteles, Violát hibáival és szerethető tulajdonságaival együtt tárja elénk, de a többiek, Kenéz Ágoston, Szabó Domokos, Tarr Judit, Urbanovits Krisztina, és Walters Lili alakítása is páratlan. Néha másodpercek alatt, minden átmenet nélkül váltanak karaktert – mindezt hibátlan ritmusban, egymás renzdüléseire hiperérzékeny antennaként reagálva.

Fotó: thealterphoto2024

Zárásként pedig mindenképpen muszáj egy bekezdést szánnunk a címnek – ha már Reisz Gábor egy egész jelenetet szánt a címről szóló marketingbeszélgetésnek. Az említett jelenet, melyben a marketingcsapat égre-földre esküszik, hogy a négy szónál hosszabb című filmeket senki sem nézi meg, egyébként már önmagában meglehetősen kacagtató, méginkább azzá válik azonban, ha sorra vesszük, az író-rendező a való életben milyen címekkel vált híressé (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Rossz versek, Magyarázat mindenre). A cím azonban nemcsak annak derengése, hogy mennyi minden maradt és maradhatott kimondatlan, de egyben fricska a világ összes marketingesének, akik úgy gondolják, a statisztika többet ér, mint az egyéniség.

Fotó: thealterphoto2024

Viola (és valahol Laura) története egy őszinte alkotói kitárulkozás a művészi identitáskeresésről és arról, milyen akadályokba ütközik az, aki nem hajlandó, vagy legalábbis igyekszik nem kompromisszumot kötni. Nem pályakezdő ugyan, elméletileg kiforrott személyiséget és stílust tudhat magáénak, azonban ehhez hiába ragaszkodik, a trendek, a könzöségfelmérések és a pénzügyi támogatások sodra mégis megingatja. Nem egyszerre, hanem óvatosan elkoptatva állhatatosságát – mert az élet ritkán múlik nagy döntéseken, sokkal inkább apró elhatározások sorozatán.

A színdarab lezárása több kérdést is nyitva hagy, melyeket mindenki nyugodtan értelmezhet a saját módján (a végső jelenetben többen meg is teszik), azt a kérdést azonban mindenképpen nekünk szegezi: mi mit választanánk?

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotók: thealterphoto2024