Játék a kastélyban

"Tegyük fel, hogy ez egy színpad..."

Szeptember 30-án az évad első bemutatójával indult el igazán a Szegedi Nemzeti Színház 22/23-as évada. A Bezerédi Zoltán rendezte Játék a kastélyban az olasz tengerpartra repít bennünket, ahol a két korosodó operettíró, Gál Frigyes (Kárász Zénó) és Turai Sándor (Gömöri Krisztián) ifjú protezséjük, a nagyon fiatal, nagyon tehetséges és nagyon szerelmes Berti (Krausz Gergő) útját igyekeznek egyengetni áthallások, félreértések és tökéletesen szervírozott villásreggelik között. Berti ugyanis szerelmes a trió következő operettjének potenciális primadonnájába, Annie-ba (Menczel Andrea), akit azonban még mindig gyengéd szálak fűznek volt tanárához, a nála jóval idősebb és egyébként is házas Almádyhoz (Borovics Tamás). 

Számomra mindig érdekes, amikor a színpadon a színészettel, színházcsinálással kapcsolatos darabot vagy jelenetet láthatok, hiszen ettől az embernek mindig olyan érzése támad, mintha Thália múló szeszélyét élvezve felkapaszkodhatna a világot jelentő deszkákra és bekukkanthatna a függöny mögé. Az pedig külön csemege lehet a közönségnek, amikor a színházi emberek ilyen sokszínű skálája vonul fel.

Itt pedig bőven akad érdekesség a (szín)falak mögött, hiszen mindenki folyamatosan szerepeket játszik: Berti tökéletesen hozza a tragikus naivát, Gál pesszimizmusba bújtatott gondoskodása szinte lecsordul a színpadról, Almády leköszönő bonvivánja bárkiben megpendíti az együttérzés húrjait, Annie pedig úgy jár-kel a látványosan berendezett díszletben, mint egy szeleburdi színházi tündér, de még az egyébként bepezsgőzve is higgadt Turai félmondatai is arra engednek következtetni, hogy szintén titkol egyet s mást. A szereplők akarva-akaratlanul váltogatják a való életben és a színpadon felvett szerepeiket bizonyítva, hogy valóban „színház az egész világ”.

S ahogy az aforizmákat és érdekes karaktereket rendületlenül kis füzetébe gyűjtögető Gál mondja, a legjobb történeteket valóban az élet írja: a Játék a kastélyban alapgondolata akkor született, amikor Molnár Ferenc ügynöke egy találkozó során végighallgatta, ahogy az író felesége, Darvas Lili a szomszéd szobában épp elsöprő szerelmi vallomással ostromolta korrepetítorát – ugyanis szerepet gyakorolt.

A díszlet Khell Csörsz munkája, és amellett, hogy valóban gyönyörködteti a szemet, a „színház a színházban” hatást is erősíti: a színpad és a nézőtér szinte egybeér, az ablakok és tükrök eltorzítva narrálnak minden történést, illetve Turai rögtönzött darabjának még egy lelkes, páholyból tapsoló „díszvendége” is akad. És még azok is, akik nem annyira elfogultak a ‘20-as évek divatja iránt, mint mondjuk én, megcsodálhatják Cselényi Nóra keze munkáját, aki a finom, korhű jelmezekkel igazi eleganciát varázsolt a színpadra. 

Azonban mindezek mellett a századeleji hangulatot a különböző pontokon felcsendülő élő zene idézi fel igazán. Wagner-Puskás Péter irányításával a szereplők több hangszert is megszólaltatnak, ezzel nem csupán a saját sokoldalúságukat hangsúlyozva, de egy sajátosan bájos, letűnt kort idéző légkört is megteremtenek.

A szöveget Molnár Ferenc mellett Mohácsi István jegyzi, méghozzá bravúrosan. Az eredetileg is megragadóan szellemes párbeszédeket úgy formálták, hogy bár szilárdan megállják a helyüket a mai közönség előtt, azonban mégis megőrzik autentikus, parádésan „molnári” mivoltukat: egyszerre szórakoztatnak és gondolkodtatnak el jóról, rosszról, (ön)ámításról, felvett pózokról és arról, hogyan látjuk egymást és hogyan láttatjuk saját magunkat.

A rendező szerint a darab „a színházról szól” és igyekszik beavatni a nézőt a „legextrémebb és legbensőségesebb pillanatokba”. Bezerédi Zoltán és a Szegedi Nemzeti Színház munkatársai pedig most pont ezt teszik lehetővé a nagyérdemű számára, akik részesei lehetnek a színházcsinálásnak: hol sírva, hol nevetve.

A cikk szerzője: Szabó Anna