Libertine Könyvkiadó - Mintatörés

 Minták tükrében 

Nem egyszerű egy önvizsgálatról szóló könyvről kritikát, vagy éppen ajánlót írni, főleg, ha az ember nem szakember. Mi most mégis erre vetemedünk, de reméljük, mindenki megérti, hogy csupán a jó szándék vezérelt minket, hiszen olyasvalamire bukkantunk, amit mindenképpen érdemes kézbe venni.

Csirmaz Luca Mintatörés című könyve idén ősszel jelent meg a Libertine könyvkiadó gondozásában. Az író a fülszöveg tanúsága szerint pszichológus, kutatási és gyakorlati segítői munkát végző szakember. Egyszerre kutatja a szorongást és az intimitás egészséges formáit, és egyszerre a közösségi média edukatív oldalát képviselő tartalomgyártó. Ez a sokszínűség pedig a könyvön is meglátszik – a felsorakoztatott példákon egyértelműen látszik, hogy fiatal korát meghazudtolóan tájékozott szakemberrel állunk szemben. 

A könyv három fő fejezetben veszi végig mindazokat a főbb traumákat, melyek egy embert érhetnek: így kerül górcső alá az „anyaseb”, az „apaseb” és a „világseb”. Gyakorlati példák és részletes, árnyalt magyarázatok segítségével az olvasó lassan feltérképezheti, az ő lelke pontosan hol is horpadhatott be az ütközések hatására az évek során, illetve az író minden egyes fejezetben finoman rámutat a szabadság felé vezető útra. Oda azonban már egyedül lépünk, de az uniformizált, közhelyes megoldássablonok hiánya ebben az esetben inkább üdítően, mint veszteségként hat, hiszen az író most nem akarja elvégezni helyettünk a magunkra fordított munkát, hanem a gyógyulás lehetőségére szeretné felhívni a figyelmet. Teszi mindezt határtalan empátiával és odafigyeléssel, helyenként mégis – abszolút szükséges – eréllyel. 

És ami igazán különlegessé teszi a Mintatörést, az a mérhetetlen őszinteség és nyitottság, amellyel az író megnyitja lelkét az olvasó előtt. Bátor döntés, hiszen nem könnyű közszemlére tenni legmélyebb gondolatainkat, félelmeinket, kudarcainkat, de így egy olyan szintű kapcsolódás jöhet létre író és olvasó között, amilyenről sokan álmodni se mernek. Csirmaz Luca pedig mert, és nyert.

Az őszinteség mellé ráadásként egy szokatlan fűszert kapunk: ez pedig a fejezetek között hidat képző “irodalmi betétek”. Az általában lilával szedett versek és egypercesek először talán meglepik és megakasztják az olvasót, utána mégis tökéletesen simulnak a könyv szövetébe, és inkább illusztrálnak, illetve felfrissítik a figyelmünket. Ügyesen feloldják a lélektani könyvek gordiuszi csomóját, miszerint az olvasott anyag gyakran hiába hatol a lényünk legmélyére és ragadja meg életünk legkomolyabb problémáit, a szöveg túl tömény, ezért az olvasottaknak csak töredékét tudjuk valóban megemészteni.

Ráadásul a könyv nemcsak témáját tekintve lényegre törő, mellőzve minden „bullshitet”, hanem formailag sem foglal sok helyet a táskában – kompakt dizájnjával támogatva, hogy tényleg ne tudjuk letenni.

A Mintatörés tehát nem csupán egy újabb önsegítő könyv, amit finom utalásként odaadhatunk egy nehéz időszakát élő barátnőnknek karácsonyra, hanem, ha megfelelően és őszintén forgatjuk, a gyógyulás felé tett első lépcsőfok. Innentől kezdve rajtunk áll, hogy elindulunk-e az úton vagy nem.

Szöveg: Szabó Anna

A mosoly országa

Melankolikus pár-baj

Az év utolsó bemutatójaként kerül színpadra a Szegedi Nemzeti Színházban A mosoly országa című operett, mely legutóbb húsz éve volt látható a teátrum színpadán. Azonban az előadás most friss rendezésben és látványvilággal kerül színre, az év színházi eseményeinek méltó zárásaként. Az operai igényességgel megkomponált mű fontos kérdésre keresi a választ: győzhet-e a szerelem az ész felett?

A mosoly országa Lehár Ferenc egyik legkiemelkedőbb darabja, a mester ezt tartotta legkedvesebb alkotásának. A komponálás folyamata során igyekezett egy opera és operett közötti arany középutat megalkotni. Zenéjében megtalálhatóak a keleti motívumok, amelyek varázslatos hangzásvilágot kölcsönöznek Hermann Szabolcs és Kardos Gábor karnagyurak, valamint a Szegedi Szimfonikus Zenekar tolmácsolásában. A szövegkönyvet a kor híres operettírói, Ludwig Herzer és Fritz Löhner-Beda állították össze, mely szintén hozzájárult a mű sikerességéhez.

Ez az operett szakít a hagyományokkal, sokkal több dráma található benne elődjeihez képest. A két részben játszott produkció egy bécsi úrikisasszony és egy kínai herceg bonyolult és szélsőséges kapcsolatát mutatja be. Kultúrák és hagyományok feszülnek egymásnak, a szerelmesek fő konfliktusforrását ez adja. Nem csupán egy romantikus történetről van szó: cselekménye megkérdőjelezi a határokat, és hozzájárul világunk megértéséhez a kulturális sokszínűség és az emberi lélek univerzális jellemzőinek felfedezésével. Hiszen vannak szituációk, amikor nem elegendő a kémia, a vonzalom és a szenvedély. A várt happy end elmarad, a tragikus lezárás által kínált katarzis viszont nagyon is megvan.

Nem véletlen, hogy a legtöbb szerepet az intézmény operatagozatának legkiválóbb művészeivel tűzte műsorra a vezetés, hiszen nagyon komoly énekelni valók – mélységek és magasságok egyaránt – tarkítják a kottát. Liza szerepében Kónya Krisztina és Máthé Beáta tündököl. Nem egyszerű feladat, le kell vetkőzni a primadonna-sallangokat, a produkció pedig mély színészi eszköztár megcsillogtatást kívánja. Mindkét művésznő lubickol a karakterben, könnyedséggel ugorják meg a kihívásokat. Vendégként Balczó Péter, valamint a Manon Lescaut Grieux lovagjának eljátszása után Turpinszky Gippert Béla kapta meg Szu-Csong szerepét. A Vágyom egy nő után és az Egy dús, virágzó barackfaág dalok után mindketten megérdemelt, hosszú percekig nem szűnő tapsban részesülnek. A bolondos táncoskomikust, Hatfaludy Ferencet Görbe Norbert és Szélpál Szilveszter alakítja, partnere ebben Mi szerepében Horák Renáta, valamint Dobrotka Szilvia. Liza édesapját Rácz Tibor és Pálfi Zoltán jeleníti meg a színpadon, a kínai herceg nagybátyját pedig (szintén kettőzve) Réti Attila, illetve Ottlik Ádám hozza. További szerepekben Vajda Júlia, Somogyvári Tímea Zita, Büte László és Judik Patrik látható többek között.

Az előadást Harangi Mária álmodta színpadra, a koreográfiákat Cortés Sebastián készítette el. Az impozáns jelmezeket Papp Janó tervezte, a látványos díszletekért pedig Romhányi Gergely felelt, aki egyben játékmesteri feladatokat is ellátott. A hagyományos operettjátszási módot kedvelő nézők számára örömhír lehet, hogy egyáltalán nincs modernizálva a történet. Első pillantásra nehezen lehet azonosulni a nem mindennapi cselekményszállal, azonban, ha jobban belegondolunk, minden ember más-más értékrenddel, kulturális háttérrel rendelkezik. Egy kapcsolat során ezekben keresünk közös nevezőket, akár kompromisszumokat is kötünk. Már amikor sikerül…

A melankolikus lezárásban némi szívet melengető pillanat mégis akad. Az elengedés képességének elsajátítását megtanulják főszereplőink feláldozni a szeretet oltárán, ez pedig nem könnyű feladat. Ami nem működik, azt nem szabad erőltetni, hiába a sok-sok igyekezet. A mosoly országa talán minket is arra tanít, hogy próbáljunk meg túllépni béklyóinkon, még akkor is, hogyha nehéz azt a bizonyos kiutat megtalálni belőle.

A cikk szerzője: Bondor Ferenc Fotók: Csobán Fanni Edina

Olvassuk át magunkat a jövőbe együtt! – A Jövő olvasóköre

 Olvassuk át magunkat a jövőbe együtt!

Tarján szürke paneltömbjei között kincsesláda rejtőzik. Jól megférnek itt egymás mellett Szeged első komposztfutárai, „zöld“ hétvégék, író-olvasó találkozók, kerekasztal-beszélgetések, szabadulószoba, közösségi kert, és persze a Jövő Olvasóköre, amelyről Veszprémi Szilvesztert, a MASZK Egyesület által fenntartott Megálló Közösségi Ház közösségszervezőjét kérdeztük. Az interjú megjelenésének pedig különleges apropója van, mivel az Olvasókör november 27-én ünnepelte fennállásának első évfordulóját. 

Milyen módon kapcsolódik a Megálló víziójába, munkájába a Jövő Olvasóköre?

Az irodalom mindig is a ház kínálatának a fókuszában állt. A közösségi kert mellett a legrégebbi program a Könyvforgatag, azaz a cserepolc, szóval az olvasásnépszerűsítés a kezdetektől fontos a ház közösségszervezőinek.

A jövő olvasókörének a létrehozása ugyanakkor egy nagyobb projektbe ágyazódik, amelynek az volt az alapvető célja, hogy gondolkozzunk, milyen lehetne a jövő közösségi háza. Több elképzelésünk is volt, különböző projektötletek, amelyek közül néhány hirtelen valósággá vált az elmúlt egy évben. Az olvasókör látogatói pedig fel-feltűnnek más programjainkon is, és érződik, hogy erősödik a ház körül ez a közösség is.

Miért éppen olvasókör? Honnan jött az ötlet?

2022 szeptemberében lehetőségünk nyílt pályázni a Szabad Terek egy belső pályázatára, és tudtuk, hogy az ökológiai témákkal, valamint a klímaszorongással kapcsolatban szeretnénk valamit, ami kisléptékű, ami elfér nálunk, de mégis mozgatja valamiképpen a világunkat. Amikor azon gondolkodtunk, hogy milyen a jövő közösségi háza, és arra jutottunk, hogy a jövőt csak közösségben tudjuk elképzelni. Innen jött a név is, bár ihletet merítettünk hozzá Kim Stanley Robinson A jövő minisztériuma című könyvéből, amely egyébként az olvasókör októberi, immáron 12. közös könyve volt. 

Van jelentősége egy olvasókörnek ebben a digitalizált világban? És a kis közösségeknek a tömegek korában? 

Egy közösségi házban vagyok munkatárs, tehát egyértelmű, hogy nagyon értékesnek találom az offline találkozást. Hiszek benne, hogy szükség van olyan terekre, ahol el lehet lenni, ahol lehet emberekkel találkozni, és ahol meg lehet beszélni mindazt, amit a világról gondolunk. A post-covid világban van a valódiságnak egy nagyon erős hívása, és ha 6-8 ember beszélget egy könyvről, miközben mély dolgokat osztanak meg magukról, az életükről, az olvasmányélményeikről, az nagyon is valódi. Amikor leülünk az asztal köré, akkor nemcsak a saját példányainkat, hanem a saját olvasatunkat is hozzuk. Az olvasás ugyan magányos tevékenység, de fontos tapasztalat, ha valahol az élményeimet, gondolataimat meg tudom osztani. Ez mondhatni luxus. Ugyanúgy, ahogy luxus elmondani a véleményemet, kérdezni, és  mindezekre visszajelzést kapni. 

Szegeden mostanában hála Istennek gombamód szaporodnak az olvasókörök. De mégis miben más ez az olvasókör, mint az összes többi?

Talán heterogénebb. Amikor az ember olvasókörre gondol, akkor egy homogén közösség jut az eszébe. Egyetemisták, idős hölgyek, fiatal háziasszonyok. A mi kis csapatunk leképezi azt, amit a nekünk otthont adó városrész is. Sokfélék vagyunk, sokféle helyzetből jövünk, mégis tudunk találkozni.

A könyvválasztások és maga a helyszín is képes arra, hogy ezt a sokszínűséget támogassa. Itt nagyon különböző emberek beszélgetnek a valóságról, a jelenről, miközben a jövő perspektívája mindvégig jelen van a beszélgetés mögött.

Általában hogy fest egy alkalom?

Szerencsére most már oldott a megérkezés, aztán kihúzom magam, átvedlek moderátorba, és indítom a bemelegítő kört arról, hogy kinek hogy tetszett a könyv, mik voltak a fontos és átbeszélendő tapasztalatok. Egy ilyen első kör után kötetlenebb a beszélgetés, általában én is hozok kérdéseket, de az első körökben elhagzott felvetéseket is átbeszéljük — hol szorosan a szöveg és a feldobott jövőbeni lehetőségek körül, hol kevésbé. A programot egy levezető kör zárja, és a résztvevők gyakran maradnak még egy kicsit kötetlenül beszélgetni.

Mi alapján választod a könyveket?

A tematika a vezérlő elv elsősorban. A lényeg, hogy legyen valamilyen ökológiai fókusza a szövegnek, de fontos, hogy ne legyen ökológiai kulcsszöveg. Tehát kezdjen valamit a környezeti kérdésekkel és a jövővel azon kívül, hogy ökológiai szöveg: nem szakirodalmakat vagy tudományos ismeretterjesztő könyveket beszélünk át, hanem regényeket, ifjúságikat, gyakran zsánerszövegeket. Közösen is ötletelünk új címeken, és az én korábbi kedvenceim is sorra kerülnek szép lassan. Azt hiszem, ezért önmagában is érdemes olvasókört indítani, bár fontos figyelni a többiek szűrőjére, kíváncsiságára, figyelmére is.

Nem egyszerű kihívás. 

Hát nem. Ráadásul az is fontos, hogy a személyes valóságunkat is megmozgassák ezek a szövegek valamilyen módon. Válaszoljon arra a kérdésre, hogy milyen a jövő közössége, mik a jövőnk dilemmái. Moskát Anita szerint, akinek Irha és bőr című könyvét szintén együtt olvastuk, a könyvekben olyan helyzetek szerepelnek, amelyek már előfordultak korábban, és amelyekből érdemes tanulni. De amellett, hogy szövegeket és annak a jövőképét beszéljük át, fontosnak tartom, hogy a személyes aspektusról is el tudjunk mondani valamit. 

Általában nem friss megjelenéseket olvastok. Direkt vannak a listátokon régebben megjelent, könnyen beszerezhető könyvek? 

Ez nem volt pontos döntés, főleg logisztikai szempontból alakult így: a szervezői munkánkat könnyíti meg, ha több időnk van előolvasni, véleményt formálni, mielőtt bedobunk egy könyvet közös olvasásra. Ráadásul az ökológiai irodalom jóval kiterjedtebb annál, mint ami egy adott évben megjelenik, és kár is volna csak erre hagyatkozni. Ott van például a nemrég olvasott Felhőatlasz, ahol egy aktív könyves-filmes hagyományba érkeztünk meg a kibeszélésekor.  Ráadásul mára már szinte mindig közösen beszéljük meg azt is, hogy mikor mit olvassunk. A tagok is ajánlanak könyveket,  organikusan alakult így, nem volt koncepciónk erre, és talán nem is gondolkozunk ebben a szűrőben később sem.

Mi volt eddig a kedvenc közös könyved?

Az olvasókör vezetőjeként megvan az a kiváltságom, hogy a kedvenc könyveim közül választhatom ki a közös olvasmányt. Ilyenek voltak például a már említett Irha és bőr, a Hová lettél, szép új világ Sally Rooney-tól, vagy a Ne engedj el…, Kazuo Ishiguro tollából, azt nagyon jó volt újraolvasni, kamaszkorom egyik nagy kedvence, és mégsem tetszett minden résztvevőnek, bármennyire jót is beszélgettünk róla végül. 

Kik a tagok? Kiket vártok? 

Erre nehéz válaszolni, mert nem tudom, hogyan kereshetném meg akár csak két vagy három résztvevő közös metszetét? Talán azt mondom, hogy olyan emberek jönnek hozzánk, akik szeretnek olvasni, kíváncsiak és nyitottak. Mert a másik olvasata néha erősíti az enyémet, máskor meg ütköztetjük a véleményünket, de mivel mindenki nyitott a másik hipotéziseire, tudjuk inspirálni egymást.

Eddig nem jött olyan könyvmoly hozzánk, aki legyen bármilyen zárkózott is, ne nyílt volna meg a közösség előtt, szóval tényleg mindenkit lelkesen várunk, aki szeretné elmondani egy közösségben könyvekről a véleményét, és szeretné meghallgatni a másét. Biztosan vannak még ilyenek az olvasókör résztvevőin kívül is, szuper lenne, ha mindannyiukat el tudnánk érni.

A Megálló Közösségi Házat és programjaikat itt találjátok meg, de a kapujuk az alábbi nyitvatartás szerint mindig nyitva áll, ha esetleg kerestek egy helyet, ahol egy kicsit „el lehet lenni ”.

Megálló Közösségi Ház
6723, Szeged, Budapesti krt. 23.

Nyitvatartási idő:
Hétfő: 12:00-20:00
Kedd: 14:00-20:00
Szerda: 12:00-20:00
Csütörtök: 14:00-20:00
Péntek: 9:00-12:00

Szöveg és fotók: Szabó Anna

A két Korea újraegyesítése

Kell-e görbébb tükör?

Hamarosan bemutatják a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában a francia származású Joël Pommerat által írt A két Korea újraegyesítése című abszurd játékot. De ne dőljön be senki, itt nincs szó sem politikáról, sem országhatárokról!

Csalóka a címválasztás, természetesen metaforikus jelentéstartalma van. Nem a politikai vagy ideológiai különbözőségeken van a hangsúly, hanem személyes kapcsolataink mélységein és az emberek közötti tátongó szakadékokon. A mű korábban a budapesti Katona József Színházban és a tatabányai Jászai Mari Színházban volt csupán látható eddig hazánkban, tehát egy igazi színházi csemegéről van szó.

Az improvizációkon alapuló darab egyik különlegessége, hogy nyolc színész játszik benne, azonban mindegyikük több karaktert formál meg. A történetvezetése sem szokványos, a nagyjából kétórás előadás jelenetei mind-mind más szituációt mutatnak be. A hétköznapokból kiragadott képek sokszor déjà vu érzéseket váltanak ki a nézőkből, a feltartott görbe tükörben azonban kellőképp abszurd a visszaköszönő kép.

A társulatból Ács Petra, Borsos Beáta, Kárász Zénó, Poroszlay Kristóf, Rédei Roland, Sziládi Hajna, Tánczos Adrienn és Vicei Zsolt látható a Kisszínház intim színpadán. Mindannyian kellő színészi rátermettséggel közelítik meg a feladatot, pedig egyáltalán nincs könnyű dolguk. Sokszor alig fél perc zajlik le két jelentváltás között, ami nem csupán gyors öltözést igényel a kulisszák mögött, hanem ezalatt a művészeknek fejben is fel kell készülniük az előzőtől gyökeresen eltérő szituációra. Profi alakításokról van szó, színes a szerepek palettája a szajhától a pedofíliával vádolt tanáron át egészen az amnéziás feleségig.

A művet a színház művészeti tanácsának egyik tagja, Tárnoki Márk állította színpadra, akinek ez az első rendezése is egyben a városban. A művet egy kortalan világban helyezte el, ugyanis a felvázolt történetek aktualitása univerzális. „Egy-egy dolgot egyszer csak másként kezdünk el értelmezni, hirtelen kiderül, hogy szinte fényévnyi távolság van két ember között és képtelenek vagyunk a másik szemével látni. Ilyen módon a darab címe nagyon is találó, mert arra utal, hogy valami, ami összetartozik, egyszer csak két részre szakad. Könnyű magunkra ismerni, hiszen a mai világunkban is két tábor és két univerzum jött létre, és ami összetartozott, az szétszakadt” – mondta a rendező az előadás közönségtalálkozóján. Horváth Jenny felelt a látványvilágért, a modern díszletek és jelmezek remekül mutatnak a térben. Fontos szerepe van az etűdöket összekötő (vagy azokat éppen árnyaló) zenéknek, melyeket Lelkes Botond szerzett. 

Egy csavarral zárul a történet, a görbe tükör egy ponton annyira görbe, hogy meghasad. A szilánkok pedig sajnos élesek…

Vigyázat: bárkivel, bárhol megtörténhet a hétköznapokban az, ami a színpadon történik!

A cikk szerzője: Bondor Ferenc

Fotók: Szegedi Nemzeti Színház - Tari Róbert

Linn Strømsborg - Soha, soha, soha

 Nyílt levél egy kényes témáról

Linn Strømsborg könyvének főhőse harmincöt éves. És nem akar gyereket. Soha. 

Éles felütés, főleg ma, amikor a szülés soha nem látott mértékben foglalkoztat mindenkit a tinilányoktól kezdve a potenciális nagyszülőkön át az Európai Bizottságig, mindezt úgy, hogy szinte lehetetlen nem szélsőségesen fogalmazni a témával kapcsolatban. Azért Strømsborg megkísérel érzékenyen és érzékenyítve a témához nyúlni. És sikerül neki. 

A könyv első és legszembeötlőbb érdekessége, hogy főhősünk makacsul kitart névtelenesége mellett. Bár legmélyebb gondolataiba is beavat minket, a nevét nem osztja meg velünk. De jól is van ez így, mivel anonimitásával is üzenni szeretne: köztünk jár, ő bárki lehet. 

Anonim főhősünk tehát nyolc éve él párjával, Philippel, látszólagos egyetértésben. Olvasgatnak, kirándulnak, kínait rendelnek. A skandináv tündérmese persze sajnos nem ennyire idilli – hiszen skandináv–, mivel Philip egyszer csak rájön, talán mégis szeretne apa lenni. Erre az igen sarkos problematikára rátesz egy lapáttal Philip és anonim hősünk két legjobb barátja, akik éppen első babájukat várják. Mindezt egy olyan világban, ahol anonim hősünket magányos édesanyja folyton unokáért nyaggatja, mindenki terhes, kivéve, aki bárokban fennen hangoztatja, mennyire jó gyermektelenül élni, és még a kávézók is tele vannak gyerekekről képeket mutogató apukákkal.

Anonim hősünk végső soron nem csupán az anyaság, a változás ellen is küzd, és míg előbbi egyéni döntés kérdése, utóbbi óhatatlanul — így vagy úgy — bekövetkezik. Strømsborg hősei hamar patthelyzetbe kerülnek, ugyanazokat a köröket futják, és dönteniük kell. De vigyázat! Ahogy Az üvegbura Esthere oly fájdalmasan emlékeztetett minket, nem dönteni is döntés.

Bár a szereplők és a helyzetek elképesztően árnyaltak és összetettek, Strømsborg a norvég erdők fenyőtűinek pontosságával ír, teljesen sallangmentesen. A könyv stílusa ezzel szemben szinte megtévesztően könnyed és anekdotikus, ezzel is oldva az állandó feszültséget, amit a téma önmagában hordoz. Rövid epizódok követik egymást ruganyos egymásutánban, köztük naplóbejegyzés-szerű fejezetekkel, kellemes ritmust adva az olvasásnak (utazáshoz tökéletes). Az embernek ettől kissé az a benyomása támad, mintha egy könnyed limonádét olvasna, holott a könyv egy égetően aktuális és húsbavágóan komoly témához nyúl, és azt szedi ízeire a skandinávoktól megszokott pontossággal. És hiába tűnik úgy, hogy leragad pár hétköznapi szösszenetnél, a fókusz mégsem tolódik el egy percre sem.

Tehát fontos mű, még ha az utolsó pár fejezet kissé repetitív is. Egyéni gondolkodás kérdése, hogy egyetértünk-e vele vagy sem. A könyvnek nem is célja a meggyőzés. Csupán egy perifériára szorult hangot szólaltat meg, méghozzá úgy, hogy egyszerre határozott és érzékeny, objektív és személyes. És mi más lenne az irodalom szerepe, mint az, hogy azok helyett beszéljen, akik nem tudnak vagy nem szoktak? Hogy új nézőpontokat ismertessen meg az olvasóval, a horizont egy teljesen új szegletét feltárva előtte? 

Mielőtt mindenkit azzal a bátorítással bocsátanánk útjára, hogy vegye kézbe ezt a hiánypótló alkotást, utóiratként fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a Libertine Kiadó ezen kiadásához is jár ajándék, méghozzá egy igen személyes ajándék: egy levél a fordítótól. Patat Bence neve nem ismeretlen a kortárs skandináv irodalom szerelmeseinek, hiszen Maja Lundét vagy Jón Kalman Stefánssont is rendszeresen ő ülteti át magyarra. A fordító szerepe azonban gyakran hálátlan, hiszen, könyvünk anonim hőséhez hasonlóan, gyakran láthatatlan marad a tömeg számára. Ezért szerkesztőségünk szerint kiváló ötlet egy háttérbe szoruló hangot kiemelő könyv ajándékaként egy egyébként többnyire háttérbe szoruló szakmát kicsit a rivaldafénybe emelni. 

Fotó és szöveg: Szabó Anna

Manon Lescaut

Tragikus sors ihlette csodálatos dallamok

Az évad első operabemutatójaként került sor október 20-án Giacomo Puccini Manon Lescaut című művének premierjére a Szegedi Nemzeti Színház Nagyszínházában. A grandiózus produkció érzelmekkel, szenvedélyességgel és áradó dallamokkal teli sodrással várja a műfaj kedvelőit.

A Manon Lescaut az olasz operaszerző egyik legismertebb alkotása, mely már 1893-as debütálásánál hatalmas sikert aratott a közönség soraiban. A mester újító szándékaként a recitativókat a későbbi „Puccini-parlandonak” nevezett énekbeszéd váltotta fel. További érdekessége a darabnak, hogy hét szövegíró (Marco Praga, Domenico Oliva, Luigi Illica, Giuseppe Giacosa, Giulio Ricordi, Ruggero Leoncavallo) közös munkájának tekinthető az elkészült librettó, amely Antoine Francois Prévost d’Exiles Manon Lescaut és Des Grieux lovag története című regénye alapján született meg. A librettisták alaposan átdolgozták az eredeti sztorit, karakteresebb és egységesebb figurákat alkottak meg.

Renato de Grieux lovag élete hirtelen teljesen felfordul, amikor megpillantja egy postakocsiból kiszállni a fiatal és gyönyörű Manon Lescaut-t. A kibontakozó románc közepette azonban a lány bátyja éppen apácazárdába szeretné kísérni húgát, de némi pénzért cserébe inkább eladja őt egy öreg adóbérlőnek. A lovag ezután megszökteti Manont – a gazdag úr legnagyobb bosszúságára. A cselekményről ennyit érdemes röviden elárulni, azonban az leszögezendő, hogy nem kevés bonyodalom jellemzi a négy felvonásos történetet.

A címszerepet kettős szereposztásban Ferenczy Orsolya és Máthé Beáta, a lovagot pedig Tötös Roland, valamint Turpinszky Gippert Béla alakítja és énekli. Mind a négy művész kiválasztása telitalálat volt a karakterekre. Lescaut-t a helyi operatagozat kiváló baritonjai, Szélpál Szilveszter és Réti Attila jelenítik meg. Geronte di Raviorként tér vissza szegedi deszkákra Cseh Antal, illetve Kőrösi András ármánykodásának lehetünk tanúi a másik szereposztásban (akit a szerencsések akár az augusztusi Ezeregy éjszaka world-musicalben is láthattak). A hősszerelmes segítőjét Decsi András és Beeri Benjámin hozza, további szerepekben pedig feltűnnek a színház énekművészeinek fiatal tehetségei.

A rendezésért és a koreográfiáért Juronics Tamás felelt, akinek nem ez az első tapasztalata a műfajjal – a szegedi közönség láthatta már színpadra állításában többek között a Traviatát és a Rigolettot is. Koncepciója szerint a sztori egy semleges korban játszódik, amely egyaránt megfelelhet az opera korszerű és a modern játszási módjait kedvelő rajongók számára. Az azonban újdonság, hogy most először a díszletek is a Kossuth-díjas rendező elképzelései alapján valósultak meg. Kiemelendő, hogy ritkán látni ennyire impozáns operadíszletet vidéki teátrum deszkáin (a szűk büdzsé ellenére!), Madarász Madár János világítástervező profi munkája pedig pazarul kiegészíti a látványvilágot. A káprázatos jelmezek Bianca Imelda Jeremias munkáját dicsérik, a Szegedi Szimfonikus Zenekart Dobszay Péter és Kardos Gábor vezényli lendületesen.

A monumentális és lenyűgöző művet decemberig több alkalommal láthatják a bérletes nézők, viszont színre kerül bérletszünetben is – így senkinek nem kell aggódnia, ha netalán nem jutna időben jegyhez. Azonban nem érdemes várni a vásárlással, mert nagy érdeklődés övezi a szegedi operaélet újabb kiváló produkcióját.

A cikk szerzője: Bondor Ferenc

Fotók: Zsiros Aliz

Az eltört korsó

Addig jár a kútra…

Október 13-án mutatták be Heinrich Von Kleist Az eltört korsó című vígjátékát a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában. A darabválasztás jó ötletnek bizonyult – az intim és bensőséges tér remek lehetőséget tud biztosítani a színészek számára, aktualitásából pedig mit sem vesztett a mű.

Egy vidéki bíróság legújabb perének lebonyolítására készül, mely során az éjszaka elkövetett korsótörés elkövetőjét próbálják meg lefülelni. Azonban váratlan „csapásként” megjelenik egy törvényszéki tanácsos, akinek jelenléte szükségessé teszi az ügy szabályos lebonyolítását. A bíró egyre furcsábban viselkedik, a tanúk által vallott igazságok, féligazságok és hazugságok pedig csak tovább bonyolítják a szálak kibogozását. A történet végére azonban fény derül a bűnös kilétére, de semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik… Kinek van igaza? Egyáltalán létezik-e igazság?

Az eltört korsó különleges alkotás több szempontból is. A szerző fogadásból írta, többi darabját véresen komoly drámaiság jellemzi, erre az egyre lehet a legvígabb jelzőt ráhúzni – még akkor is, ha nem tűzi ki céljául a felhőtlen kikapcsolódást és humorbombák eldurrogtatását. Vígjáték jellegét leginkább a karakterek karikaturikus és groteszk ábrázolása adja, de néhány ötletes poént azért a rendező, Koltai M. Gábor is beleszőtt a sztoriba.

Nem kis kihívás színre vinni a művet. A rendező egy nagyon érdekes, kissé mai, ám szocialista jegyeket magán viselő korban képzeli el a történet kifutását. Ezt remekül alátámasztja Vereckei Rita látványtervező vizuálja – az előadás egyik nagy erősségét a díszlet remekbe szabottsága adja.

A 19. században íródott alkotás dramaturgiájában természetesen kellett kisebb-nagyobb változásokat eszközölni, hogy még inkább átüssön aktualitása. Így kerül például Ádám bíró asztalára egy Európai Uniós zászló vagy euróról van szó, ha fizetőeszközökről beszélnek a szereplők. A háromórás játékidő mégis megmarad, az első felvonás kevésbé mozgalmas jelenetei után a második felvonás egyenesen berántja a nézőt – csak úgy hemzsegnek a jobbnál jobb rendezői megoldások és drámai alakítások.

Polák Ferenc végzős színészhallgató játssza Waltert vendégművészként, aki újonnan csöppen bele a bíróság ügyleteibe. Gömöri Krisztiánnak nehéz dolga van Ádám bíróként: szinte el sem hagyja a színpadot, állandóan sántítania kell, mégis erős karakterábrázolást nyújt. Rédei Roland Licht írnokja leginkább a háttérből figyeli a szálakat, mégis már a történet elején sejti, hogy ki lehet a tettes. Molnár Erika Mártaként próbálja kibogozni a bűnös kilétét, egyetemben Ottlik Ádám Tócsa Vitusával, aki leginkább fia bűntelenségét próbálja bizonygatni. A vőlegény, Ruprecht szerepében László Gáspárt láthatja a nagyérdemű, Ács Petra Éva alakítását pedig az est egyik legerősebb játékaként lehet elkönyvelni. Üde színfolt Vajda Júlia takarítónőként való megjelenése (az egyik jelenetben még dalra is fakad!), nem különben Tánczos Adrienn, aki Brigitta szerepében szerez néhány komikus pillanatot. Hajdu Róbert biztonsági őre apró gegekkel tűzdeli meg az előadást, a legdrámaibb pillanatokba is belecsempész egy kis humort.

Az eltört korsó decemberig több alkalommal is színre kerül a Kisszínházban, érdemes minél hamarabb beszerezni rá a jegyeket. Nem könnyű néznivaló, mégis mindenkinek ajánljuk, aki szeretne egy kósza pillantást vetni a mai valóság görbe tükrébe.

A cikk szerzője: Bondor Ferenc

Fotók: Zsiros Aliz

Ezeregy éjszaka - Szegedi Szabadtéri Játékok 2023.

 Ezeregy csoda a Dóm téren

„Álom ez a nap / Koldusbotomat / Végre lecsapom / Csoda vár rám” 

Bár a koldusbotját senki sem csapkodta sehova, az Ezeregy éjszaka world musical nézőire valóban csoda vár a Dóm téren. Geszti Péter, Monori András és Tasnádi István évek óta dédelgette a world musical álmát, a premiernek pedig a Szegedi Szabadtéri Játékok adtak otthont – a szegedi közönség szemmel látható örömére. A jegyek ugyanis már jóval a premier előtt az utolsó szálig elfogytak, ezzel is  jelezve, hogy az évad legjobban várt előadását a triumvirátus jegyzi.

A musical cselekménye végig két síkon mozog – persze csak addig, amíg a síkok finoman át nem csúsznak egymásba, elmosva a határokat valóság és mese között. 

Kerettörténetünk hőse Sahriár (Bányai Kelemen Barna), a kiégett király, aki egyszerűen nem tudja túltenni magát azon, hogy az asszony lelépett a nagyvezírrel, ezért estéit tűzzsonglőrökkel, táncoslányokkal, és eldobható, egyszerhasználatos háremhölgyekkel tölti. Ebbe a felettébb kellemetlen helyzetbe csöppen bele Seherezádé (Trokán Nóra), az éppen aktuális áldozat, aki egy boldogtalan, átejtett kalifáról szóló mesével tereli el Sahriár figyelmét. 

Ekkor Seherezádé meséje szó szerint megelevenedik előttünk: megismerjük Harúnt, a fiatal kalifát, akit nagyvezíre, Dzsáfár (Stohl András) juttatott a trónról a börtönbe. A szinte ostobaságig naiv Harúnnak Ali, a furfangos kis tolvaj (Márkus Luca) segít megszökni majd eligazodni az átlagos hétköznapok útvesztőjében. A mese azonban nem mese szerelem nélkül, ezért Harún szinte kötelezően beleszeret a nagyravágyó Jázminba (Bori Réka), akit apja, a szultán (Tamási Zoltán) nem másnak ígért, mint… dobpergést kérek… hát persze, hogy a gyakorló stalkernek, Dzsáfárnak. 

A szálak tehát kellően össze vannak kuszálva, de nem is baj, mert milyen mese az, ami nem gubancosan indul?

Főhőseinket az alkotók számtalan különféle helyről válogatták össze, a Dóm téri színpadon azonban olyan szerethető és bámulatos csapat áll a világot jelentő deszkákra, amelyről könnyen hihetnénk, hogy mindig is együtt játszott. Bányai Kelemen Barna és Trokán Nóra karaktere között hiába tátong társadalmi szakadék, alakításuk egyaránt király(nő)i és elegáns, arról nem is beszélve, hogy minden jelenetükben működik a kémia. Tasnádi Bence kezdetben pont annyira szerethetően bosszantó, amennyire ahhoz kell lennie, hogy később igazán együtt tudjunk vele érezni. Ha politikus lenne, Stohl András Dzsáfárja majdnem meggyőzne, hogy rá szavazzak, Bori Réka a sötét oldallal flörtölő Jázminja pedig izgalmas meglepetéseket tartogat. 

Márkus Luca minden egyes hangját és mozdulatát öröm volt nézni. Ali, a kis rabló a darab egyik legmókásabb karaktere egészen addig a pillanatig, amíg át nem vedlik egy lélektani dráma hősnőjévé – mindkét szerepet tökéletesen hozva. A showt azonban egyértelműen Mészáros Máté lopta el Sahriár háremigazgatójaként és kiábrándult dzsinnként egyaránt. Nehéz lenne megmondani, hogy ő vagy a közönség élvezte jobban azokat a perceket, amelyeket a színpadon töltött. (Valószínűleg mindkettő.) 

És mint egy igazi epikus történetfolyamban, itt is számtalan izgalmas mellékszereplő nézőpontját ismerhetjük meg, így mindenki garantáltan talál majd magának kedvencet. A főszereplők mellett akad még itt stresszes hóhér, az adótörvényeket kicsit lazán értelmező árus, a csodák evangéliumát hirdető kecsketulajdonos, türelmetlen biztonsági őrre emlékeztető ifrit, illetve egy szentháromság jellegű fa, aki folyamatosan apapoénokkal „szórakoztatja” a nagyérdeműt. 

Illetve hadd ne felejtsem ki az este legnagyobb érdeklődésre számot tartó sztárjait: Lujzit, a szamarat és a két kecskét. Igen, valóban egytől egyig fantasztikus alakításokat láthattunk a színpadon, de az igazi meglepetést a piaci jelenet statisztái okozták. (Később megtudtuk, hogy a jelenet sztárja eredetileg Lujzi, de amennyiben a kisasszony nem óhajt a színpadra lépni, a kecskék ugranak be helyette. Mit lehet tenni, ilyenek ezek a szabadtéris dívák.)

Csakúgy, mint az előadás alapjául szolgáló gyűjtemény, a musical sem kötelezi el magát egyetlen kultúrkör mellett, hanem bátran vegyít indiai, kínai, perzsa és arab elemeket látványban, kulturális utalásokban, szövegben, koreográfiában és jelmezekben egyaránt. 

Bujdosó Nóra elképesztő feladatot vállalt magára, amikor egy személyben lett díszlet-, jelmez- és animációs tervező is, és mindhárom szerepben parádésan helytállt. A jelmezek aprólékosan kidolgozott műalkotások, az animációk túlkapások nélkül teremtik meg a keleti hangulatot, miközben elkápráztatnak mindenkit az első soroktól a kakasülőig (sőt, az igazat megvallva egyes elemek a szimmetrikus koncepció miatt távolról még mutatósabbak), a díszlet középpontjában álló forgatható hagymakupola pedig ötletesen, praktikusan, és szemet gyönyörködtetően szolgálja ki a darab számtalan helyszínét, ráadásul a történetvezetést is tökéletesen illusztrálta.

Ahogy a hagymakupola rétegeit fokozatosan kibontjuk, úgy ásunk a történet síkjai között is egyre mélyebbre. A Kello Magazin szerint „a Nobel-díjas író, André Gide nevezte először mise en abyme-nak azt az eljárást, amelyben a megkettőzés révén a mű egy része egyfajta belső tükörként az elbeszélés egészét tükrözi.” Sahriár és Seherezádé, illetve Harún és Ali története párhuzamosan halad, néhol összeér, néhol eltávolodik, míg végül valóban szinte tökéletes tükrei egymásnak, ezzel is érzékeltetve, hogy legyenek bármilyen elrugaszkodottak is, a mesék, a történetek a való életet tükrözik. (És akkor még nem is említettük a „harmadik tükröt”, hiszen mi ezt mind a Szegedi Szabadtéri színpadán szemléljük.) 

Az Ezeregy éjszaka a csillogó felszínen és az ötletes dalszövegeken túl gyakorlatilag egy közel három órás óda az irodalomterápiához, hiszen Sahriár és Harún gyógyulása csak akkor lehet teljes, amikor ők is aktív szereplőkké válnak és elkezdenek mesélni, ezáltal legyőzve démonaikat és feldolgozva traumáikat.

A mesében magunkra találhatunk, felfedezhetjük a saját problémáinkat, feloldhatjuk életünk gordiuszi csomóit, és átélhetjük azt a katarzist, amely a való életben talán még várat magára, de amelyhez így feltankolhatunk kellő mennyiségű reménymunícióval.

Főleg akkor, ha ilyen magával ragadó és látványos mese tankol fel minket.

 

A cikk szerzője: Szabó Anna

Fotó: Zsiros Aliz

Alkotók: https://www.szegediszabadteri.hu/hu/page/show/ezeregy-ejszaka