Én vagyok én, te vagy te

Ki a színész, én vagy te?!

Sok mindent felsorolhatnánk mérföldkőként, hogy mi mindenben első az Én vagyok én, te vagy te előadás. Például első írása ez Horgas Ádámnak, sőt első írása, amit egyben rendez is. Műfaját tekintve peidg, ez egy olyan interaktív formába van öntve, ami nagy valószínűséggel szintén rendhagyó elsőnek számít. Monodrámában nem az első, de a 90 percnyi folyamatos színpadi lét Csorba Kata, és Menczel Andrea részéről, ilyen jellegű előadásban, ami improvizációkkal teli, szintén új élmény. Mégis mindezek mellett, a legnagyobb mérföldköveket maguk a nézők fogják átélni. 

Először is a színházi közönség megszokott módon, mindig sötétben figyeli a színpadon történteket, ez alól általában ritkán van kivétel maximum egy-egy jelenet erejéig. Nem úgy, mint az Én vagyok én, te vagy te esetében, amikor gyakorlatilag végig ki van világítva a nézőtér, sőt nem csak a színpadot kell néznünk, hisz a színész kijön a közönség soraiba, és emellett, aktív közreműködést is kér tőlünk. Sok néző esetében ez kiakasztja a komfortzónája mérlegét. Azzal a ténnyel, hogy bárki sorra kerülhet, és bármikor feladatot kaphat, legtöbbünkben egy természetes reakció indul el, és más szemmel kezdjük nézni a cselekményt, hiszen nem burkolózhatunk a sötét nézőtér magányába. 

A valós szálakból íródott történet alapja egy úgynevezett kincskereső játék, tehát kapunk egy nyomot, ami elvezet minket a következőhöz, míg nem kialakul egy teljes térkép, ami ezúttal nem más, mint maga a főszereplő, Éva élete. Éva pszichiáterhez jár, mivel többszörös személyiségzavarban szenved, ennek az a következménye, hogy énje több személyiségre hullik szét, van hogy öntudatán kívül is karaktert vált, és van hogy nem is tud a másik önmagáról. A betegség kezelésére Éva orvosa, sokkterápiával tűzdelt társasjátékot talált ki, melyben a nézők aktívan közreműködnek, ezzel befolyásolva a történéseket.

Horgas Ádám lebilincselő alkotása csontig tud hatni, ha hagyjuk magunkat elmerülni a játékban. Ha tudunk partnerek lenni a szórakozásban, sok nevetésben is lehet részünk, de ez a darab ennél jóval többet ad. Minden előadásra igaz, a folyamatos adok-kapok, ami a színészek és a nézők között létrejövő, egy estére szóló láthatatlan kapocs, de itt hatványozottan igaz, hogy minél befogadóbb a néző, annál többet fog tudni hazavinni az előadásból, annál több kérdés merül fel benne, annál több gondolat-mag kerül a fejébe. Ugyanis az alkotók bőven hagynak gondolkodnivalót.

A rendező minden estére vállalt egy rizikót, hogy lesznek olyan személyek, akik nem fogják tudni levenni álarcaikat, és kíváncsi játékossággal figyelni, de egészen biztos a közönség nagy része, partner tud lenni ebben az önismereti játékban.

A két színésznő, Csorba Kata és Menczel Andrea minden téren bizonyítanak. A színészi kvalitás valamennyi előnyét meg kell csillogtatniuk, a színészkedésnél többre van szükségük most. Másfél órás folyamatos, intenzív jelenlét, és több karatker ábrázolása, amelyek egyszerre mások, de mégis ugyanazok. Mindemellett, mint egy jó játékmester, a nézők ellazítása, és feltöltése, egy-egy feladathoz is az ő dolguk lett. Nevettetés, elgondolkodtatás, és kérdések feltevése, ez mind a szerepük részét képezi, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Egy szóval, amit a két színésznő művel a színpadon, ahogy karaktert váltanak, ahogy a nézőkre hatnak, azt nevezhetjük varázslatnak, hatalmas elismerést érdemelnek.
Érdemes mindkettőjükkel megnézni a darabot, hiszen a valóságban is különböző tulajdonságokkal rendelkező művészekről van szó, így Éva személyiségeiben is mást domborítanak ki.

Látványvilágában a minimalizmusra törekedtek, hogy a színészi játék legyen a lényeg, ennek következtében csupán néhány kellék és díszítő elem került színpadra, amiknek szerepe is van, és segítik a cselekmény fonalát.